A modern magyar televíziózás halálhörgése?

Kovács Krisztián
2019. február 14. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Az 5 leginkább kártékony műsor a magyar televíziózás jelenéből

Mi, itt az Ectopolisnál általában inkább a pozitív töltetű témákról szeretünk írni, és így bemutatni a kultúra, és azon belül is a művészet azon területeit, melyek egyrészt meghatározták a mi lelki fejlődésünket, másrészt szélesíthetik némileg az olvasóközeg horizontját is. Jelen cikk megírását is végeredményben éppen ez a célkitűzés indokolta, hiszen a mai magyar, haláltusáját vívó televíziós kultúra legalább annyira befolyásoló tényező a mai fiatalság számára, ahogy nekünk volt 20 évvel ezelőtt, mindössze a fókusz változott, az viszont jelentősen, és egyértelműen rossz irányba.

Értem, és tudom, mennyire kiszélesedett az ingerküszöb, mennyire szenvtelenül vagyunk képesek legyinteni az agyunkat végtelen sűrűséggel bombázó ingerekre, amik halott csecsemőkről, szexuális erőszakról, természeti katasztrófákról, politikai korrupcióról szólnak, és bár ezek alól az információs társadalom fellegvárában képtelenek vagyunk kivonni magunkat, arra mégis van lehetőségünk, hogy legalább megválogassuk, mit engedünk be a nappalinkba, és mit nem. Következzen tehát 5 műsor a magyar televíziózás jelenéből, mely megérett arra, hogy száműzzük az életünkből.

A modern magyar televíziózás halálhörgése? Forrás: gointothestory.blcklst.com

Pumpedék

A trashreality igazi nagyágyúja, és mintegy példa arra, milyen is a tizenöt perces sztárok élete, ha bekebelezi, majd alaposan megcsócsálja őket a kereskedelmi televíziózás fogaskereke. A Pumpedék tökéletesen bemutatja, mennyire üres és felszínes lehet egy mai fiatal élete, de a legszomorúbb vonása mégis az, hogy ezáltal mennyire sötét és kilátástalan jövőt vetít előre, hiszen az itt ábrázolt generáció veszi majd át tőlünk a stafétát a világ alakításának céljából, akikről azt hihetnénk, tanulnak majd a mi hibáinkból. Ezt az illúziót zúzza darabokra a műsor. A Pumpedék egyetlen tanulsága ugyanis, hogy nincs remény. Hogy is lehetne, amikor az üzenet világos: a becsületes munka a vesztesek sajátja, az élet a szórakozás szolgálatában áll, a népszerűség és a siker fokmérője a külsőség, és mindezek felett tort ül a féktelen egoizmus. A Pumpedék egyértelműen az Instagram-generáció terméke, róluk és nekik szól, és nem csak tartalmával, de egyáltalán a létével is egy borzalmasan rossz üzenetet fogalmaz meg. Itt van egy egyébként rémesen egyszerű, és bizonyos gesztusaiból még jóravalónak is tűnő srác, aki egyetlen betépett tánccal, mindenféle közmegegyezéses teljesítmény felmutatása nélkül kerülhetett az érdeklődés középpontjába, útja a gyors felemelkedés és még gyorsabb eltűnés lesz, és míg tanáraink, mentoraink, vagy épp szüleink azt sulykolták belénk, a türelem, a kitartás, a tanulás, a munka rózsát terem, addig íme egy példa arra, hogy létezik ennél jóval rövidebb út is.

Pumpedék Forrás: blikk.hu

X-Faktor

Nem állítom, hogy az elmúlt lassan tizenöt év tehetségkutató dömpingje bármiféle értéket is képvisel, hiszen a szériákból összesen nem tudnék 5 olyan énekest felsorolni, aki komolyabban megragadt a köztudatban, vagy épp a könnyűzenei élet palettáján, de tegyük a szívünkre a kezünket, amikor Presser Gábor ült a zsűriben, csak oda-odakapcsoltunk mi is, és az ő szakmai relevanciáját nem kérdőjeleztük meg. Azóta azonban ez a műfaj is eljutott odáig, hogy saját maga paródiájává váljon, a belterjesség pedig jól megfigyelhető abban, hogy a teljes zsűrit már olyanok adják, akik valamelyik korábbi széria futottak-még mezőnyéből kerültek ki, csillaguk pedig olyan halványan pislákol, hogy az gyakorlatilag észrevehetetlen. Közülük is kiemelkedik az X-faktor, a tökéletesen bárgyú és feleslegesen fontoskodó zsűrijével, akikről sokat elmond, hogy a négy jelenlegi mentor közül messze Gáspár Laci a legszimpatikusabb és zeneileg leginkább kompetens személy; és annak ellentmondásával, hogy olyanok élnek kritikával egy-egy adott produkció kapcsán, akik még szintén alig, vagy egyenesen semmit nem tettek le az asztalra. Mert egy Presser, egy Geszti Péter, vagy egy Nagy Feró szavára én is adnék, ha énekesi ambíciókat dédelgetnék, de, hogy ByeAlex milyen véleménnyel van rólam, az pont semmilyen befolyásoló erővel nem hat, és nem is hathatna rám egy normális világban. Az pedig legékesebb bizonyítéka a széria halálának, hogy tavaly egy énekes tehetségkutató műsort egy olyan páros nyert meg, amely konkrétan nem énekelt.

X-Faktor Forrás: www.mixonline.hu

Való Világ

Hasonló problémák állnak fent, mint az X-faktor esetében. A jelenlegi villalakók már egyértelműen a korábbi szériákon nevelkedett generáció gyermekei, akik esetében torz tükrön át jelennek meg a legalapvetőbb emberi tulajdonságok is. Számukra az őszinteség egyenlő a bunkósággal, a személyes tér igénye az antiszociális viselkedéssel, egy négyszemközt elkövetett bizalmas beszélgetés pedig a hazug taktikázással, mialatt a meztelenkedés, az alpári humor, a szexizmus és maga a szex is csupán eszköz a figyelem fenntartására. Az élethez való hozzáállásról, személyes ambíciókról, karrierdöntésekre való felkészülésről pedig sokat elmond, hogy itt már gyakorlatilag minden lakó álmai netovábbjaként, és élete legfőbb céljaként élte meg, hogy szerepelhessen ebben a szériában. Pedig őszintén, a korábbi példák alapján mennyire tűnik ez hatékony ugródeszkának a kereskedelmi televíziózás nyúlós-nyákos világába való belépéshez, és főleg megragadáshoz? Az a férfi, aki élő adásban alázza meg a nőket agresszív tárgyiasítással, vagy az a nő, aki kézimunka útján akar a fináléba menetelni, vajon milyen tisztségre számít majd a széria lezárulta után? Egy magyar fejlesztésű, immáron 16 éves realitysorozatról van szó, mely 2019-re eljutott odáig, hogy kimondhassuk azt, amit sosem hittük, hogy kimondhatunk, jelesül, hogy a jelenlegi lakókhoz képest VV Indián, sőt még Alekosz is igazi úriembernek számított.

Való Világ Forrás: bors.hu

Éjjel-Nappal Budapest

A rossz koncepció, rossz színészek, és rossz üzenet megnyerő találkozása. A 2013 óta futó, és minden egyes nap képernyőre kerülő széria afféle újító szándékkal jött létre, az amatőr színészek csupán történetvázlatot kaptak, a párbeszédek gyakorlatilag improvizációk. Hozzáértő kézben, tisztes felkészüléssel ebből még kisülhetett volna valami eredeti, ami viszont megszületett az megint csak végtelenül üres, de ami a legszomorúbb, hogy bicskanyitogató módon hazug is. A széria legnagyobb hibája, hogy tökéletesen hamis képet fest a fiatalok (relatív, mondjuk 20-35 éves korig, egy-két kivétellel) mindennapjairól, ráadásul egy egyszerű sablon mentén rajzolja meg az életüket, jellemüket és karakterüket, kevés kivételtől eltekintve. Kigyúrt, és tetovált pasik, helyes csajok, akik számára a legnagyobb megküzdési feladatok közé tartozik az esetlegesen elmaradó buli, és a szexpartner nélkül töltendő éjszaka, akik életét áskálódások, rosszindulatú intrikák, baráti és párkapcsolati hűtlenség kíséri. Fals emberi kapcsolatok, hamis, és a legtöbbször nem létező ambíciók. Lehetett volna ez egy izgalmas éréstörténet a felnőttéválás és önállósodás útjára lépő fiatalokról, de végül az lett, amilyennek a 40-50 éves készítők elképzelik a mai fiatalokat saját popkultúrális élményeik alapján. Buta és hazug széria.

Éjjel-nappal Budapest Forrás: rtlklub.hu

Asztro-Show

Erről korábban már írtam részletesebben egy rémes késő délelőtti élményem kapcsán, de mindenképpen idekívánkozik. Őszintén szólva, én az élni és élni hagyni elv híve vagyok, és vonatkozik ez az ember személyes hitvilágára is. Sosem zavart, ha valaki a hinduizmus híve, az sem, ha sátánista, és az sem, ha legfőbb istene az ötös lottó. A probléma ott kezdődik, amikor bizonyos emberek nyereségvágyból üzletté alakítják a befogadóközeg hitbéli meggyőződését. Amikor pedig mindezt a tudománnyal kombinálják, az nem egyszerűen megvetendő, de egyenesen vérlázító merénylet, és az Asztro-Show és társai épp ebben bűnösek. Az itt aprópénzért házaló kuruzslóknak ugyanis – ahogy korábban is írtam – semmi köze sincs már a segítő szándékhoz, vagy a hit filozófiai, teológiai, vagy pszichológiai értelmezéséhez. A legnagyobb probléma azonban nem ez, hanem az a hamis remény, amit az ehhez hasonló műsorok kínálnak, ez a remény hathatna úgy a sajgó lelkű számára, mint a fájdalomcsillapító, de miután egy hazug módon túlmisztifikált hókuszpókuszról van szó, a „hatása” legkésőbb másnapra elmúlik, amikor a delikvens ráeszmél, hogy nem nyert a lottón, nem találta meg álmai férfiját, és nem gyógyult ki a rákból sem. És ez a felismerés, a remény újbóli elvesztése már maga az újabb trauma, ami a jobb sorsért fohászkodót érheti. Az Asztro-Show és társai nem egyszerűen hülyére vesz, de még közvetett módon bánt, és kárt is okoz.