Kovács Krisztián
2020. február 28. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Egy alternatív Holdverseny – Avagy, amikor a Szovjetunió lenyomja az Apollo 11-et

Tavaly július 20-án múlt éppen fél évszázada, hogy az ember első ízben egy másik égitestre tette volna a lábát. A történelmi lépések Neil Armstrong nevéhez fűződtek, az Egyesült Államok pedig abban a bizonyos pillanatban, ott a Nyugalom Tengerén hivatalosan is megnyerte a Holdért folyó versenyfutást. Akkor még persze senki sem sejtette, hogy ötven évvel később is ez marad az emberiség legnagyobb vállalkozása, és hogy élő ember fél évszázad alatt sem lesz képes ennél tovább jutni saját Naprendszerünkben. Az Apollo-program, vagy úgy alapvetően az amerikai űrhajósok mindennapjait korábban több kiváló sorozatban, és filmben is megismerhettük, de így, ahogy a szintén tavaly debütált For All Mankind című tízrészes szériában, még biztosan nem.

Itt ugyanis a felállás egészen más, meghökkentő, és megmosolyogtatóan eredeti, ahogy a legelső epizód legelső perceiben az amerikai Apollo-program kiképzés és felkészülés szakaszában lévő asztronautái egy-egy pohár sör mellett nézik a tévében, ahogy egy űrhajós megteszi első lépéseit a Hold felszínén. Aztán bekapcsol a hang, és elhangzik egy számukra érthetetlen mondat… oroszul, megünnepelvén az első ember holdraszállását, aki a marxizmus-leninizmus nevében köszönti égi kísérőnket. Két héttel az Apollo 11 indulása előtt a Szovjetunió megelőzi az Egyesült Államokat, innentől pedig a történelem egy gyökeresen más irányt vesz, mint amit saját valóságunkban megismertünk.

For All Mankind

Az amerikai úrkutatás hőskorának alternatív történelme

Ha olyan címeket sorolok, mint az Apollo 13, Az első ember, vagy épp a Tom Wolfe regényéből készült Az igazak, akkor az űrkutatás hivatalos történelme iránt érdeklődők nyilván pontosan emlékeznek a képsorokra, ahogy Neil Armstrong a Holdra száll, ahogy az első amerikai asztronauták dacolnak a halállal, vagy, ahogy Jim Lovell és legénysége az életéért küzd az Apollo 13 fedélzetén. Mégis, bármennyire nyilvánvalóan az amerikai űrkutatás hőskorának számít is az Apollo-program, annyira kevés, és főleg kevés fantáziát mutató alkotás használta ki ennek tényét és történetét arra, hogy valami izgalmasat és egyedit alkosson a megtörtént események bemutatásán túl. Arra pedig vélhetően nem is gondoltunk, hogy a hidegháborús űrkorszak kezdetei végül egy sci-fibe hajló alternatív történelmi drámában öltenek majd testet.

A tavalyi For All Mankind éppen ezért üde színfolt az elmúlt év sorozatdömpingjében. A történet 1969. júliusának elején indul, amikor is többek közt a már lassan-lassan a végső fázisba lépő Apollo 11 legénysége, asztronautatársaikkal együtt egy kocsma pultjánál gyülekezve nézik végig, ahogy a Szovjetunió egyetlen lépéssel előttük járva sikeres leszállást hajt végre a Holdon, ez az esemény pedig egy teljes alternatív idősíkot hoz létre, hiszen az Egyesült Államok űrpolitikája innentől már nem az úttörésre, hanem a reagálásra kezd épülni, melynek keretében olykor mindenféle tudományosan megalapozott logikát nélkülözve loholnak a nagy vetélytárs, a szovjet űrprogram nyomában. Ahogy pedig ezt a folyamatot felépíti a sorozat, az az egyik leghitelesebb, legizgalmasabb az elmúlt év terméséből, még akkor is, ha minden ízében nagyon amerikai, és ez nem feltétlenül tesz mindig jót neki.

For All Mankind

A szovjetek mindent megváltoztattak, vagy mégsem?

A For All Mankind kétségtelenül az egyik leghangulatosabb epizód volt a tavalyi év sorozatfrontjában, és nem csak műfaji keresztútjai miatt, de azért is, mert az emberiség legnagyobb vállalkozását nem fojtotta értelmetlen CGI-orgiába (pedig manapság ez már egy sorozatnál sem nehéz), hanem az egész történetet egy kevésbé grandiózus megközelítéssel látta el, és az Apollo-programban résztvevő asztronauták, és más szakemberek világán keresztül mutatta be, ami által sokkal átélhetőbb, és főleg sokkal személyesebb kereteket teremtett kifejezetten emlékezetes karaktereken, és olykor igen erős alakításokon át. Bár hivatalosan az Valós halálban is feltűnt Joel Kinnaman a főszereplő (aki véleményem szerint sokat kritizált pályája egyik legjobb alakítását nyújtja) a mellékszereplők talán még rajta is túltesznek.

A sorozat ráadásul azáltal, hogy nem feltétlenül az űrhódítás grandiózus oldalát közelíti meg (bár persze akadnak lenyűgöző látványvilágú űrben, és Holdon játszódó jelenetek is), lehetőséget ad saját magának, hogy a néző bepillantást nyerhessen nem csupán a szereplők magánéletébe, de az USA belpolitikai harcaiba, a NASA korrupt és bürokratikus működésébe, az 1960-as évek társadalmi változásaiba, és a legínyencebb politikai botrányokba is. A For All Mankind tehát rengeteget markol, és bár abszolút működőképes, mint dráma, mint alternatív történelmi sorozat, sőt, még sci-fiként is megállja a helyét, mégsem fog eleget, elszalaszt ugyanis egy egészen nyilvánvaló lehetőséget. Bár űrversenyről beszélünk, néhány kiszóláson, archív tévéfelvételen és becsmérlő megjegyzésen túl egyetlen gondolatot sem szán a vetélytárs Szovjetuniónak.

For All Mankind

Kráterek a történetben

A For All Mankind nem tökéletes. Azon túl, hogy egyetlen szót sem szentel a szovjeteknek, akik legyőzték az űrversenyben a látszólag indokolatlanul önelégült Egyesült Államokat (összesen egyetlen szovjet karakter tűnik csak fel, ő viszont pozitív szerepben), a saját maga által kijelölt utat sem mindig követi konzekvensen. Az alternatív történelmet építő művek ugyanis akkor működnek a legjobban, ha valóban támaszkodnak a „mi lett volna, ha?” rémegyszerű kérdéskörére, és ha ennek keretében logikusan végiggondolva képesek eltávolodni az ismert valóságtól. A For All Mankind azonban mindenáron az Egyesült Államokat hozná ki a verseny végső győzteseként, így aztán gyakorlatilag már az első rész végén világossá válik, hogy hiába előzte be a Szovjetunió az Apollo 11-et, olyan nagy baj azért még sincs. Ennek ténye pedig sajnos sokszor némileg erőlködővé teszi a cselekményt, ami kizárólag azért nem tűnik fel, mert a karakterek néha-néha kifejezetten magával ragadó személyes drámái elviszik a hangsúlyt.

És akkor még nem beszéltünk azokról a kérdésekről, melyeknek a sorozat csupán félszegen a felszínét kapargatja meg, mint a nők társadalmi helyzete, és pozíciójuk az űrkutatásban, illetve annak változásai, vagy épp az amerikai társadalom kirekesztő ereje, és a Vietnámi-háború lezárásának következményei. Bár a széria kikacsint a NASA falain kívülre, ezek valóban csak pillantások jelentőségteljes történelmi eseményekre, melyek véleményem szerint sokkal többet érdemeltek volna. A For All Mankind tehát valóban sokat markol, de keveset fog, miután viszont jó esély van egy második évadra, alighanem a készítők tanulnak majd mindebből, és mernek egy fokkal erőteljesebben törekedni az egyensúlyra. Akkor ugyanis a For All Mankind kétségtelenül az utóbbi évek egyik legjobb sorozatává nőheti ki magát, mert számtalan potenciál lakozik a történetében, és kevés kivételtől eltekintve olyan jól felépített háttérrel és karakterekkel népesítette be a saját világát, hogy az már meg fog állni a saját lábán. Csak még egy kis bátorságra van szükség hozzá.