Kovács Krisztián
2021. január 13. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Csendes tehetség lett Katharine Hepburn művészi örököse – A Cate Blanchett-portré

Nehéz meghatározni a tehetség mibenlétét, és nyilvánvaló, hogy a velünk született képességek alapvetően vajmi keveset érnek, amennyiben nem párosulnak szorgalommal, kitartó és fegyelmezett munkával annak kiaknázására. A modern filmtörténetből számtalan tehetséges színésznőt ismerünk, ám az igazán egyedi és emlékezetes alakok nem azok, akikről a bulvármagazinokban olvashatunk, maga az Oscar-díj pedig alapvetően nem feltétlenül jelent már minőségi kategóriát. Azon a vékony határmezsgyén pedig, ahol nem találni hangos botrányokat, csak csendet és alázatos munkavégzést, viszonylag kevés nevet találunk.

Az egyik ilyen kétségtelenül Katharine Hepburn, minden idők egyik legnagyszerűbb színésznője, aki a díjakat még annyira sem becsülte, hogy átvegye őket, és aki fiatalon kimondva is elhatározta, hogyha szépségével nincs lehetősége befutni, akkor majd mérhetetlen munkával teszi ugyanezt. E vonalon haladva vált generációja egyik legnagyobb egyéniségévé Meryl Streep is, és valami egészen hasonló mentalitást követ az ausztrál születésű Cate Blanchett, akiből vitathatatlan tehetsége mellett valamiféle jó értelemben vett átlagpolgári magatartás is árad, mely annyira szimpatikussá teszi alakját.

Cate Blanchett

A színészarcú

Nem véletlen, hogy már a címben Hollywood aranykorának nagyasszonyához, a bevezetőben pedig Meryl Streep-hez hasonlítottuk Blanchettet. Ő korunk azon színésznője, aki lényegében egy véletlennek köszönhetően került be a filmek világába, ahol aztán felfedezte és kiteljesítette saját tehetségét, mely leginkább feltétlen szorgalmának, kíváncsiságának, és jó értelemben vett egyszerűségének köszönhetően juthatott el arra a szintre, hogy manapság túlzás nélkül kijelenthető, bármikor, bármilyen szerepet képes hitelesen eljátszani. Ez utóbbi kijelentés pedig nem csupán a Manifesztum, vagy az I’m not there – Bob Dylan életei című filmekre vonatkozik (előbbiben 12 különböző karakter bőrébe bújt, utóbbiban férfitársainál is hitelesebben keltette életre a világhírű zenészt).

Blanchett, ahogy azt Streep, és korábban Hepburn is elmondta magáról, nem kerülhetett be pusztán szépsége miatt a showbizniszbe, ugyanakkor egyikőjük sem tartotta magát ösztönös színésznek sem.

A tehetség persze adott, de mind Streep, mind Hepburn, és hozzájuk hasonlóan Blanchett is féktelen energiákat mozgósít, hogy valóban eggyé váljon a választott szerepével. Shekhar Kapur, a színésznő első jelentős filmjének, az 1998-as Elizabethnek a rendezője mondta róla: „Mikor a kamera forog, Cate eltűnik, és csak a szerepe marad” – ami kiválóan összefoglalja, milyen sokoldalú tehetségről beszélünk, aki élete egyik legnagyobb dicséretének tartja, mikor fiatalon azt mondták róla, „színészarca” van.

Az Elektra című darabban 1992-ben

Véletlenül a színpadra

Bár a filmezéssel lényegében egy véletlen folytán került kapcsolatba, mikor egy egyiptomi nyaralása során egy skót rendező megpillantotta Kairó utcáján, és statisztálni hívta az 1990-ben megjelent Kaborya című filmbe. Blanchett a rövid forgatás alatt is elunta magát, és otthagyta az egészet, hisz a színészmesterség egyébként sem igazán foglalkoztatta: múzeumi kurátornak tanult, így lényegében élete részét képezte a művészet, de tinédzserként sosem töprengett azon, hogy kamera elé álljon. Bár játszott iskolai darabokban, de azokat inkább a saját szórakoztatására választotta, leginkább mert már fiatalon kedvelte a kihívásokat, és az elfoglaltságot, különösen azóta, hogy tíz évesen egy hirtelen szívinfarktusban elveszítette hőn bálványozott édesapját. Húga aztán, látva nővérét egy színpadi darabban, javasolta neki, hogy komolyabban illenék foglalkoznia a színészettel.

Az első elismerő szavakat Geoffrey Rush-tól kapta, akivel kezdőként együtt játszott 1992-ben az Elektra című színházi darabban. Rush állítólag tátott szájjal bámulta kolléganője játékát a színpadon, és tulajdonképpen az itt mutatott teljesítménye volt az, mely alapján végül Shekhar Kapur egy ausztrál kirándulása során kiválasztotta Elizabeth című filmjéhez.

Blanchett az azóta eltelt időben úgy maradt reflektorfényben, hogy lényegében egyben kedves távolságtartással is viszonyul hozzá.

Tom Hankshez, vagy épp Denzel Washingtonhoz hasonlóan a nyilvánosságot nem engedi a magánélete közelébe, boldog házasságban él a drámaíró Adrew Uptonnal – akivel először ki nem állhatták egymást – és négy gyermeket nevelnek, miközben Blanchett lényegében minden évben feltűnik egy-egy igen komoly alakítást követelő filmben.

Katharine Hepburn szerepében az Aviátorban

Blockbusterek és szerzői filmek

Kortársai közül talán Tilda Swintonnal említhető párban, nem csupán az alakításait kaméleonként megélő, irigylésre méltóan precíz hozzáállása miatt, de azért is, ahogy szerepeit teljes természetességgel válogatja. Blanchett a kihívást keresi, és nem a népszerűséget, éppen ezért ugyanúgy láthatjuk nagy költségvetésű blockbusterek szerepeiben, mint csendes szerzői filmekben, és ugyanolyan jól áll neki A Gyűrűk Ura Galadrieljének, vagy Thor világpusztító nővérének szerepe, ahogy brillírozik Wes Anderson, Terrence Malick, vagy Woody Allen alkotásaiban. A sors furcsa fintora, hogy első Oscar-szobrát épp nagy elődjének megformálásáért nyerte el. Martin Scorsese 2005-ös Aviátor című alkotásában olyan hitelességgel keltette éltre Katharine Hepburnt, amiért az akadémia már nem merte nem neki adni az aranyszobrot.

Tulajdonképpen nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát, egyszer sem mondhatjuk azt, hogy a vásznon a legcsekélyebb mértékben is szerepidegennek tűnt volna, és bár kiváló volt a díjhalmozó Aviátorban, akárcsak a második aranyszobrot fialó Blue Jasmine-ben, a keveset emlegetett alakításai talán még emlékezetesebbek. Gondoljunk csak a diákjával viszonyt folytató tanárnőre az Egy botrány részleteiből, vagy épp Bob Dylan-alakítására az I’m Not There – Bob Dylan életei című filmből.

Jelenléte még az olyan közepes, és feledhető alkotásokat is képes élettel megtölteni, mint milyen a Műkincsvadászok, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, vagy az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése, mert Blanchett a vásznon nem csupán egy színész, sokkal inkább egy jelenség.

A második Oscart hozó Blue Jasmine-ben

Az állandó visszavonuló

Hogy Blanchettet mennyire nem érdekli a csillogás, vagy az udvariasan átvett és megköszönt elismerések, arra kiváló példa, hogy ő maga gyakorlatilag minden évben eljátszadozik a visszavonulás gondolatával. Számtalanszor elmondta már, hogy a színészet talán csak egy átmeneti időszak az életében, mely hiába tart lassan harminc éve, messze nem jelenti számára az egész világot, miután pedig elért mindent, amit csak elérhetett, olykor már megfelelő motivációt sem jelent a számára.

Egy interjúban kijelentette: „Ahányszor csak fel kell mennem a színpadra fehérneműben, arra gondolok, hogy miért csinálom? Miért nem olvasok inkább Proustot helyette otthon?”

Öröm az ürömben, hogy Blanchett, mikor 2008-ban elvállalta férjével együtt anyaegyesülete, a Sydney Theatre Company művészeti igazgatói posztját, öt évvel később, mandátuma visszaadásakor nem volt biztos benne, hogy képes lesz visszailleszkedni Hollywoodba, de ha akkor sikerült, akkor alighanem bőven akad még puskapor, különösen, ha hozzátesszük, hogy leginkább testhezálló szerepei és legérettebb alakításai csak ezt követően találták meg. Jelenleg is több küszöbönálló projektben érdekelt, együtt forgat Aaron Sorkinnal, Guillermo del Toro-val és James Gray-jel is, elkövetkező filmjei közt akad thriller, noir és dráma, úgyhogy hiába a kétségek, szerencsére egyelőre nem kell attól tartanunk, hogy a jelenkor egyik legjobb színésznője magára hagyná a filmszakmát. És, hogy mi miért szeretjük annyira a belőle áradó különös kettősséget – hogy egyszerre ünnepelt díva, és egyszerű, hétköznapi nő – azt talán ő maga fogalmazta meg legtalálóbban: “A legjobb tanács, amit valaha kaptam, hogy bármilyen híres leszek is, saját magam mossam a ruháimat. Ezt a mai napig betartom!”