A zsigeri gyanakvás mozija – Terítéken a 70-es évek paranoia thrillerjei

Az elhúzódó vietnámi háborúval állandósult hidegháborús konfliktus nem csak gazdaságilag és fizikailag, de mentálisan is megviselte az Egyesült Államokat, amiről Hollywood jó érzékkel számos kiváló filmet készített. Félelem, a bizalom általános hiánya, nagyvárosi bűnözés és paranoia, csak néhány topic azok közül, melyek a ’70-es évtized konspirációs filmjeit jellemezték.

Filmek, melyeket a paranoia fűtött

De honnan tudni, hogy valóban üldöz-e az árnyékom?

Hivatalosan a pszichiátria által a görög filozófiából átvett paranoia: általános szellemi, értelmi zavart az ún. szisztematikus téveszme jegyeit viselő zavarokat jelenti. A köznapi szóhasználatban elsősorban olyan téveszmék megnevezésére használják, amelyekben az érintettet üldözi valaki, továbbá gyakran használják a kifejezést mindenféle túlzott félelemre, például a posztjukért túlzottan aggódó politikusokra vagy az összeesküvés-elméletek híveire. A tipikus paranoid tévhitek közé tartozik, amikor valaki úgy érzi, üldözik, megmérgezték vagy a cselekedeteit távolról befolyásolják.

A definíció alapján számos korszak különböző műfajú filmjére rá lehetne húzni a paranoid jelzőt, Dr. Caligaritól kezdve a Kis Cézáron át, akár a Sierra Madre kincséig, vélhetőleg minden esetben találnánk is paranoid jegyeket a filmekben.

Mégis van egy műfaj, a thriller, ami úgy forrt össze a ’70-es években a legkülönbözőbb konspirációkkal, ahogy mondjuk a ’30-as évek a gengszter filmekkel, vagy a ’40-50-es évek a film noirokkal.

Dr. Caligari

A háborús félelem mindenhová begyűrűzött

Ennek főleg történelmi előzményei vannak. A második világháború után, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt a győztes oldalon álltak, de ahogy az ismeretes, néhány „békés” évet követően, az ’50-es évekre a szuperhatalmak egymás ellen fordultak. A más országok politikai harcaiba ideológiai alapon beavatkozó nagyhatalmak rivalizálása, a hidegháború, különleges politikai és történelmi helyzetét idézte elő. Ahogy azt Lénárt András Hatalom és film című munkájában megjegyzi, „az amerikai nagypolitika szüntelenül napirenden tartotta a kommunista veszélyt és a szovjet fenyegetést, az amerikaiak rettegtek egy lehetséges támadástól”. A hidegháború első fegyveres konfliktusa a koreai háború volt, ami után az amerikaiakban ez a rettegés – köszönhetően belső politikai tényezőknek is köszönhetően, értsd mccarthyzmus – egyre inkább elmélyült.

Ekkor a bel- és külpolitikai események hatására jelentek meg először nagyobb számban paranoid filmek, amelyeket két csoportra lehet osztani. Ezek egyik fajtája a konkrét kémkedéssel, szovjet ügynökökkel riogató munkák. Olyan kevésbé emlékezetes darabok, mint George Sidney-től a Vörös Duna (1949), William Dieterle 1951-es Pekingi expressz című filmje, vagy Leo McCarey szintén szovjet ügynökökkel operáló A fiam, John (1952) című alkotása. Míg a másik csoportba tartoznak a közel száz darabot számláló inváziós filmek, melyek áttételes szovjet ellenes propagandát képviseltek. Elég csak az ’51-es A nap, amikor megállt a földre, vagy Don Siegel ’56-os A testrablók támadására gondolni.

Bár a McCarthy nevével fémjelzett kommunista ellenes boszorkányüldözés az ’50-es évek végére egyre nagyobb ellenállást váltott ki az amerikai társadalomban, a paranoia magva hosszú évek alatt kihajtott az emberi tudatalattiban.

Karikatúrán a hidegháború

Ami a későbbi belpolitikai események, és társadalmi elégedetlenség nyomán a ’70-es évekre tovább eszkalálódott. Itt emelném ki a lényegi különbséget, ami döntően elkülöníti egymástól a két évtized paranoia filmjeit: a paranoia iránya. Amíg az ’50-es években külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a ’70-es évek paranoid filmjeiben már a kormányon belül keresték az ellenséget, lásd Alan J. Pakula klasszikusát, Az elnök embereit (1976), vagy a fiatal Al Pacino főszereplésével készült ’73-as Serpicot. A mccarthyzmus, a Kennedy-gyilkosságok és a Watergate-botrány alapjaiban ingatták meg az amerikai emberek államba vetett bizalmát és biztonságérzetét, amire Hollywood egy új műfaj kikísérletezésével reagált. Ezt az alműfajt, – vagyis a paranoiás hangulatra rájátszó filmeket – az amerikai Slate magazin szerzői találóan elnevezték filmnoiának.

Európától tanulni

Ahogy sok más klasszikus műfajban, úgy a paranoia filmek megújulásában is meghatározóak voltak az európai filmes hatások, a modern újhullámos rendezők, akik bátran mertek hozzányúlni a klasszikus hollywoodi műfajokhoz, elég megtekinteni Jean-Pierre Melville gengszterfilmjeit, vagy Sergio Leone westernjeit. De két példával gyorsan alá is támasztom a felvetésem.

Az első Elio Petri: Mindenkinek a magáét (1967) című filmje, a másik pedig, Costa-Garvas: Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969), és még számos olasz, francia, brit thriller zsánerükben egyaránt megelőzték a hetvenes évek amerikai paranoia filmjeit.

Ahogy Fekete Martin a Filmvilág egy tematikus számában megfogalmazta „Hollywoodban a film noirokból és az európai modern művészfilmekből merítő paranoiathrillerek alkotói oly módon gondolták újra a klasszikus kémthriller hitchcocki képletét, hogy felkeltsék, illetve felerősítsék a néző jogos bizalmatlanságát az átláthatatlan, ellenőrizetlen hatalommal szemben”. Vagyis az alkotók a politikai és történelmi események nyomán, a külső erők felől áttolták a fókuszt a belső erők irányába. Így készültek az évtizedben olyan, mára klasszikus alkotások, mint a Klute (1971), a Skorpió (1973), Parallax-terv (1974), vagy a Keselyű három napja (1975), hogy csak néhányat említsek.

Jean-Pierre Melville klasszikusa

Van, hogy a happy end elmarad

Attól függetlenül, hogy a politikai szál, a korrupció, a felsőbb körök összeesküvése valamennyi történet sajátja, a felsorolt filmek nem csupán témájukban különböznek a már többször említett ’50-es évek filmjeitől. Szerkezetükben is forradalmasították őket az alkotók. Ugyanis amíg a klasszikus kémthriller hitchcocki változatainál – Alfred Hitchcock: Szédülés (1958), Észak-északnyugat (1959), vagy John Frankenheimer: A mandzsúriai jelölt (1962) – a hős belekeveredik egy összeesküvésbe, aktivizálódik, s az elé gördülő akadályok legyőzésével eljut a szálakat mozgató bábjátékos leleplezéséig, addig a paranoiathrillerben hiába aktivizálódik a hős, – aki leggyakrabban egy dörzsölt és makacs újságíró vagy valamely titkosszolgálatban csalódott ex-ügynök – a filmek többségében a happy end részben vagy teljesen elmarad.

Emlékezzünk vissza a Keselyű három napja záró jelenetére, ahogy a magabiztosságot sugárzó Joseph Turner ügynököt (Robert Redford) egyetlen kérdéssel újból a kétségbeesés végtelen szakadékába lökik az összeesküvők, „mi lesz, ha a storyát nem közlik le az újságban?”.

Műfaja egy legnépszerűbbje, A keselyű három napja

Az ilyen konspirációs moziknál, a témák hasonlóságából adódóan felállítható egy laza szempontrendszer, amely alapján könnyedén vázolható a cselekmény szerkezete;

1. Egyes pont a morális káosz környezete, amikor a látszólagos rend, amely addig a főszereplők életét összetartotta, felbomlik, s hősünk arra kényszerül, hogy a káoszban egyfajta logikus magyarázatot állítson fel.
2. Kettes pont a növekvő magány, hősünk egyre kevésbé számíthat segítségre, elszigeteltnek érzi magát a külvilágtól, úgy érzi, egyedül ő ismeri a valódi igazságot.
3. Hármas pont elnyomás, egyre biztosabban érzi, hogy valamilyen külső erő igyekszik elnyomni.
4. Négyes pont ismeretlen felismerése, vagyis az a pont, amikor a hősünk felfedezi azt az entitást, ami az elnyomást gyakorolja. Összeáll a konspiráció a fejében.
5. Ötös pont a legyőzhetetlen ellenfél, hiába ismeri fel az ellenséget, annak összetettsége miatt végül képtelen teljes győzelmet aratni. A kétely még az esetleges győzelem esetén is tovább motoszkál a fejében, mi van, ha mégsem a sárkány fejét vágta le, csupán az egyik karját?

Dr. Strangelove, Stanley Kubrick kultikus mozija

Vigyázat, a műfaj még visszatérhet

A paranoia thriller műfaja természetesen nem tűnt el, csupán a hetvenes évek végén a történelmi és a popkulturális helyzet úgy hozta, hogy a hasonló témájú alkotások leredukálódtak. Ahogy a mai napig készülnek noir jellegű filmek is, függetlenül attól, hogy a noir filmeket kifejezetten a ’40-50-es évekhez szokás kötni. De talán épp az új évezred első évtizedeiben végbement technológiai-kommunikációs forradalom az, amely leporoltathatja a filmkészítőkkel a thriller ezen alműfaját.

Ugyanis a törvényszerűen elképzelt szabadabb és demokratikusabb világ nem feltétlenül jött el, s a nagyhatalmak most már Kínával kiegészülve újra farkasszemet készülnek nézni egymással.

Kapcsolódó cikkek

A Stanley Kubrick-forradalom, avagy az agyfilmek tönkreteszik Hollywoodot – Könyvkritika

Hollywoodi tárgymutató, és szerelmeslevél az álomgyárhoz.

Három Oscar-díjas színész repít vissza Hollywood aranykorába

Nicole Kidman, Javier Bardem és J. K. Simmons egy filmben.

A Blockbuster és a videotékák aranykora – Egy letűnt korszak története

Fiatalságunk és a film fanatikusok szentélyének emlékezete.

A Donnie Darko rendezője készít filmet a kultikus Alkonyzóna-széria atyjáról

A valaha volt egyik legfontosabb sci-fi sorozat alkotójának élete végre filmvászonra kerülhet.