- Kovács Krisztián
- 2021. április 30. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Kölyökként volt szerencsém videotékából kikölcsönözni a Mrs. Doubtfire című filmet, melyet egy ritkán adódó közös családi vetítésen együtt néztünk meg. Ha a filmre gondolok, először mindig a felhőtlen jókedv, és a hasfájós nevetés jut eszembe, az, ahogyan összekacsintunk a szüleimmel, mert gyerekfejjel is pontosan érzem, hogy ez a film nem csupán nekem nyújt tökéletes szórakozást, de nekik is, ami meglehetősen ritka keresztmetszet. És erről egyetlen ember tehetett, egy kivételesen sokoldalú zseni, aki nem várta meg míg a betegség, vagy az időskor vet véget tehetségének és pályájának, és sorsát a maga kezébe vette.
Furcsa kimondani, de Robin Williams immáron 7 éve nincs köztünk, egy augusztusi napon hozta meg élete utolsó döntését, és önkezével vetett véget az életének. A komikusból lett színész, aki minden létező díjat megnyert, valóban az álomgyár egyik legsokoldalúbb, jó értelemben vett művésze volt, aki gyűlölte a skatulyákat, és aki ugyanúgy megállta a helyét sorozatgyilkosként, mint rádióbemondóként, tanárként, pszichológusként, vagy épp Theodore Rooseveltként egy viaszló nyergében. Ezúttal az általunk legjobbnak tartott alakításainak listájával emlékezünk meg róla.
Williams első komolyabb szerepét rögtön második filmjében, az 1982-es Garp szerint a világ című alkotásban kapta, ám mégis az 1987-es, Jó reggelt, Vietnám! miatt került fel neve Hollywood elitjébe. A Vietnámi-háború idején Vietnámban dolgozó különc rádiós, Adrian Cronauer hamar felhívja magára a katonák figyelmét egyedi és utánozhatatlan humorával, nem hiába jelölték Williamst Oscar-díjra, és jutalmazták Golden Globe-díjjal a szerepformálása miatt. Barry Levinson filmje egy hétköznapi ember szemszögéből reagál a háborús borzalmakra, egy olyan ember történetét meséli el, aki csupán hangjával vesz részt a frontvonalon harcoló katonák életében, és akit emiatt még így is ugyanúgy utolér a háború lélekromboló pusztítása. Williams itt már azt a komikummal vegyes drámai arcát mutatja, mely a későbbiekben annyira egyedivé tette alakításait.
A rendező Terry Gilliam filmográfiájában általában nem ezt emlegetik a legjobb alkotásként, pedig mind Jeff Bridges, mind az önmagával, a társadalmi elvárásokkal, és a világgal szemben meghasonlott Robin Williams kiváló alakítást nyújt. Williams gyakorlatilag Don Quijote szerepében tűnik fel, ő a lovag, aki képtelen volt saját világa, jelen esetben felesége segítségére sietni, és, aki látszólagos elmezavarán túl is képes arra, hogy egy hozzá hasonlóan, ám más irányból tévútra tévedt embert kivezessen önmaga csapdáiból. A halászkirály legendája minden giccstől tartózkodó, mégis megkapó történet, mely saját korlátainkról ugyanúgy mesél, mint a bűntudat megéléséről, vagy az emberi kapcsolatok sokszínűségéről, mindezt egy már-már lehetetlenül groteszk, mégis furcsán emberi barátság nagyítóján keresztül.
Az a bizonyos film, melyen a mai napig jókat tudok nevetni, olyan fantasztikus aranyköpésekkel, és gegekkel operál, egy intelligens vígjátékba oltott családi dráma, és egyértelműen Williams legjobb vígjátékszerepe pályafutása alatt, nem hiába választotta be az Amerikai Filmintézet minden idők legjobb filmjei közé, Robin Williams pedig második Golden Globe-díját vihette haza a családjáért önmagát nőnek álcázó Daniel Hillard szerepéért. A film nagy erénye, hogy bár Williams szála a hangsúlyosabb, mégis két oldaltól képes megközelíteni egy házasság megromlásának nézőpontjait, és kiválóan kapja el az örök igazságot, miszerint egy válás ténye minden esetben leginkább a közös gyermekeken csattan. A film a legjobb smink és maszk kategóriában még az Oscar-díjat is hazavitte, és számtalan emlékezetes jelenettel büszkélkedik.
Francis Ford Coppola filmje nem egyértelmű klasszikusa Williams-életművének, mégis olyan szerepformálás, mely mindenképpen ide kívánkozik. Jack egy veleszületett betegsége miatt gyorsabban öregszik, mint a kortársai, emiatt édesanyja igyekszik távoltartani a világ gonoszságától. Williams 45 évesen kellett, hogy egy tizenéves srác bőrébe bújjon, és tökéletes munkát végzett, arcmimikáján mindaz a naivitás, világra való rácsodálkozás, és ravaszság együtt jelenik meg, mely azt a korosztályt jellemzi, fantasztikus és felemelő, ahogy beilleszkedik kortársai közé, és barátságokat köt, a külsőségek előítéletet szülő falait pedig lebontja maga körül, és emeljük ki Diane Lane alakítását is, aki fantasztikus a fiát féltő, majd annak szabadságvágyával lassan megbékélő anya szerepében.
Ez a film számomra Williams pályájának, művészetének és tehetségének esszenciája, John Keating, az egyéni módszereiről és a fiatalság iránti elkötelezettségéről ismert tanár szerepét egyszerűen ráöntötték. Minden gesztusa, minden mozdulata hiteles és magával ragadó, azt hiszem, látva a filmet, sokan kívántunk magunknak hasonló tanárokat az iskolánkba. A film zárása pedig alighanem egyértelműen a filmtörténet egyik legmegindítóbb és legcsodálatosabb jelenete, ahogy az igazgató elzavarja Keatinget az osztályteremből, Williams arcára pedig kiül a csalódottság, az egészen felemelő. Azért, mert tudjuk, hogy nem elvesztett állása miatt csalódott, hanem azért, mert magukra kell hagynia növendékeit, akik aztán a valaha volt leggyönyörűbb búcsút adják szeretett tanáruknak. Robin Williams második Oscar-jelölését gyűjtötte be alakításával.
A Ben Affleck és Matt Damon Oscar-díjas forgatókönyvéből készült alkotás Williams másik zsenijét mutatja meg, itt nem a lelkes tanár, hanem a kiégett, saját gyászába temetkező pszichológus alakja jelenik meg, mely hasonló apa- és mentorkép a Holt költők társaságának szerepéhez, mégis gyökereiben egészen más. A pszichológus és páciens közt lassan kibontakozó barátság egy gyakorlatilag mindkettejük életét megváltoztató terápia, izgalmas önismereti utazás saját magunkhoz, és visszatalálás az élet értékébe vetett hitünkbe. Gus Van Sant alkotása végre meghozta Williamsnek az első Oscar-díjat is, és 1997-ben gyakorlatilag senki sem kérdőjelezte meg, hogy neki kell hazavinnie az aranyszobrot visszafogott, mégis rendkívül hangsúlyos alakításáért.
Bár Hunter Adams karaktere, és története valahol a Holt költők társasága, és a Good Will Hunting című filmek főszerepe között áll jellemvonásait tekintve, mégis kiemelendő, mert véglegesen megmutatta, hogy Williamsnek ezek a szerepek állnak a legjobban, mert itt énjének és tehetségének két egymástól elütő, ám mélyen mégis összefüggő oldalát, a nevettetőt, és a drámai színészt tudta keverni. A film ezúttal nem a tehetséggondozásra, vagy az iskolai nevelés hiányosságaira, hanem az orvosi szakma érzéketlenségére, és az egészségügyi rendszer viszontagságaira fókuszál, még főszereplője saját fájdalmán és ellentmondásain túl is olyan jóleső, idealista optimizmust áraszt, melyről bár tudjuk, hogy tulajdonképpen elérhetetlen, mégis képes hitet adni az olyan alapvető emberi értékek felé, mint az empátia, a türelem és a megértés.
Korábbi szerepeihez képest éles váltás volt a Sötétkamra főszerepének elvállalása. Egy kimondottan ízléses, bűnügyi történetbe hajló emberi drámáról beszélünk, melyben Williams kiválóan alakítja az emberi kapcsolatokra vágyó, ám az embereket messziről sem értő magányos férfi karakterét, aki a nőző számára kifejezetten nyugtalanító módon próbál változtatni saját félresiklott életén. Lehengerlő, és a korábbiaktól teljesen, és jólesően eltérő alakítás ez Williamstől, olykor kifejezetten nyomasztó hangulattal, és egy finom információkkal adagolt, a tipikus amerikai giccstől tartózkodó történetvezetéssel. A Sötétkamra ezeken túl azért is igazi, sallangoktól mentes dráma, mert kiváló szimbólumokkal dolgozik, és jól járja körbe a társadalmi szükségleteink örökös kérdéseit.
A Richard Matheson magyarul is megjelent regényéből készült film egy messze nem szokványos történet, egy lányaival feleségét kereső férfi útja a mennyből a pokolba, szó szerint, mintegy reflektálva Dante Alighieri Isteni színjátékára is. Bár a film olykor kissé eklektikus hatást kelt, Williams a régi életére, vagy annak újrakezdésére, és családja egyesítésére még a túlvilágos is hajlamos eltökélt férj és apa szerepében ezúttal is fantasztikus, utazását pedig a film fantasztikus vizualitása teszi keretbe úgy, hogy közben vallásfilozófiai, és pszichológiai kérdéseket érint, de közben még Ingmar Bergman legendás A hetedik pecsét című filmjére is utal, és finoman taglalja az örök tézist, saját halandóságunk elfogadását, vagyis, hogy a halál is csupán az élet része.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?