Koromnál fogva úgy ismertem meg a gumiarcú komédiást, mint a nagy nevettetőt, aki úgy tudott obszcén lenni, hogy abban mégis megbújt némi önirónia, érzékenység, és egyfajta társadalmi reflexió. Ahogy felnőttem, láttam Carrey-t, amint kimagaslóan, egyszerűen csak jól, és egyenesen pocsékul sikerült drámák felé fordult, azt, ahogyan megpróbált visszakanyarodni a hírnevét bebetonozó vígjátékok felé, mígnem végül eljutott addig a meg nem értett festőművészig, akit számtalan szakmai és magánéleti trauma gyötört.
Azt kérdeztem magamtól, mi történt ezzel az emberrel, aki egykor maga volt a megtestesült jókedv? Aztán, ahogy visszanéztem a karrierjére, rá kellett jönnöm, hogy ez a mai Jim Carrey végig ott volt a háttérben, minden mosoly, és minden könnycsepp ebben gyökeredzett, és summázva a pályáját, egészen könnyű kiszúrni, hogy valójában minden grimasza, minden nevetése, minden gesztusa mögött folyton megbújt valamiféle rejtélyes szomorúság, és alighanem éppen ez volt az, ami miatt annyira jó volt, és hiszek benne, hogy a mai napig kimagasló ezen a pályán.
Az idén már 57 éves Jim Carrey Forrás: hollywood.com
Ahogy mindenki, úgy Carrey is olykor kesernyés családi örökségeket cipel magával. Egy nagy család hatodik és egyben legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot, hihetetlen utánzásokra képes tehetsége már 8-9 éves korában megmutatkozott, 11 évesen pedig állítólag közel száz hírességet tudott hibátlanul improvizálni és utánozni. A humor már igen korán egyfajta menekülést jelentett a számára, hiszen a család nem élt igazán megfelelőnek nevezhető anyagi körülmények közt, Carrey idősebb testvérei már idejekorán munkába álltak biztonsági őrként, hogy el tudják látni a családot, és kezeltetni tudják súlyos nyugtatófüggő édesanyjukat.
Alighanem Carrey valahol itt tanulta meg azt, ami később egész pályájára rányomta a bélyegét, hogy a humor nem pusztán önmagában álló jelenség, sokkal inkább egyfajta hatás, egy drog, egy inger, nevezzük, aminek akarjuk, mely képes felszínen tartani az embert, és elfedni gyengeséget, szomorúságot és keserűséget.
Fiatalon Forrás: pinterest.co
Carrey számára az igazán átütő sikert az 1994-es év hozta meg, amikor egymás után három, azóta a vígjáték műfaj alapvetésévé váló filmben csillogtatta komikusi énjét. Egyrészt ott volt az Ace Ventura első része, aztán a Maszk, valamint a Dumb és Dumber – Dilibogyók, mindhárom film ikonikus jelenetek, emblematikus kiszólások egész garmadáját sorakoztatja fel, az év végére pedig Carrey egyike lett a legjobban fizetett színészeknek, ami azonban nem az az út volt, melyre valójában vágyott. Ahogy korábban, úgy most is igyekezett mindenhez jó képet vágni, látszólag lubickolt a rajongók szeretetében, de legbelül megvetette és meglehetősen zavarta, hogy immáron sehova sem mehet anélkül, hogy fel ne ismernék.
Így aztán egy éles váltással három olyan szerepet is elvállalt, melyek bár nyomokban tartalmaztak humort, ám mégis új oldaláról mutatták be őt.
A hírnevet meghozó Ace Ventura szerepe Forrás: imdb.com
Nem tudom, észrevettétek-e, de Carrey korai vígjátékszerepei sem egyszerű, obszcenitást sem nélkülő popcornkarakterek. Akár Ace Venturát, akár Dumbot, akár a Maszkban látott Stanley Ipkiss-t vesszük alapul, mindhármójukban a nevettető felszín alatt megbújik valami végtelenül kesernyés, szomorkás hangulat. Ventura az örök kirekesztett, aki jobban érzi magát az állatok társaságában, mert az emberek nem értik meg, Dumb, aki minden fogyatékossága ellenére csupán arra vágyik, hogy egy kedves lány beleszeressen, és Ipkiss, aki olyan semmitmondóan szürke mindennapokat él, hogy a Maszk gyakorlatilag új életet lehel belé. Csupa szatirikus karakter, akik más megközelítésben bőven elférnének egy lélektani drámában is, ezért logikus továbblépés volt Carrey részéről a drámai szerepek keresése.
Szívfacsaró élmény nézni Carrey játékát, és önkéntelenül is belegondolunk, hogy mindez talán egyfajta allegória saját életére, a nagy nevettetőére, akit egy világ imád, és aki közben azt sem tudja, kicsoda is ő valójában. Az egész mozi katartikus élmény, egészen a csodálatosan felszabadító végkifejletig, ha pedig korábban úgy könyvelték el Carrey-t, mint egyszerű, és múlandó vígjátékszínészt, hát alaposan feladta nekik a leckét. De az igazi nagy dobás még hátra volt.
A Truman Show, az első drámai szerep Forrás: consequenceofsound.net
Carrey pályáján és művészetében egyértelmű fordulópontot jelentett Milos Forman 1999-es Ember a Holdon című filmje, ahol Andy Kaufmann, neves amerikai komikus, és saját maga példaképének bőrébe bújhatott. Carrey ekkoriban saját útkeresése közepén állt éppen, emiatt úgy döntött, kilép saját életéből, bele valaki máséba, így végül a Daniel Day-Lewis-féle method acting irányvonalát követve a teljes forgatás alatt szerepben maradt, olyannyira, hogy kizárólag az Andy névre hallgatott, miután pedig Kaufmann maga sem volt egyszerű személyiség, gyakorlatilag Carrey is az őrületbe kergette a stábot.
Mégis, ez a szerep minden szempontból fordulópont volt a számára. Itt nyilvánult meg először mindaz a trauma, és teher, amit átélt és amit cipelt magával Toronto szegények lakta külvárosától, a nélkülözésen át az ismertségre való törekvésig. Kaufmann és az ő pályája bizonyos szempontból afféle parallel élet, és ez a szerep Carrey számára bevallottan afféle terápia volt, ami segített neki feldolgozni mindazt, ami az elmúlt években, a csúcshoz vezető úton, mindössze pár, igen hamar eltelt év leforgása alatt történt vele.
Lenyűgöző alakítás Andy Kaufmanként Forrás: latimes.com
Carrey, az olyanokkal szemben, mint amilyen Nicolas Cage, kiválóan tudta, mikor, milyen szerepre mondjon igent. Michael Godry rendkívül különös atmoszférájú filmje a rendező által bevallottan már a forgatókönyv kezdeti fázisától kedve valahol mélyen magáról Jim Carrey-ről szólt, egyfajta furcsa ars poetica, nem hiába jelölték rendkívül mély és megrázó alakításáért szinte minden létező filmes díjra az egykori gumiarcú színész. Ugyanakkor ez a film rendkívül megkapó története, eszköztára, narratívája és karakterviszonyai miatt egészen új irányokba is terelte az egyébként is meglehetősen zaklatott lelkivilágú, és rendkívül érzékeny művészt.
Carrey, bár továbbra is váltogatta komoly és vicces szerepeit, Az egy makulátlan elme örök ragyogása után igazán átütő sikert már nem tudott elérni, azonban sokaknak szemet szúrtak különös hangvételű nyilatkozatai, magánéleti botrányai, mint barátnője öngyilkossága,
A színész a műtermében Forrás: news.artnet.com
Nem tudom, láttátok-e már Carrey Most nevess! című sorozatát. Ha nem, mindenképpen érdemes pótolni, amennyiben eddig követtétek ennek a kivételes tehetségű színésznek a karrierjét, ez a széria ugyanis maga Jim Carrey, minden, amit szerettünk benne, egy igazán jólesően katartikus pályaösszegzés, benne az Ace Ventura-féle nevettetés, az Ember a Holdon végtelenül emberi drámaisága, vagy épp az Egy makulátlan elme örök ragyogásából ismert különös melankólia. Alakítását látva ki merem jelenteni, ha kételkedtem is Carrey-ben az utóbbi 12-15 évben, őszintén remélem, hogy ez a szerepe meghozza neki a nagy visszatérést, ez alapján ugyanis bőven megérdemelné.
Hogy Jim Carrey isten áldotta tehetség, aki néha hajlamos volt rossz döntéseket hozni, elhagyni magát, vagy butaságokat nyilatkozni, esetleg túlzásba vinni a politikai kritikát, és aki éppen ezért csupán ugyanolyan ember mint mi, aki azonban mindezt képes lefordítani a művészet nyelvére, hogy átadhassa nekünk.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?