Kovács Krisztián
2021. május 27. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Az amerikai film lelkiismerete – Roger Ebert, az első Pulitzer-díjas filmkritikus

Több mint nyolc éve, 2013. április 4-én, hosszú betegeskedést követően hunyt el minden idők talán leghíresebb filmkritikusa, Roger Ebert. Bár idehaza nincs nagy hagyománya a filmkritikának – kevés érdemleges kivételtől eltekintve – az Egyesült Államokban az 1970-es évektől valójában nagyon is könnyedén formálta a közízlést az, amit a szakma legkiválóbb művelői mindössze pár száz szóban szedtek össze egy-egy újabb cikkükben. Ebert közülük is kiemelkedett, leginkább azért, mert egy alapvetően zárt filmvilágot volt képes szélesebbre tárni.

Ebert 1967-ben, 25 évesen került a Chicago Sun-Times lap alkalmazásába, és manapság már egészen hihetetlen, de egészen 2013-ban bekövetkezett haláláig itt dolgozott, és írta hétről-hétre nagyszerű és újszerű hangvételű kritikáit. Persze, közben rádiózott, vezetett kritikai tévéműsort, megírt több könyvet, de lapjához, és a filmek iránti imádatához még rákos megbetegedése, és alsó állkapcsának eltávolítása után is hű maradt, utolsó cikkét mindössze pár órával a halála előtt fejezte be. Ugyan keveset emlegetik – magyar cikket egyáltalán nem találtam róla – Ebertnek óriási szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok beengedte belső körébe a külföldi filmeket és alkotókat, és közvetve megágyazott a könnyedebb hangvételű filmek sikerének is.

Roger Ebert (1942-2013)

A MAD magazin

Ebert sportújságíróként kezdte pályafutását, és már gimnázium alatt óriási sci-fi rajongó hírében állt, későbbi kritikáihoz pedig egy egészen váratlan helyről, az amerikai MAD magazinból merítette az első ihletet, és az élete végéig tartó befolyást. A MAD egy szatirikus lap volt, melyet 1952-ben alapított Harvey Kurtzman és William Gaines, és amely még 2019-es megszűnése környékén is lapszámonként nagyjából 140 ezer példányban fogyott az USA-ban. A lap teljességgel, és olykor kifejezetten bizarr, sőt, bántó módon forgatta ki az amerikai közélet, és politika aktuális témáit, és nem félt bemutatni mindennek, amit a korabeli elismert ítészek kimagasló minőségnek tituláltak. Ebert egészen fiatalkorától mereven elutasította a művészeteken belül mindennaposnak számító elitizmust, és igyekezett mindent önmagához, vagy az adott csoport, szegmens, vagy műfaj kontextusához mérni.

Mindaz, amit az akkor még név nélküli popkultúra iránti rajongásából, vagy épp a MAD társadalomkritikus hasábjairól hozott magával, első Chicago Sun-Times-nál eltöltött hónapjaiban találkozott Pauline Kael a The New Yorker akkor már elismert kritikusának esszéivel. A tény, hogy Kael beengedte Ebertet levelezésük kapcsán saját munkamódszerének legbelső köreibe, ellátta jótanácsokkal, és buzdította, hogy teljesítse ki saját nézőpontját, és vállalja a véleményét az esetleges ellenvéleményekkel szemben, sorsdöntőnek bizonyult Ebert igen hamar szakmája egyik legelismertebb képviselőjévé nőtte ki magát,

erre jó példa, hogy mindössze 8 évvel azután, hogy munkába állt Chicagóban, ő lett az első Pulitzer-díjjal kitüntetett filmkritikus 1975-ben.

Ebert az 1970-es években

Egy új irányvonal

Ebert díjazása nem csupán elismerése volt annak, hogy a filmkritikai esszé valóban értéket adó prózai műfaj, de mintegy megmutatta azt is, mekkora szükség van az általa képviselt, és a korábbi, vaskalapos hozzáállást darabjaira zúzó attitűdre. Ebert rengeteg ponton ment szembe az elvárásokkal, amivel kétségtelenül úttörőnek számított saját területén, sőt, követőinek hála, ma is annak számít.

Egyik neves mondása afféle ars poeticának is beillik, szerinte ugyanis a kritika „relatív, és nem abszolút”, amivel már akkor rávilágított az adott film kontextusba helyezésének fontosságára.

Ahogy később megfogalmazta: „Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy a Pokolfajzat jó film-e, nem arra kíváncsi, hogy jó film-e a Titokzatos folyóhoz képest. Arra kíváncsi, hogy jó film-e pl. a Megtorlóhoz képest.”

Ebert a populizmus szószólója volt, aki emiatt ugyanúgy írt egy szűk rétegnek készülő, egyéni hangvételű művészfilmről, mint a blockbusterek világának képviselőiről, és mereven elutasította, hogy pusztán szakmai indoknál egyes alkotásokat a filmművészeti kánon részének, másokat kívülállójának tekintsünk. Nem értett egyet azzal a kritikusoktól korábban számtalanszor látott fogással sem, hogy bizonyos filmeket az adott lap csillagozási-értékelési rendszerén kívül esőnek tituláljanak. Ő a maga részéről minden esetben 0,5 és 4 csillag közt értékelt, a legmagasabb színvonalú filmek négyest, míg a gyakorlatilag nézhetetlen kategória fél csillagot kapott, ezzel is megmutatva, hogy még a legsilányabb alkotás minősége is relatív, és ha mást nem, az alkotói szándékot, a törekvést, a belefektetett munkát illik értékelni.

Az egyetlen filmkritikus, aki csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán

71%

Nem sokkal a kiváló kritikus halála előtt összesítették kritikái értékének átlagait, amiből kiviláglott, hogy összességében 71%-ra értékelte a XX. század második felének filmes termését, és kortársai gyakran fel is rótták neki, hogy sosem ment el a végletekig, általában enyhébb pontokat, és osztályzatokat adott a filmeknek, mint más lapok szerkesztői és írói. Mindössze egyetlen film akadt, melyet pályafutása során nem kívánt pontozni, ez pedig a 2009-es Emberi százlábú című holland horror, ám sokatmondó a nyilatkozata, mikor megkérdezték, miért tett így: „A film jó? Vagy rossz? Számít egyáltalán? Ez az alkotás egy olyan világ szülötte, ahol még a csillagok sem ragyognak.” Ezzel gyakorlatilag elismerte, hogy akad film, mely nem fér bele az évtizedekkel korábban felállított skálájába, hiszen, ahogy ezt körül is írta, a film eleve a filmről alkotott nézetekbe sem fér bele, így filmalkotásként értékelhetetlen.

Hogy Ebert mégis miért volt képes nagyobb hírnevet szerezni, mint kortársai? Elég csak elolvasni a kritikáit, melyben megbújik a MAD magazin korai inspirációja. Száraz tényközlés, és a filmművészeti terminológia szaknyelvének használata, vagy saját lexikális tudásának fitogtatása helyett olvasmányos, anekdotákkal kiegészített esszéket írt;

ahogy életrajzírója, Will Sloan találóan összefoglalta, Ebert írásai megteremtették a lehető legérzékenyebb egyensúlyt a szakmának és a nézőknek szánt mondanivaló között, mindezt közvetlen, közérthető, élvezetes stílusban.

Ebertről sokat elmond az a tény is, hogy számtalan kortársával ellentétben képes volt nyíltan (akár a Howard Stern Show-ban) megvédeni saját álláspontját, ám mindig meghallgatott másokat is, sőt, amennyiben az érvek meggyőzőnek bizonyultak, megváltoztatta korábbi véleményét, sőt, ha kellett, bocsánatot is kért érte.

Woody Allennel egy kerekasztal beszélgetésen

Úttörő ítész

Bár itt most csupán Ebert írott kritikáiról esett szó, fontos megemlíteni, hogy ő maga saját filmkritikákkal, filmekkel kapcsolatos nézeteit különböző saját gyártású TV-műsorokban is elmondta, ami fokozottan hozzájárult a népszerűségéhez. Saját kedvenc filmjének Orson Welles legendás Aranypolgárát nevezte meg, de nagy tisztelője volt Werner Herzog munkásságának, és 1967-től egészen 2012-ig minden évben összeállította az év legjobb filmjeinek listáját, melyeken egy-egy adott esztendő legjobbjaként olyan filmeket jelölt meg, mint a Z, egy politikai gyilkosság anatómiája (1969), Apokalipszis Most (1979), Sophie választása (1982), Amadeus (1984), Nagymenők (1990), JFK – A nyitott dosszié (1991), Fargo (1996), Millió Dolláros Bébi (2004), vagy A Faun labirintusa (2006).

Ebert 2013. április 4-én halt meg. Már több, mint tíz éve küzdött a rákkal, számtalan műtéten esett át, a szövődmények következtében eltávolították az alsó állkapcsát, ami miatt beszélni egyáltalán nem, és enni is csak segítséggel tudott, de ettől függetlenül is haláláig dolgozott. Utolsó útjára több száz ember kísérte el, az amerikai és külföldi filmek népszerűsítéséért tett hihetetlen, és több mint 50 évet felölelő kezdeményezéseiért olyanok emlékeztek meg róla nyilvánosan, mint Barack Obama, regnáló amerikai elnök, Steven Spielberg, Christopher Nolan, Martin Scorsese, vagy Robert Redford.