Film

A zsigeri gyanakvás mozija – Terítéken a 70-es évek paranoia thrillerjei

Koczó Olivér
2021. március 22.
Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hirdetés

Az elhúzódó vietnámi háborúval állandósult hidegháborús konfliktus nem csak gazdaságilag és fizikailag, de mentálisan is megviselte az Egyesült Államokat, amiről Hollywood jó érzékkel számos kiváló filmet készített. Félelem, a bizalom általános hiánya, nagyvárosi bűnözés és paranoia, csak néhány topic azok közül, melyek a ’70-es évtized konspirációs filmjeit jellemezték.

Filmek, melyeket a paranoia fűtött

De honnan tudni, hogy valóban üldöz-e az árnyékom?

Hivatalosan a pszichiátria által a görög filozófiából átvett paranoia: általános szellemi, értelmi zavart az ún. szisztematikus téveszme jegyeit viselő zavarokat jelenti. A köznapi szóhasználatban elsősorban olyan téveszmék megnevezésére használják, amelyekben az érintettet üldözi valaki, továbbá gyakran használják a kifejezést mindenféle túlzott félelemre, például a posztjukért túlzottan aggódó politikusokra vagy az összeesküvés-elméletek híveire. A tipikus paranoid tévhitek közé tartozik, amikor valaki úgy érzi, üldözik, megmérgezték vagy a cselekedeteit távolról befolyásolják.

A definíció alapján számos korszak különböző műfajú filmjére rá lehetne húzni a paranoid jelzőt, Dr. Caligaritól kezdve a Kis Cézáron át, akár a Sierra Madre kincséig, vélhetőleg minden esetben találnánk is paranoid jegyeket a filmekben.

Mégis van egy műfaj, a thriller, ami úgy forrt össze a ’70-es években a legkülönbözőbb konspirációkkal, ahogy mondjuk a ’30-as évek a gengszter filmekkel, vagy a ’40-50-es évek a film noirokkal.

Dr. Caligari

A háborús félelem mindenhová begyűrűzött

Ennek főleg történelmi előzményei vannak. A második világháború után, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt a győztes oldalon álltak, de ahogy az ismeretes, néhány „békés” évet követően, az ’50-es évekre a szuperhatalmak egymás ellen fordultak. A más országok politikai harcaiba ideológiai alapon beavatkozó nagyhatalmak rivalizálása, a hidegháború, különleges politikai és történelmi helyzetét idézte elő. Ahogy azt Lénárt András Hatalom és film című munkájában megjegyzi, „az amerikai nagypolitika szüntelenül napirenden tartotta a kommunista veszélyt és a szovjet fenyegetést, az amerikaiak rettegtek egy lehetséges támadástól”. A hidegháború első fegyveres konfliktusa a koreai háború volt, ami után az amerikaiakban ez a rettegés – köszönhetően belső politikai tényezőknek is köszönhetően, értsd mccarthyzmus – egyre inkább elmélyült.

Ekkor a bel- és külpolitikai események hatására jelentek meg először nagyobb számban paranoid filmek, amelyeket két csoportra lehet osztani. Ezek egyik fajtája a konkrét kémkedéssel, szovjet ügynökökkel riogató munkák. Olyan kevésbé emlékezetes darabok, mint George Sidney-től a Vörös Duna (1949), William Dieterle 1951-es Pekingi expressz című filmje, vagy Leo McCarey szintén szovjet ügynökökkel operáló A fiam, John (1952) című alkotása. Míg a másik csoportba tartoznak a közel száz darabot számláló inváziós filmek, melyek áttételes szovjet ellenes propagandát képviseltek. Elég csak az ’51-es A nap, amikor megállt a földre, vagy Don Siegel ’56-os A testrablók támadására gondolni.

Bár a McCarthy nevével fémjelzett kommunista ellenes boszorkányüldözés az ’50-es évek végére egyre nagyobb ellenállást váltott ki az amerikai társadalomban, a paranoia magva hosszú évek alatt kihajtott az emberi tudatalattiban.

Karikatúrán a hidegháború

Ami a későbbi belpolitikai események, és társadalmi elégedetlenség nyomán a ’70-es évekre tovább eszkalálódott. Itt emelném ki a lényegi különbséget, ami döntően elkülöníti egymástól a két évtized paranoia filmjeit: a paranoia iránya. Amíg az ’50-es években külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a ’70-es évek paranoid filmjeiben már a kormányon belül keresték az ellenséget, lásd Alan J. Pakula klasszikusát, Az elnök embereit (1976), vagy a fiatal Al Pacino főszereplésével készült ’73-as Serpicot. A mccarthyzmus, a Kennedy-gyilkosságok és a Watergate-botrány alapjaiban ingatták meg az amerikai emberek államba vetett bizalmát és biztonságérzetét, amire Hollywood egy új műfaj kikísérletezésével reagált. Ezt az alműfajt, – vagyis a paranoiás hangulatra rájátszó filmeket – az amerikai Slate magazin szerzői találóan elnevezték filmnoiának.

Európától tanulni

Ahogy sok más klasszikus műfajban, úgy a paranoia filmek megújulásában is meghatározóak voltak az európai filmes hatások, a modern újhullámos rendezők, akik bátran mertek hozzányúlni a klasszikus hollywoodi műfajokhoz, elég megtekinteni Jean-Pierre Melville gengszterfilmjeit, vagy Sergio Leone westernjeit. De két példával gyorsan alá is támasztom a felvetésem.

Az első Elio Petri: Mindenkinek a magáét (1967) című filmje, a másik pedig, Costa-Garvas: Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969), és még számos olasz, francia, brit thriller zsánerükben egyaránt megelőzték a hetvenes évek amerikai paranoia filmjeit.

Ahogy Fekete Martin a Filmvilág egy tematikus számában megfogalmazta „Hollywoodban a film noirokból és az európai modern művészfilmekből merítő paranoiathrillerek alkotói oly módon gondolták újra a klasszikus kémthriller hitchcocki képletét, hogy felkeltsék, illetve felerősítsék a néző jogos bizalmatlanságát az átláthatatlan, ellenőrizetlen hatalommal szemben”. Vagyis az alkotók a politikai és történelmi események nyomán, a külső erők felől áttolták a fókuszt a belső erők irányába. Így készültek az évtizedben olyan, mára klasszikus alkotások, mint a Klute (1971), a Skorpió (1973), Parallax-terv (1974), vagy a Keselyű három napja (1975), hogy csak néhányat említsek.

Jean-Pierre Melville klasszikusa

Van, hogy a happy end elmarad

Attól függetlenül, hogy a politikai szál, a korrupció, a felsőbb körök összeesküvése valamennyi történet sajátja, a felsorolt filmek nem csupán témájukban különböznek a már többször említett ’50-es évek filmjeitől. Szerkezetükben is forradalmasították őket az alkotók. Ugyanis amíg a klasszikus kémthriller hitchcocki változatainál – Alfred Hitchcock: Szédülés (1958), Észak-északnyugat (1959), vagy John Frankenheimer: A mandzsúriai jelölt (1962) – a hős belekeveredik egy összeesküvésbe, aktivizálódik, s az elé gördülő akadályok legyőzésével eljut a szálakat mozgató bábjátékos leleplezéséig, addig a paranoiathrillerben hiába aktivizálódik a hős, – aki leggyakrabban egy dörzsölt és makacs újságíró vagy valamely titkosszolgálatban csalódott ex-ügynök – a filmek többségében a happy end részben vagy teljesen elmarad.

Emlékezzünk vissza a Keselyű három napja záró jelenetére, ahogy a magabiztosságot sugárzó Joseph Turner ügynököt (Robert Redford) egyetlen kérdéssel újból a kétségbeesés végtelen szakadékába lökik az összeesküvők, „mi lesz, ha a storyát nem közlik le az újságban?”.

Műfaja egy legnépszerűbbje, A keselyű három napja

Az ilyen konspirációs moziknál, a témák hasonlóságából adódóan felállítható egy laza szempontrendszer, amely alapján könnyedén vázolható a cselekmény szerkezete;

Egyes pont a morális káosz környezete, amikor a látszólagos rend, amely addig a főszereplők életét összetartotta, felbomlik, s hősünk arra kényszerül, hogy a káoszban egyfajta logikus magyarázatot állítson fel.
Kettes pont a növekvő magány, hősünk egyre kevésbé számíthat segítségre, elszigeteltnek érzi magát a külvilágtól, úgy érzi, egyedül ő ismeri a valódi igazságot.
Hármas pont elnyomás, egyre biztosabban érzi, hogy valamilyen külső erő igyekszik elnyomni.
Négyes pont ismeretlen felismerése, vagyis az a pont, amikor a hősünk felfedezi azt az entitást, ami az elnyomást gyakorolja. Összeáll a konspiráció a fejében.
Ötös pont a legyőzhetetlen ellenfél, hiába ismeri fel az ellenséget, annak összetettsége miatt végül képtelen teljes győzelmet aratni. A kétely még az esetleges győzelem esetén is tovább motoszkál a fejében, mi van, ha mégsem a sárkány fejét vágta le, csupán az egyik karját?

Dr. Strangelove, Stanley Kubrick kultikus mozija

Vigyázat, a műfaj még visszatérhet

A paranoia thriller műfaja természetesen nem tűnt el, csupán a hetvenes évek végén a történelmi és a popkulturális helyzet úgy hozta, hogy a hasonló témájú alkotások leredukálódtak. Ahogy a mai napig készülnek noir jellegű filmek is, függetlenül attól, hogy a noir filmeket kifejezetten a ’40-50-es évekhez szokás kötni. De talán épp az új évezred első évtizedeiben végbement technológiai-kommunikációs forradalom az, amely leporoltathatja a filmkészítőkkel a thriller ezen alműfaját.