- Kovács Krisztián
- 2022. február 14. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Hollywood aranykora jelentőségteljes időszak az amerikai filmkészítés történetében, nem csupán azért, mert klasszikus filmek sora született ezekben az évtizedekben, hanem mert e filmekben olyanok álltak a kamera előtt és mögött is, akik hatása máig érződik a filmművészeti módszertan különleges fortélyai közt. Vivien Leigh, Joan Crawford, Judy Garland, Jean Simmons, Clark Gable, James Stewart, Gary Cooper, Gregory Peck, vagy épp a kamera mögül Stanley Kramer, Joseph L. Mankiewicz, John Ford, vagy Mervyn LeRoy mind iskolateremtő zsenik voltak, akikhez ma is ragaszkodik a szakma.
Ha a férfi színészek rangsorát vesszük, e korból általában három névvel találkozunk, akikre szinte bizonyosan hivatkozási alapként tekintenek a kritikák: ők Laurence Olivier, Marlon Brando, és az idén épp 55 évvel ezelőtt elhunyt Spencer Tracy. Mindhárman másként jártak élen a színészmesterség tehetségében, abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy közülük Tracy volt az, akit bátran nevezhetünk Hollywood első realista filmszínészének, aki zsigeri eszköztárával, és nagyfokú szorgalmával érdemelte ki minden idők egyik legnagyobb amerikai filmszínészének titulusát.
A presbiteriánus családba született Tracy 1900. április 5-én látta meg a napvilágot. Az iskolában közismerten hiperaktív és meglehetősen balhés természetű fiú mindössze 16 évesen döntött úgy, hogy ott hagyja a gimnáziumot, és beáll a haditengerészethez, így aztán az első világháborúból hátralévő éveket végül a Norfolk Tengerészeti Hajógyárban töltötte, éles bevetésre nem vezényelték ki. Tracy ezt követően szülei vágyát követve végül visszaült az iskolapadba, ugyanakkor a némafilmek megszállottjaként később bevallotta, ha máshol is meg tudták volna tanítani a filmekben lévő feliratok elolvasására, sosem folytatja a tanulmányait. Diplomáját végül a Ripon Főiskolán vette át, ahová felvételét nagyban segítette a haditengerészeti szolgálat ténye, itt azonban hamar az egyik legnépszerűbb diákká vált, és először próbálkozott meg a színészettel, noha még mindig élt benne a vágy, hogy tanulmányait az orvostudományi egyetemen folytassa.
Tracy hivatalosan 1921-ben állt először színpadra, ami egy életre a művészet szerelmesévé tette. Kortársai szerint rögeszmés szenvedéllyé vált számára a színház, így végül előbb Cincinnati-be költözött egy magántársulathoz, később pedig New Yorkba, a Broadway közelsége miatt.
Hosszú-hosszú, többé-kevésbé mellőzéssel telt évek következtek, Tracy kétkezi munkát végzett a társulatokban való részvétele mellett, és többször is felmerült benne a gondolat, hogy a folyamatos visszhangtalanság miatt visszavonul a színészettől, és ahogy ő fogalmazott, normális foglalkozás után néz. Az utolsónak szánt kísérlete 1926-ban volt egy George M. Cohan által írt darabban, mely azonban váratlan sikert aratott, és végül 135 előadást ért meg, Tracyt pedig az egekig magasztalták a színi kritikusok.
elősegítve, hogy szerződést kaphasson a Foxtól. Az 1933-as The Power and the Glory című film aztán végleg a legkeresettebb nevek köré katapultálta Tracy-t, aki aztán 1935-től kereken húsz esztendeig a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió egyik vezető színésze lett. Persze az egzisztenciális siker sem homályosíthatta el a hívó katolikus, és a vallását időszakosan gyakorló Tracy magánéleti gondjait. Még 1923 májusában vette feleségül akkori kolléganőjét, Louise Treadwellt két előadás közt, John nevű fiúk pedig 1 évvel később született.
A kisfiúról 10 hónapos korában bizonyosodott be, hogy siket, ám Treadwell hónapokig titkolta az éjjel-nappal dolgozó Tracy elől, aki végül kis híján összeomlott a hír hallatára, fia betegségét saját isteni büntetésének vélte, ez pedig elidegenedést szült a családtól, akiket ettől függetlenül később is folyamatosan támogatott; a nő és a kisfiú (majd Tracy második gyermeke) semmiben sem szenvedett hiányt, ezt jól jelzi, hogy Treadwell a férfi haláláig Tracy felesége maradt, de apai teendői nem a szeretetteljes melegségről szóltak, hanem bizonyos tekintetben afféle ösztönszerű kötelességé és gondoskodássá váltak. Tracy élete végéig saját magát okolta fia fogyatékosságáért, és miután magának képtelen volt megbocsátani, fájdalmát egyre inkább az italba, majd álmatlansága elhatalmasodása után barbiturát-származékokba és a Dexedrinbe fojtotta.
Tracy – akkoriban egyedülálló módon – a szakma csúcsán járt, 1937-ben, és 1938-ban is Oscar-díjat nyert, előbb A bátrak kapitánya, majd A fiúk városa főszerepéért, teljességgel természetes szerepformálása már ekkoriban egy új iskola nyitányát jelentette, azt pedig nem győzték kiemelni a kritikusok is, mennyire testhezállónak tűnik számára bármilyen karakter, legyen szó gonosztevőről, hősről, a törvény szolgájáról, átlagpolgárról, papról, vagy történelmi alakról, és mindegy, milyen műfajú filmről volt is szó, a kalandfilmben, drámában, komédiában, és történelmi filmben is ugyanúgy megállta a helyét. Az Ördög az emberben, az Olajváros, A hetedik kereszt vagy az Ádám bordája egytől-egyig hűen tanúskodik Tracy ösztönszerű zsenialitásáról.
Hollywood körülrajongott sztárja ekkoriban leginkább hotelekben lakott, a számlákat a stúdióval fizettetve, mert az érzelmeit egyébként is nehezen kimutató férfi képtelen volt szembenézni családjával, alkalmi kapcsolatokat tartott fent, míg végül 1941-ben meg nem ismerkedett Katharine Hepburnnel, aki végül haláláig a társa lett. Hepburn – aki saját állítása szerint is egyetlen férfit szeretett életében, Tracyt – valóban társa, barátja, szerelme, szeretője, és a férfi egészségének időskori megromlása után gondozója lett.
Kevés olyan színész van, akinek egész életét végigkísérik a szakmai sikerek, sőt, aki időskorában karrierjének második reneszánszát élheti át. Márpedig az évek során az öregedéstől egyre barázdáltabb arcúvá váló, hófehér hajú Tracy az 1950-es évek karaktereiben legalább, még inkább meggyőző volt, mint korábban. A Rossz nap Black Rocknál, az Aki szelet vet, az Ítélet Nürnbergben, vagy épp a saját maga által is karrierje legnagyobb kihívásának tekintett Hemingway-adaptáció, Az öreg halász és a tenger egy saját tehetségében tisztességesen megöregedett férfit mutat, akinek alakításai úgy értek, mint a jó bor, aki mindig képes volt olyan karaktert választani, mely szerepben testhezállósága miatt sosem tudott volna nevetségessé válni.
Idős korára Tracyben már kihunyt a színészet iránt érzett ifjúkori romantika, ha tehetségét, módszereit firtatták, vagy nem válaszolt, vagy mogorvának tűnve mindössze annyit ismételgetett, nem érti, miért tartják magukat olyan nagyra a színészek. Márpedig kvalitásait sokan próbálták megfejteni, hiszen alakításai természetes ösztönszerűséget mutattak, róla viszont pletykák keringtek, hogy emellett is milyen komolyan vette a szerepeit, mennyit készült rájuk az álmatlanul töltött éjszakáin.
Tracy élete alkonyán már szinte kizárólag Stanley Kramerrel, jóbarátjával forgatott, ám az 1963-as Bolond, bolond, bolond világ után már nem kívánt többé kamera elé állni. Kramer és Hepburn együttes erővel bírták rá, hogy térjen vissza a Találd ki, ki jön ma vacsorára szerepére. Tracy, aki ekkoriban már alig 3 órát tudott talpon lenni a forgatáson egy-egy nap, vállalta a feladatot, mondván ez lesz karrierje utolsó filmje. Mindössze 17 nappal a forgatás befejezése és hónapokkal a premier előtt 1967. június 10-én éjszaka szívinfarktust kapott és meghalt. Az Akadémia egy évvel később posztumusz is jelölte az Oscar-díjra, a kritikák pedig bár a filmtől nem voltak elájulva, Tracy zsenialitását ünnepelték. Ez volt a kilencedik Oscar-jelölése a legjobb férfi főszereplő kategóriájában, mellyel Laurence Olivier-vel karöltve máig csúcstartónak számít.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?