- Koczó Olivér
- 2021. május 18. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc
Számos zsáner, melyek egykor összetéveszthetetlenül megkülönböztették az öreg földrész filmjeit a kommersz amerikai moziktól, mára már kikopott az európai filmgyártásból. Gondoljunk csak a brit free cinema alkotásaira, amik a hatvanas évek dühös ifjúságának közérzetét tükrözték, vagy a szatirikus kelet-európai filmekre, amelyek az államszocializmus falanszter világának elviselhetetlenségét karikírozták a vásznon. Érdekes megfigyelni, hogy ezen zsánerek majd mindegyike a kisember hányódását figyeli a könyörtelenül változó körülmények között.
De ide sorolható, a hollywoodi minták dominanciájának köszönhetően mára szintén a mainstreamben feloldódott Commedia all’italiana. Ami a II. világháborúból és az azt követő restaurációs évtizedekből kilábaló korrupt olasz politikai, gazdasági és társadalmi problémák önkritikus hangjaként szólalt meg. A továbbiakban ennek a régi zsánernek kísérlem meg röviden összefoglalni a történetét és sajátosságait, valamint filmes élményeim alapján ajánlok tízet a Commedia all’italiana legsikerültebb alkotásai közül.
Nevetni önkritikusan
A műfaj egyik kimagasló alkotója Mario Monicelli egy interjúban így definiálta ezt a kifejezetten olaszos vígjáték típust. „az olasz vígjáték (Commedia all’italiana) valami nagyon egyszerű dolog, amely szorosan kapcsolódik Olaszország népi kultúrájához. A szegények és a szerencsétlenek szövevényes szövetsége egy nagyon szerencsétlen és negatív környezetben, vagyis a szegénység időszakában, amely Európában és azon belül Olaszországban a második világháború befejezése után következett.” Az olasz filmkultúra – ahogy annak egyik jelképe a Cinecittá, az olasz stúdióváros, – a háború következtében romokban hevert, ekkor rendezők egy új nemzedéke az égető társadalmi problémák felé fordította kameráját.
A neorealisták a valóságot az átéltség hatásosságával tükrözték, az átlagember sorsában az általános emberi sorsot is megmutatták. Azonban a hatvanas évekre a neorealizmus elhalványodott, viszont az újabb nemzedékekben a társadalmi reflexió igénye nem lankadt, így jött létre két új irányzat, amely szintén az olasz néplélek problémáit vizsgálta.
A hatvanas évektől a nyolcvanas évekig tartó időszak az olasz filmgyártás legtermékenyebb korszaka volt, s ezzel párhuzamban morálisan és politikailag a legnyugtalanabb is. A vagyoni különbségek – mind földrajzilag, mind pedig társadalmilag – vertikálisan élesen elválasztották egymástól az egyes régiókat/osztályokat. Így nem meglepő, hogy a szociálisan érzékeny, gyakran vállaltan baloldali rendezők – a II. világháborút követően Olaszországban működött a legnagyobb vasfüggönyön túli, ám a sztálini diktatórikus eszméket elvető, kommunista párt, több mint 2 millió taggal – megpróbáltak a lehető legkritikusabban hozzányúlni az égető társadalmi témákhoz. Ezekről a témákról szólnak maró gúnnyal, és sokszor kacagtatóan elszomorító öniróniával az alábbi olasz vígjáték „klasszikusok”.
Az olasz komédia egyik legtermékenyebb mestere, akinek komolyságát mi sem jelzi talán jobban, mint hogy két alkalommal is jelölték legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra. A Napjaink hőse (1955) már az ötvenes évek közepén a tökéletes konformista kispolgár szatíráját tárja a nézők szeme elé. Alberto Menichetti (Alberto Sordi) életének egyetlen célja, a nyugodt megúszás, állandóan retteg, és távol kíván maradni bármifajta állásfoglalástól „Nem vagyok baloldali és nem vagyok jobboldali, de azt se higgyék, hogy a középhez tartozom”. A rendező ezzel a végletekig alázatos figurával, aki rendőrséghez is csak a megalkuvás kényszerű nyugalma miatt lép be, ábrázolja első ízben a világégésektől megtépázott olasz néplélekben lappangó szolgalelkűséget.
Napjaink hőse
A rendező talán idehaza is jól ismert, és legsikeresebbnek mondható filmjében a háború utáni apró kis csalásokból és ügyeskedésekből megélni kívánó szeretetreméltó lúzerek világába kalauzol. Ahol Peppe (Vittorio Gassman), Tiberio (Marcello Mastroianni), Mario (Renato Salvatori),Dante (Totó) és Carmela (Caludia Cardinale) egy zálogházi páncélszekrény kirablásával próbálják meg nyomorúságos életüket végre valahára sínre tenni. Természetesen a heist moviek szabályai szerint, ami lehet, elromlik, s a tökéletesnek hitt terv a valóságban nem működő képes. De hőseink a kudarc ellenére csak vállat vonnak, elválnak. Az Ismerős ismeretlenek a periférián élők és a háború utáni Róma társadalmi tereinek tökéletes reprezentálása.
Ismerős ismeretlenek
A commedia all’italiana másik nagy mestere Dino Risi, aki Monicellihez hasonlóan a vígjáték műfaját használva súlyos kritikusa volt az olasz gazdasági csoda negatív következményeinek. A siker ára főszereplője a legtöbb hasonló hangvételű filmben feltűnő Alberto Sordi, aki ezúttal Silvio Magnozzit egy idealista újságírót alakít. Silvio öt év hadiszolgálat után mindent elveszít, s kálváriája során, hogy visszaszerezze pénzét, állását, feleségét, szemben találja magát a korrupt állam irányítóival.
A siker ára
Pietro Germi 1961-es alkotása is tovább erősíti a fentebb már hangoztatott állítást, miszerint commedia all’italiana darabjai vígjátéki mivoltuk ellenére komolyan vehető és művészileg is értékes alkotásai a korai hatvanas évek olasz filmtermésének. Ezt tükrözheti, hogy Germi filmjét is Oscar-díjjal tüntették ki. A történet szerint egy szicíliai nemes (Marcello Mastroianni) meséli el, hogy sikerült hosszas próbálkozások után megszabadulnia csúnya feleségétől és elvennie a szép fiatal rokonlányt. Bár ez a film nem a háború utáni korban játszódik, így csupán „parabolikus” módon képes a groteszk olasz intézmény- és jogrendszert kritizálni.
Válás olasz módra
A rendező és Vittorio Gassman tizenhat filmet készítettek közösen, s ezek közül az egyik legkiválóbb a fogyasztói társadalom brutalitását is kritizáló 1962-es Előzés. A történet főhősei Bruno (Vittorio Gassman) és Roberto (Jean-Louis Trintignant) a háború utáni nemzedék két merőben eltérő karaktere, akik, mint tűz és víz testesítik meg a végtelenül ellentmondásos olasz társadalmi miliőt. Bruno a gondtalan aranyifjú, aki miközben magával ráncigálja az ismeretlen konformista Robertot a közép-olasz tájakon, feltárul a néző előtt egy kiégett, illúziót vesztett és magányos lélek képe, akit szomorú öncsalása tesz közveszélyes életművésszé.
Előzés
Giovanni Alberti (Alberto Sordi), egy kis építési vállalkozó a fellendülés éveiben, gyenge üzleti érzéke, magas életszínvonala és mindennél jobban imádott komolytalan felesége miatt súlyos adósságban van. Giovanni nem képes a hiteleit visszafizetni. Az anyja az egyetlen ember, aki hajlandó lenne segíteni neki, de ő nem elég gazdag ahhoz. Miután anyagi támogatást kért a családtól és a barátoktól, hirtelen egy gazdag gyáros felesége, Mrs. Bausetti privát találkozót ad neki, vonzó üzletet ajánlva. De Sica neorealista gyökereihez hűen a nagy gazdasági boom közepette, épp annak viszontagságairól és ellentmondásosságairól készített kacagtatóan önkritikus filmet.
Szemet szemért
Ferreri legtöbb filmjével a társadalmi tabukat próbálta döntögetni, élénken kritizálta a túlzott fogyasztást – lásd A szuka, Dilinger halott A Nagy zabálás –, sőt sokan nőgyűlölőnek is tartották, ezen a listán szereplő filmje miatt is többek között. Ezt ítélje meg mindenki maga a film megnézése után. A Méhkirálynő egy idősödő gyárosról szól, aki a hosszú évek után a könnyű nőkről lemondva úgy dönt, megállapodik. Csakhogy újdonsült felesége elsöprő szexualitása, majd a születendő gyermeke és a házasélet viszontagságai következtében belebetegszik a ránehezedő nyomásba. A film néhol kissé fárasztóan, de torz tükröt állít egy manapság is jellemző társadalmi helyzetnek.
Méhkirálynő
Risi újabb filmmel került fel a listára és nem véletlenül. Az olasz nép nevében egy gyilkosság felgöngyölítése köré építve húzza le a leplet az olasz nép bűneiről és gyengeségeiről. A cinikus kiskirályokról, és a túlzottan idealista hivatalnokokról. A történet a kommunista törvényszék és a fasisztának tartott gyárosok szemben állását mutatja be, Bonifazi (Ugo Toginazzi) államügyész az igazság megszállottja, Lorenzo Santenocito (Vittorio Gassman) pedig egy minden hájjal megkent, kőgazdag gyártulajdonos, egymás szöges ellentétei, ellenségei. A film jól felvázolja az olasz igazságszolgáltatás egyre mélyülő válságát, és az egyre növekvő korrupció szintjeit.
Az olasz nép nevében
A Gassman és Risi nevével fémjelzett alkotások közül bátran mondhatom, hogy a legjobbat hagytam utoljára. A nő illata oly annyira egyetemes és jól sikerült alkotása a párosnak, hogy nem véletlen a számos díj és jelölés, plusz az elkerülhetetlen hollywoodi feldolgozás – az egyébkén szintén kiváló, de az eredetit felülmúlni nem tudó Egy asszony illata Al Pacinoval. Fausto Consolo kapitány (Vittorio Gassman) az irányításhoz és hatalomhoz szokott veterán katona, szeme világának elvesztése után kénytelen megtanulni elfogadni mások segítségét, és elfogadni önmagát. Risi a főszereplőjét a cinizmus állarca mögé rejti el, hogy a film során az önmaga tragédiájával szembenézni kénytelen Consolo kapitány felismerje az emberi kapcsolatok, egy barátság vagy szerelem gyógyító erejét.
A nő illata
Nem véletlen volt az kronológiai sorrend, a lista utolsó darabja szintén Monicelli nevéhez fűződik. Az Egy egészen kis polgár pedig keretes szerkezetet alkot a mester listanyitó alkotásával. Főhőse, Vivaldi úr (Alberto Sordi), tulajdonképpen a Napjaink hőséből Alberto Menichetti megöregedett, az megaláztatásoktól elfásult és tökéletesen kiüresedett alteregója, aki már csak annyit remél, hogy fiát be tudja juttatni abba az irodába, ahol ő maga egész életében robotolt és ezért még további megalázkodásra is hajlandó. Bár a film hangulata sokkal komorabb, mint pár darabjának, a groteszk társadalom kritikus elemek itt is hajlamosak mosolyt csalni a néző arcára. Monicelli hőse a tökéletes mimikri ebben a filmben elveszíti türelmét, és fellázad a társadalmi igazságtalansággal szemben. A megalázott és a társadalmi intézményrendszerek által magára hagyott kispolgár öntudatra ébredéséről szól ez a film.
Egy egészen kispolgár
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Kövesd a pillangót egy vérbeli skandináv történet, ahol a krimi és a dráma egy pszichológus rendelőjében fonódnak egymásba.
II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
