- Kovács Krisztián
- 2021. február 8. | Becsült olvasási idő: 7 perc
1955. szeptember 30-án egy ezüstszínű Porsche Spyder két férfivel az utastérben őrülten száguldott a Salinas felé vezető úton. Egy másodperc műve volt az egész, ám pár pillanat múlva az ember, aki a teljes háború utáni tinédzser generáció nyelvén képes volt megszólalni, és aki egy olyan feltörekvő, és a színművészeti módszertan teljes megújulását elősegítő újhullám vezéralakja lehetett volna, mely olyan neveket termelt ki, mint Paul Newman, vagy Marlon Brando, halott volt.
James Dean mára legenda, filmikon, a popkultúra emblematikus alakja, akit egyaránt magáénak érez a heteroszexuális és a homoszexuális közösség is, egy rövidlátó, alacsony, ám rendkívül ambíciózus fiatal férfi, aki őszintén hitt a színészi ösztön minden objektív szakmaiságot felülíró erejében, ugyanakkor nem volt rest tanulni, és folyton figyelni környezetét, és aki – ebben egészen biztos vagyok – Marlon Brando magasságáig jutott volna, ha egy ostoba baleset nem vet értelmetlen véget az életének alig huszonnégy éves korában.
Különös, hogyha végigvesszük a Deannek jutott kimondhatatlanul rövid életet, mennyire egyértelműen kirajzolódik önazonossága mindössze három nagyjátékfilmje alakjaival. A fiatal fiú, aki erőteljes rövidlátása, és korához képest alacsony testmagassága miatt mindig hátrányban érezte magát kortársaihoz képest, választhatott. Vajon durcás és dacos tinédzser lesz, vagy felülemelkedve gyengeségein, embertelen kitartással előnyt kovácsol mindabból a tehetségből, mely benne lakozik. Dean az utóbbit választotta, aminek hála már gimnáziumban a kosárlabda és a baseballcsapat tagja volt, de ugyanúgy megtalálta saját hangját a rajzban, vagy a zenében is.
Korán kirajzolódott, melyik az az érzés, melyet Deannel kapcsolatban keveset emlegetnek majd az emberek: a közöny. A fiatal srác imádott reakciót kiváltani társaiból, szívesen járt mások kedvében, és minden körülmények közt igyekezett beilleszkedni, ám az ellensége senki sem lett volna szívesen. Dean, aki láthatóan ösztönösen kereste a figyelmet – nem csoda, édesanyja halála után apja nővére és családja nevelgették – egyik tanára, Adeline Nall jóvoltából különböző felolvasóversenyeken találta meg önmagát, és azt az utat, melyet járnia kellett, ugyanakkor sosem felejtette el, honnan jött.
Nem hiába vonnak olyan sűrűn párhuzamot Dean és Brando munkássága és munkamódszere közt. Mindketten öntörvényű, konok, önfejű, olykor sértődékeny emberek voltak, akik hittek a maguk igazában, és akikből valamiféle ösztönös, zsigeri zsenialitás áradt. Ők nem eljátszottak egy szerepet, egész egyszerűen eggyé váltak vele. Dean már Tony-díjas Broadway-színész volt, mikor Elia Kazan felfigyelt rá, és meghívta első igazi filmjébe, a John Steinbeck regényéből készült Édentől keletre című alkotásba. Dean a színpadi színész összes tapasztalatát, saját személyiségét, és a tudatosan magára szedett kultúrát volt képes összeolvasztani, melyből egy páratlanul egyedi és érzékeny alakítás született.
Dean, akinek kedvenc regénye Exupéry A kis herceg című kultikus műve volt, szerepeiben is képes volt egyesíteni a férfias keménységet, és a világra való kisfiús rácsodálkozást, ráadásul valamiért azok a karakterek találták meg, akikben életének minden tapasztalatát bele tudta helyezni. Az Édentől keletre Cal Trask-je, aki elveszítette anyját, apjától pedig elhidegült, és helyét keresi a világban, tulajdonképpen nem más, mint egy variáció magára, James Dean életére. A fiatal tehetség pedig élt a lehetőséggel, és mindenét beletette a szerepbe: „A színész kötelessége az élet átfogó jelentőségének megragadása, a problémák értelmezése, az odaadás megragadása.” – mondta akkor.
„Megragadta az ifjúságnak azt a pillanatát, melyben egyszer mindannyian megpróbáltuk kitalálni, kik is vagyunk valójában.” – mondta róla Dennis Hopper, és kevesen foglalták össze ennyire tökéletes a Haragban a világgal című filmben nyújtott alakítását.
Egyrészt a film az első olyan alkotás volt, mely nyíltan beszélt az amerikai tinédzserek mindennapi életéről, a felnőtté válás feszültségéről, a bimbódzó szerelmekről, alakulóban lévő barátságokról és ellenségképekről, és mindez a sok tucatnyi jelenség egyetlen ember, James Dean alakján keresztül öltött testet. A világháború borzalmaiból csak közvetve, vagy úgysem részesülő, tinédzser és fiatalkorba lépő generáció úgy érezte, Dean a vásznon kimondja mindazt, amit ők maguk gondolnak, a beilleszkedés nehézségét, az életkezdés fájdalmát, a pillanatot – ahogy Hopper is fogalmazott – mikor megpróbáljuk megtalálni önmagunkat. Stark szerepe alighanem akkor is legendát, és bálványt csinált volna Deanből, ha nem jön a tragikus baleset.
A Haragban a világgal forgatását követően szinte azonnal beesett a már forgó Óriás díszletei közé, ahol két befutott sztár, Rock Hudson és Elizabeth Taylor várt rá, és bár utóbbival jó barátságot kötött, Dean itt érezte meg először, hogy a színészek élete nem egyszerű. Az eltérő munkamódszerek, a kötöttebb elvárások mintha rácsok mögé zárták volna épp csak felszabaduló művészetét, így aztán a szünetekben még inkább elkezdett másik hobbijának, az autóversenyzésnek hódolni, hogy elérhesse a felszabadultság azon fokát, melyet az Óriás forgatása alatt képtelen volt. „Mindig attól félt, hogy megsérül. Hogy egyszer megnyílik, és amit elmond, azt ellene fordítják.” – mondta róla Elizabeth Taylor.
Dean hihetetlen érzékenységgel nyúlt szerepeihez, a szakmához, és a kollégákhoz, és három parádés szerepét látva lesz igazán fájó veszteség ostoba és rendkívül korai halála.
Erre jó példa lehet, hogy halála pillanatában is két élő szerződésen szerepelt a neve, az egyik az MGM-hez, a másik a Warner Bross-hoz kötötte. Előbbinél a Valaki odafönt, utóbbinál A balkezes pisztolyhős főszerepe várt volna rá. Végül mindkét film kortársával és barátjával, Paul Newmannel készült el, akinek ezek indították be igazán a karrierjét.
1955-öt írtunk, emiatt pedig halálhíre csak lassan járta be a világot, és ekkoriban a mozik még csak egyetlen filmjét játszották, de temetésére már így is több, mint háromezer ember vonult el, mint egy szomorú zarándoklat. A főleg tinédzserekből álló rajongók, és a szakma egyöntetűen őrjöngött, és nem akarta elhinni, hogy Dean halott, arcképe azonban ekkor kezdte meg világhódító útját. A meglehetősen jól dokumentált, rövidke élete alatt készült több ezer fotónak köszönhetően megjelent poszteren, képeslapon, hűtőmágnesen, bélyegen, írtak róla vagy féltucat dalt, megjelent róla számtalan életrajzi kötet, film és dokumentumfilm.
Alighanem a legtöbbek szemében mindig is az a szomorú szemű lázadó maradt, aki piros kabátjában egymaga képviselt egy egész generációt, és aki megmutatta, hogy minden nehéz helyzetből létezik kiút. Talán Martin Sheen fogalmazta meg a legjobban Dean munkájának és alakjának jelentőségét:
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?