Talán a western a filmtörténet legtöbbször temetett műfaja. Keltették már halálhírét a harmincas évek közepén a hangosfilm berobbanásakor, a hatvanas években az olasz „spagettiwesternek” virágzásakor, és a hetvenes években a magányos igazságosztók megjelenésekor is. Mindazonáltal megfigyelhető egyfajta különös ellentmondásosság ezzel az ősi zsánerrel kapcsolatban, mégpedig, valahányszor halálhírét keltették, a western mindannyiszor levágta magát a bitófáról. Napjainkban a műfaj kálváriája véleményem szerint ismét valahol e két stáció között lehet.
Ezt a kijelentést arra alapozom, hogy bár ’92 után – Clint Eastwood ekkor készítette el a Nincs bocsánat-ot (Unforgiven), eddigi utolsó westernjét – a kritikusok zöme már bizton állította, a műfajnak végleg leáldozott, az új évezred első évtizedében különös, a vadnyugati filmekre nem jellemző hangvételű alkotásokkal jelezték a rendezők, a western nem patkolt el. Ahogy az lenni szokott, a vérfrissítés ezúttal is az álomgyáron kívülről érkezett, az ausztrál John Hillcoat 2005-ös Az ajánlat című filmjével rázta fel sok év után az állóvizet. Az ő moziját követték az évtizedben olyan jól ismert filmek, mint a 2007-ben bemutatott A Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, Delmer Daves 1957-es 3:10 to Yuma westernjének remake-je a szintén 2007-es Börtönvonat Yumába, vagy a Coen fivérek feldolgozásában készült 2010-es A félszemű.
Akasztott műfaj, nem halott műfaj
Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a western, mint mozgóképes műfaj gyakorlatilag egyidős a filmkészítéssel, Edwin S. Porter; A nagy vonatrablás (1903) című rövid filmjét tekintik a történészek az első ilyen jellegű filmnek. Ez a film nem csak tartalmilag, de formailag és vizuálisan is lefektette a műfaj gyökereit. Az amerikai filmgyártásnak és tömegszórakoztatásnak sokáig a vadnyugat mítosza, egy olyan idealizált eszménykép volt, mint a romantikának a középkor. Előbb egy gazdaságilag, politikailag prosperáló korszakban – az USA gyakorlatilag az első világháború után a világ vezető hatalmává nőtte ki magát –, majd a ’29-es nagy gazdasági világválság következtében, egy egzisztenciálisan labilis periódusban vált az amerikaiak nemzettudatát megerősítő művészi eszközzé.
Az ilyen jellegű filmekben az eszményített XIX. századot, olyan ma már vitatott tudományos munkákra alapozva próbálták megidézni a rendezők, mint Frederick J. Turner amerikai történész „határ szakasz tézise”. Igaz, a westernt Hollywood olykor a mindenkori jelen problémáinak kommentálására is használta, de a hatvanas évekig zömmel – az Európából átszivárgó, erőszakosságukkal és naturalizmusukkal, sokkal őszintébb hatást keltő „spagettiwesternek” berobbanásáig, – mégis a Turner-tézist alátámasztó mozik voltak a jellemzők. Ahol rokonszenves, bátor és hősies telepesek nyomulnak előre a végtelen síkságokon. Az értéket, a „civilizáció” terjedését ők képviselik, ellenfeleik pedig azok, akik megnehezítik életüket: a vadállatok, az indián őslakosság (délen olykor a mexikóiak) és a bűnözők, vagyis mindazok, akik hasznot húznak a határvidék „civilizálatlanságából”.
Ám a művészi hitelesség nem azonos a történelmi hitelességgel, s bár az 1964-76 (Sergio Leone; Egy maréknyi dollárért / Enzo G. Castellari; Keoma) közötti időszakban a műfaj törekedett a vadnyugat valódi arcának feltárására, helyszín és témaválasztásában – általában nyugaton, sziklás, sivatagos perifériákon játszódtak a filmek, s a fehér protestáns emberek erkölcsi, vagy egzisztenciális játszmái álltak a középpontban – továbbra is egyfajta sematizmus volt felfedezhető. A pontosság kedvért meg kell említeni, hogy készültek a XIX. századi amerikai történelmet más szemszögből is ábrázoló filmek, lásd polgárháborús és indián mozik, de a kellő történelmi objektivitást pro és kontra ezek sem bírták.
Gyakorlati változások híján így érkezünk el az új évezred határára, amikor is alig egy fél tucat gyors egymásutánban készült western mozi után, ismét a műfaj gyászától hangosak a kritikák. Mint ismeretes, és a bevezetőben utaltam rá, a fakó lovasok elmúlása a 2000-es évek után se következett be. Jól lehet, hogy a kommersz hollywoodi westernben a politikai korrektség „parancsa” napjainkra egyszerűen lehetetlenné tette a korszak tárgyilagos bemutatást, de szerencsére ez az indie- és az álomgyári elvárásoktól kevésbé függő Amerikán kívüli rendezőket témaválasztásukban nem befolyásolta.
A Nincs bocsánat Oscar-díjai
A Nick Cave forgatókönyvéből készült ausztrál filmet szokás a műfaj XXI. századi feltámadásának is nevezni. A miliő, ha lehet még az amerikai vadnyugaton játszódó filmeknél is pokolibb. A film a westernekből ismert ellentétekre épít, úgymint civilizáció-vadon, kolonizálók-bennszülöttek. Erőszakosságában sem marad el amerikai társaitól, sőt, ha lehet, még rájuk is emel, de brutális jelenetek után a rendező mindig valami nemes ábrándozással próbálja érzékeltetni, hogy Ausztrália a XIX. században az a hely volt, ahol minden nemesség elhagyta azt, aki nem alkalmazkodott a farkas törvényeihez. Ám a klasszikus westernekkel szemben itt a hős nem képes elfogadni a civilizáció eljövetelét, nem is kap lehetőséget a letelepedésre, sőt a film végére mindenét elveszíti, és felőrlődik a terhektől.
Az ajánlat
Warwick Thornton filmje témaválasztásában legalább olyan erős, mint Hillcoat tizenkét évvel korábbi filmje, ellenben Az ajánlat-tal ez a film nem pokolian forró és zord Ausztrália elviselhetetlenségét helyezi középpontba, hanem a nemzet kirekesztő múltjával néz szembe. Az őslakosokkal szemben elkövetett bűnök miatt vezekel, s közben társadalmilag aktuális kérdéseket vet fel – ilyen az igazságszolgáltatásba vetett bizalom, s annak megkérdőjelezése, vagy az előítéletek. Sam egy ausztráliai őslakos, békésen él családjával egy lelkipásztor birtokán. Mígnem egy nap a szomszédba nem költözik egy háborús veterán, aki segítségül hívja Sam-éket, hogy segítsenek rendbe hozni a birtokát. A történet innen „egyszerű” vagyis annak tűnhet, erőszak, bosszú, menekülés…
Veszett vidék
Kristian Levring a dogma mozgalom oszlopos tagjaként vált ismertté, legutóbbi alkotásával mégis egy klasszikus, mi több tipikusan hollywoodi műfaj felé tett kitekintést. A megváltás a legjobb bosszú westerneket idéző alkotás, és köszönhetően a rendező filmkészítésről vallott nézeteinek az átlagosnál mélyebb pszichológiai hitelességgel átitatott mű. Amit nem csak a skandináv stáb, de a lélektani motivációk és az északi európai filmesekre jellemző naturalizmus tesz a hollywoodi filmekkel össze nem téveszthetővé. Jon háborús veterán az állandó hadakozások elől Európából egy jobb élet reményében Amerikába emigrál. Sok évvel később fia és felesége érkezését várja, hogy családjával végre gyökeret vethessenek új hazájukban. Csakhogy ezt a világot, a hatalom, erőszak, pénz hármasa mozgatja, ahol a tiszta erkölcsöknek nincsen helyük. Jon erre a blöffre felülve veszít el mindent, ami fontos volt életében.
A megváltás
Az őslakosokkal szemben elkövetett bűnökről esett már szó, a Veszett vidék ezt a kibeszéletlen témát is érinti, na már most Scott Cooper Ellenségek című filmje nem ezekről a bűnökről akar szólni. Cooper filmje lélektani irányból közelíti az ellenfél-ellenség, szövetséges-barát témakört. A film arról a metamorfózisról szól, hogyan válik egykori ellenségekből, egy önkéntelenül választott utazás folyamán előbb ellenfél, majd lelki társ. Valamint az értelmetlen háborúskodás borzalmait, hogy lehet békés együtt éléssel, a más népek kölcsönös tiszteletével elgyászolni. A történet mondanivalója a szokásos westerneknél jóval komplexebb, bár néhol kissé didaktikus az őslakó vs. fehér ember relációjában, de még az ízlésesség határán belül. Hiánypótló téma választás Cooperé, hiszen a ’90-es évekig és azóta se sok alkotás foglalkozott az Új világban majd háromszáz éven át zajló indián háborúk okozta traumák feldolgozásával.
Ellenségek
John Maclean skót rendező filmje a modern westernfilmek egyik legüdébb kivétele. Egyszerre humoros és groteszk, akár csak Tarantino vagy a Coen fivérek ebben a zsánerben készült darabjai, mind amellett pedig lírai hangvételű is. A film egy skót hősszerelmesről szól, aki az ismeretlen határvidékig követi elszökött szerelmét. Miközben egy vadnyugati kézikönyvvel a kezében kutat kedvese után, belebotlik egy kapzsi fejvadászba, aki felajánlja neki segítségét, nyilván nem ingyen. A történet váza innentől ismerős lehet; először egymás idegeire mennek, majd megkedvelik egymást, végül pedig kiderül a kapzsi fejvadásznak is érző szíve van. A helyszín választásával a rendező elidegeníti a zsánertől filmjét – az új-zélandi sajátosan friss western tájak –, sőt az ártatlan naiv szerelmes felnövés történetével kiugróan egyedivé is varázsolja azt. A felütésében Terence Hill 1972-es Vigyázat, Vadnyugat! című filmjére hajazó alkotás értelmezhető akár a határvidék iránti melankolikus nosztalgia groteszk tükörképeként is.
Slow west
Kétségtelen a western műfaját leghalványabban súroló – mégis a vadnyugat lélektanát legbensőségesebben ábrázoló – film a listán a Coen fivérek legfrissebb alkotása. A rendező testvérek elmondásuk szerint hobbiból írnak western novellákat, s az évek alatt összegyűlt történetekből készítették el a Buster Scruggs balladáját. A film hangulatában és környezetében is a vadnyugatot idézi, rengeteg halállal, erőszakkal és a Coenekre jellemző fanyar humorral átszőve. Központi motívuma pedig az élet, illetve a halál logikátlansága és esetlegessége. A western eszközkészletét főleg karikatúraszerűen, díszletnek használja, akár Mel Brooks a Fényes nyergek-ben. A film szándékoltan elégikus hangvételű, amely töredezettsége ellenére sokkal egzaktabban mutatja be, hogy milyen is volt a valódi vadnyugat, mint eposzi társai.
Buster Scruggs balladája
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
