- Kovács Krisztián
- 2019. március 29. | Becsült olvasási idő: 6 perc
Bár manapság, ha filmekről beszélünk, a háttérben általában ott villog a nagybetűs Hollywood-felirat, képregényadaptációk és szuperhősök jutnak az eszünkbe, pedig akad ország, mely legalább annyival, ha nem többel járult hozzá a filmművészet fejlődéséhez, és elterjedéséhez, mint az Egyesült Államok, ráadásul valahogy útja közben sokkal inkább önmaga tudott maradni, és főleg hű lenni az alapvető filmes értékekhez, mint nyugati társai. Ez az ország természetesen Franciaország.
Auguste és Louis Lumière 1895-ben Párizsban feltalálta a kinematográfot, és általános vélekedés szerint L’Arrivée d’un train en gare de la Ciotat című első vetítésük egyben a mozi születésének pillanata is volt. Franciaország azóta is meghatározója a filmművészetnek, számtalan kiváló színészt, és legendás rendezőt adott a világnak, elég csak Jean Renoirra, Jean-Luc Godardra, vagy Jean-Jacques Annaudra gondolni, összesen mintegy 40 filmes jelöléssel büszkélkedhet a legrangosabb filmes díj, az Oscar kapcsán, és csak a legjobb idegen nyelvű film kategóriában összesen 12 aranyszobrot gyűjtött össze, ezzel Olaszországgal karöltve magasan a mezőny fölé kerekedve. Ennek kapcsán most úgy döntöttünk, felidézünk 8 kimagasló francia alkotást, mely bármely hollywoodi produkcióval felveszi a versenyt.
Luc Besson saját forgatókönyvéből rendezte meg talán egész karrierje magnum opusát 1994-ben, ez volt a Leon, a profi. Egy mesterien megkomponált akció-dráma, melynél ezt a műfaji elegyet valóban komolyan kell venni, itt ugyanis tökéletes az egyensúly. Leon, a magányos Gene Kelly-rajongó bérgyilkos, aki mindig tejet iszik, szokatlan tanár-diák/apa-lánya viszonyba kerül a családját egy bestiális mészárlásban elveszített tinédzserrel, Mathildával, akit az elsőfilmes Natalie Portman alakít kiválóan. Sajátságos bosszúfilm, mely egész finoman, mégis brutálisan naturalistán mutatja be a burjánzó városi korrupciót Gary Oldman tenyérbeszámóan tökéletes alakításán keresztül, és egy olyan katartikus fináléba torkollik, melyről valóban elmondható, hogy történetvezetési bravúr. Elképesztően stílusos és érzelmes film, műfajában nincs másik, amit hozzá tudnék hasonlítani.
Léon, a profi Forrás: imdb.com
Ritka az igazán jól sikerült világháborús vígjáték, valahogy a háború és a nevetés ambivalenciája miatt nagyon el kell találni az arányokat, hogy működjön, de e keveset emlegetett zsánerben két alkotás magasan kiemelkedik a mezőnyből, az egyik az Eastwood-Savalas-Sutherland triumvirátus zseniális bankrablása a Kelly hőseiből, a másik pedig az Egy kis kiruccanás Louis De Funes-vel és Bourvillal. Minden idők egyik legnépszerűbb francia mozija egészen új élét adja a háborús veszteségek és élmények feldolgozásának. Egy Párizs fölé tévedt RAF bombázó legénysége ejtőernyővel menekül a gépről, szétszóródva a nácik által megszállt városban, és megpróbálnak visszatalálni egymáshoz, majd elmenekülni, mindeközben olyan társakba botlanak, akik a maguk csetlő-botló módján még segítik is őket ebben.
Egy kis kiruccanás Forrás: imdb.com
Jean-Pierre Jeunet öt Oscar-díjra jelölt, négy César-díjat nyert kellemesen idelista hangvételű filmje. Amélie története valóban kedvesen bájos, mégis tartózkodik a giccstől, és még így is rétegfilm tud maradni. Címszereplőnk, a saját világába temetkezni hajlamos fiatal lány életét teljesen felborítja egy apró doboz, melyet mindenáron visszajuttatna a tulajdonosának, ráérezve ezzel a segítségnyújtás lélekemelő erejére, melynek hatására kinyílik előtte a világ. Gyönyörűen fényképezett alkotás, egyfelől egészen meseszerű, másfelől kellemes hétköznapi, és nem vész el ebben az elegyben, megfelelően tartja az egyensúlyt az utolsó percig, nem hiába tett szert olyan hihetetlen nagy rajongótáborra, a népszerűsége pedig töretlen, pedig idén már 18 éve lesz, hogy bemutatták. Hiteles mese arról, mennyire nehéz igazságot tenni mások megsegítése, és önmagunk életének teljes megélés közt.
Amélie csodálatos élete Forrás: imdb.com
Ha az 1992-es Indokína alapanyagát Hollywood viszi filmre, vélhetően ma úgy emlegetnénk, mint a Titanicot, vagy a Pearl Harbort, egy nagyívű történelmi drámát, melyet az események árnyékában kibontakozó tragikus szerelem tesz egyedivé és átélhetővé. Régis Wargnier kezében szerencsére nem egy tipikus giccs született belőle, sőt, igen érzékeny, mégis rendkívül kemény érzelmi hullámvasút a középkorú Éliane, a nő lánya, valamint a francia tengerésztiszt különös szerelmei háromszöge. Catherine Deneuve nem hiába indult jó eséllyel a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért, alakítása egészen ihletett, egyszerre törékeny, mégis erős és kiszámíthatatlan női karaktert formál meg, a film pedig a bemutatása utáni évben minden jelentős díjat besöpört, többek közt a BAFTA-t, a Golden Globe-ot, valamint a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-szobrot is.
Indokína Forrás: imdb.com
Jean-Luc Godard a francia filmművészet egyik legjelentősebb alakja, 1965-ös sci-fi, krimi, noir crossovere pedig az egyik legjobban festi le saját művészetét. Érdekes, hogy bár manapság koránál fogva is meglehetősen lassúnak tűnő film éppen azért osztotta meg a kritikusokat megjelenésekor, mert cselekményvezetését túlontúl gyorsnak, és kapkodónak ítélték meg. A történet kezdetén egy fedett titkosügynök érkezik egy másik galaxisban lévő Alphaville-be, innentől pedig a film gyakorlatilag egy rétegzett allegória- és szimbólumrendszerré válik, ami érinti a titkosszolgálatok működősének átláthatatlanságát, ugyanakkor utal James Bondra, Raymond Chandlerre, a rakétamérnök Werner von Braunra, George Orwell 1984 című regényére, látványvilágában pedig egyértelműen idézi meg Fritz Lang Metropolisát.
Alphaville Forrás: imdb.com
Az 1984-ben elhunyt François Truffaut kései filmjeinek kimagasló darabja a Gérard Depardieu és Catherine Deneuve főszereplésével készült világháborús dráma, mely egy egészen ritkán feldolgozott szegletét ragadja meg a nagy világégésnek. A nácik által megszállt Franciaországban élesen elkülönülnek egymástól azok a zónák, ahol éjjel kijárási tilalom van érvényben, ezért az ott lakóknak elengedhetetlen, hogy elérjék az utolsó metrót. Ebben a közhangulatban találkozik egymással a színházigazgató Marion Steiner, és a fiatal színész, Bernard Granger. A film a 80-as évek egyik legnagyobb francia kasszasikere volt, a kritikusok által is egyöntetűen körülrajongva, az 1981-es Cézar-díj átadón 10 díjat vitt haza, ezen túl pedig természetesen kijárt neki a legjobb idegennyelvű film Oscar-díj jelölése is. A korábban a szerzői filmek mindenhatóságát hirdető Truffaut pálfordulása itt ért végül révbe a hagyományos filmkészítési módok felé, aminek hála kapott is kritikát bőven, ez viszont a film sikerét nem befolyásolta.
Az utolsó metró Forrás: imdb.com
Az elmúlt tíz év egyik legkiválóbb francia filmje, a finom humorral, kellemes öniróniával operáló felemelő dráma a nincstelen bevándorló és az általa ápolt magatehetetlen, milliárdos üzletember furcsa és szoros barátságáról. Nem hiába, az Életrevalókat azóta a színházi világ is felfedezte magának, itthon is nagy sikerrel játsszák, és Hollywood is remake-t készített belőle (teljesen feleslegesen). Itt nincsenek szentimentális, giccses túlzások, a film visszafogott, mégis tökéletesen átadja mondanivalóját, és van benne valami egészen jóleső drámaiság, valahol az igényes humor, és a frappáns helyzetkomikumok mögött, melytől jobban érzi magát az ember, miután lepereg a stáblista. Végre egy film, mely nem akar didaktikusan nevelni, csupán bemutat egy lehetőséget, és ezzel tökéletesen meg is elégszik.
Életrevalók Forrás: imdb.com
Jean-Pierre Jeunet groteszk fantasyja hangulatilag afféle párja a szerző korábbi, 1991-es filmjének, a Delicatessennek, szürreális mesevilága semmiképpen sem könnyű, ám rendkívül tartalmas szórakozás. Bizarr karakterekkel teli világában egy kifacsart és igencsak összetett történetet vázol fel, és számtalan rendkívüli fontossággal bíró társadalmi problémáról beszél a maga közvetett stílusában, mint amilyen a gyermekek kihasználása, a vallási fanatizmus és dogmatizmus ereje, vagy épp az emberi gátlástalanság határtalansága. Ha mindenképpen angolszász példával akarok elöljárni, azt mondanám, hogy Terry Gilliam 80-as évekbeli zsenialitása találkozik a fiatalos hévvel és egyéni látásmóddal bíró Wes Anderson stílusával, az eredmény pedig egy minden elemében lenyűgöző és maradandó alkotás.
Elveszett gyermekek városa Forrás: imdb.com
9 legendás film noir Hollywood aranykorából
10 zseniális rajzfilm szigorúan felnőtteknek
10 kiváló képregényfilm a Bosszúállókon túl
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
