Nem minden könyvet szántak filmadaptációra. Pontosan ez nem igaz, remélhetőleg egyiket sem arra szánták, de akad köztük, amelyik egyszerűen nem is való arra, mert kereteinél, történeténél, mélységénél fogva kizárólag leírva működőképes, megint mások egész egyszerűen kontár kezekbe kerültek, és förtelmes adaptációk formájában manifesztálódtak a képernyőre, és a mozivászonra. Ezzel kapcsolatban mindig bujkál bennem egy különös félelem, ugyanis tartok tőle, hogy egy rosszul sikerült adaptáció esetleg egy adott könyv, vagy szerző megítélésére is negatív hatással lehet.
A szerencse az, hogy ez a félelmem soha nem igazolódik be, egyrészt, mert egy könyvet, és egy könyv adaptációját minden esetben fontos különálló művészeti termékként kezelni, és nem bocsátkozni felesleges összehasonlításokba, azt ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez csak akkor igaz, ha a kettő képes működni egymástól függetlenül is. Ha ugyanis egy film kizárólag az alapjául szolgáló regény ismeretének fényében válik érthetővé, élvezhetővé, vagy átélhetővé, ott valami kétségtelenül félresikerült. Az alábbi listában most csokorba szedtem néhány kifejezetten pocsékul elsült feldolgozást, melyek esetében, ha nem valósulnak meg, vélhetően akkor sem ejt senki egyetlen könnycseppet sem értük.
Elbaltázott könyvadaptációk
Stephen King közel harminc év alatt írta meg több ezer oldal terjedelemben írói pályafutása mangum opusát, a Setét Torony-sorozatot, az immáron nyolc kötetből álló, lezárt széria egy komplett mitológiát épített, motívumai át-és átszövik King teljes életművét. Az adaptáció ötlete számtalanszor felmerült korábban, de erre vélhetően két korrekt megoldás mutatkozott volna csak: egyrészt megoldható lett volna a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura példája mentén, vagy egy több évados, nagyköltségvetésű több évadra nyúló sorozatként. Ehelyett az alkotók gyakorlatilag elpocsékolták A setét torony címet egy másfél órás, működésképtelen fantasy-ra, ami maximum csak érinti King fantasztikus világát, de még ízelítőnek is kevés, és önmagában működésképtelen, pedig Idris Elba kifejezetten jó választásnak tűnt Roland szerepére.
A setét torony
Néhány hete múlt 70 éve, hogy eltávozott közülünk Edgar Rice Burroughs, Tarzan alakjának megálmodója, akinek Mars-ciklusát 2012-ben John Carter címen adaptálta a Disney. A kiváló színészekkel és látványvilággal bíró mozi költségvetése egészen brutális, 250 millió dollárt tett ki, a film pedig annak rendje és módja szerint megbukott a mozikban, minden idők egyik legnagyobb filmes bukását produkálva. Számtalan kritikus szerint eleve elhibázott lépésnek tűnt egy közel száz éves, eredeti formájában is meglehetősen rosszul öregedett ponyvaregényt adaptálni, ám a film ettől még működhetett volna, de sajnos arra is képtelen volt, hogy megtalálja a saját útját, így végül megakadt valahol a sci-fi, a fantasy, és a kalandfilm határán, de egyik ígéreteit sem váltotta be, egy ilyen volumenű történethez pedig minimum szükséges egy lenyűgöző, és karizmatikus főhős, ez a csizma pedig érezhetően túl nagynak bizonyult Taylor Kitsch számára, akit azóta az igazán jelentős szerepek is elkerülnek.
John Carter
Egy képregényfilm, mely pontosan egy évvel a képregényfilmek korszakának eljövetele előtt született, és meg is bukott, ami megintcsak számtalan okra vezethető vissza. A Szellemlovas egy rendkívüli bugyuta, és unalomig koptatott történetet kívánt elmesélni a Marvel képregények egyik legnépszerűbb antihősének alakján át, ám a végeredmény semmilyen ízében sem lett jó értelemben véve képregényes, és manapság a legtöbben csupán arra emlékeznek, hogy milyen ostoba parókát adtak Nicolas Cage-re, értetlenül állnak azelőtt, miként vállalhatott a veterán Peter Fonda epizódszerepet a moziban, és persze, milyen szűk szoknyákban járt Eva Mendes, és akkor még nem is beszéltünk az olykor kifejezetten élvezhetetlen CGI-ról sem. Azt pedig végképp senki sem gondolta volna, hogy az öt évvel később érkező folytatás minőségét látván még a 2007-es első film is felértékelődik majd a néző szemében, így végül hiába a képregényfilmek korszaka, úgy fest egyelőre, hogy Johnny Blaze kalandjai a továbbiakban a fiókban maradnak.
A szellemlovas
Christopher Paolini mindössze 16 évesen írta meg Eragon című regényét, melyet kiadótulajdonos szülei jelentettek meg végül, a kötet pedig nagy sikert aratott, holott lényegében semmi másról nincs szó, mint egy nem túl jól kivitelezett Gyűrűk Ura-koppintásról, teljesen nyilvánvaló áthallásokkal. A szerző Örökség-ciklusának első kötete kellemesen naiv olvasmány, mely azonban rövid időre még az aktuális Harry Potter-könyvet is megelőzte a könyves toplistákon. Végül rövid időn belül, 2006-ban mutatták be a filmadaptációját – melyet egyébként nagyrészt Magyarországon forgattak – ami bevételét tekintve a gyártási költsége másfélszorosát hozta vissza, de ugyanazoktól a gyermekbetegségektől szenvedett, mint a regény, hiába vállalt benne szerepet az Oscar-díjas Jeremy Irons, vagy az Oscar-jelölt John Malkovich, ráadásul filmen még inkább kiütköztek az áthallások olyan alkotásokkal, mint a Harry Potter-széria, vagy épp a Csillagok háborúja.
Eragon
A szcientológia atyja és megalkotója, L. Ron Hubbard 1982-ben adta ki monumentális regényét, a Háború a Földönt, mely egy ezer év múlva a jövőben játszódó mondát dolgoz fel, az elnyomott, és nagyrészt megsemmisített emberek, és a hódító psziklók szembenállását. Megjelenését követően a könyv nagy siker lett, köszönhetően többek közt annak, hogy a szcientológia gyakorlói maguk is terjesztették, és végül 2000-ben kapta meg a maga filmadaptációját. A könyv sablonos, egysíkú, olykor kifejezetten irreális, ugyanakkor legalább cselekményes, a film azonban egy összecsapott katyvasz lett nevetséges maszkokkal, és speciális effektekkel, szinte érthetetlen, hogy John Travolta, és Forest Whitaker miért vállalt szerepet benne. Nem hiába, az alkotás tarolt a következő évi Arany Málnán, és összesen hét díjat vitt haza, minden létező kategóriában győzedelmeskedve, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az egyébként meglehetősen magas, 75 millió dolláros költségvetésének alig-alig az egyharmadát termelte csak vissza az év egyik legnagyobb filmes bukását is produkálva.
Háború a Földön
Dan Brown az az író, aki hideget és meleget egyaránt kap, amióta csak megjelent A Da Vinci kód című regénye, amit a Vatikán foggal-körömmel igyekezett betiltatni, sikertelenül. A Tom Hanks főszereplésével készült 2006-os adaptációt sem különösebben szerették a kritikusok, a közönség azonban még igen, a történet logikátlanságait a történelmi fejtörők, és érdekes fejtegetések megfelelően tompították, ám a lendület a 2008-as Angyalok és démonokra már nem tartott ki, és mintha a rendező, Ron Howard is elfáradt volna, aki egy két órás rohanást rendezett tökéletesen egydimenziós karakterekkel. Azonban még ezt is elnézte a kritika, nem úgy a legutóbbi Langdon-sztori, a 2016-os Inferno esetében. Az Inferno szigorúan véve tartja egyébként a korábbi két film színvonalát, ám éppen ezért tökéletesen kiszámítható, rendkívül olcsó eszközökkel és ismételten egydimenziós karakterekkel dolgozik, és még az alapkoncepció gondolatisága és mondanivalója is elvész az újfent bemutatott sablonos nagy rohanásban.
Lewis Carroll legendás meséje Zacher Gábor szerint az egyik legszebben ábrázolt kábítószeres trip, ugyanakkor 2010-ben Tim Burtonnek még sikerült tűrhető módon adaptálnia az első regényt, ami közel 1 milliárdos bevételt hozott a mozikban. A színészek sajnos már ekkor is eltűntek a smink, a történet az erőltetett viccek, és fordulatok, de leginkább az unalmas és ötlettelen hangulat alatt. A második résznek azonban már nincs íve, a túlzásba vitt vizualitás pedig egyébként is teljesen eltolja a fókuszt, érezhetően a film az előző rész sikerét igyekezett meglovagolni, ám ahhoz későn jött, a 3D már nem hatott újdonságként, a körülrajongott Johnny Depp pedig megindult a csőd felé, ráadásul eltűnt az a fajta mögöttes tartalom és egyéni hang is, amihez egy Tim Burton kaliberű rendező szükségeltetik. Ettől függetlenül a film alapvetően sikeres lett, ám nem hiába nevezte számtalan kritikus az év egyik legérthetetlenebb sikerének.
Alice Tükörországban
F. Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent regénye az amerikai irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, amit olyan kiválóságok dicsértek, mint Ernest Hemingway, vagy William Faulkner, és amit 2013-ban a színpompás látványvilágáról ismert Baz Luhrmann adaptált egy sor sztár segítségével a mozivászonra. Pedig minden adott volt, egy kiváló alapanyag, a karrierje abszolút csúcsán lévő Leonardo DiCaprio, és kiváló karakterszínészek egész sora, gigászi költségvetéssel. Luhrmann neve persze garancia lehetett arra – ismerve a Rómeó + Júlia adaptációját – hogy itt valami gyökeresen eltérő születik majd, de a végeredmény így is meglepő, hiába alakult ki körülötte egy masszív rajongói bázis. Fitzgerald regényének egyik erénye volt, hogy tökéletesen idézte meg a korszellemet, és az abban élő emberek lelkivilágát, Luhrmann azonban a számtalan kortárs, már-már giccsesen populáris mozaikok beépítésével éppen ezt az élt vette el a történetből, ami így is persze hihetetlenül látványos, de a csillogó felszín alatt rémesen üres, a CGI-al életre keltett New York látványa pedig olykor kifejezetten fáj a szemnek.
A nagy Gatsby
Egy film, melynek megvan a maga közönsége, és rajongótábora. H. G. Wells 1895-ös sci-fi regényét 2002-ben a szerző dédunokája, Simon Wells adaptálta, és bár önmagában egészen nézhető filmről beszélünk, dramaturgiailag számtalanszor megbicsaklik, a hangulata is meglehetősen eklektikus, de a nagy baj mégsem ez vele, sokkal inkább az, hogy a forgatókönyvét a stúdió önkényesen alakította a forgatás közben, és ez természetesen a végeredményre is rányomta a bélyegét. Ráadásul Wells meglehetősen rutintalan rendezőnek bizonyult, ennek hála pedig a film még a saját műfaját is nehezen találja meg. Ez azért is probléma, mert Wells eredeti regényét sem a találmánnyal átélt kalandok tették emlékezetessé, hanem az ezeken át megjelenített társadalomkritika, ezt az élt azonban a 2002-es filmből gyakorlatilag egy az egyben kivágták, vagy inkább beáldozták a tömegszórakoztatás kedvéért, ez utóbbihoz viszont sem a látvány, sem a forgatókönyv nem bizonyult elégnek, így Az időgép afféle beteljesítetlen ígéret maradt, és kis híján megrekesztette a sztárság útján elinduló Guy Pearce karrierjét.
Az időgép
Rob Letterman 2010-ben immáron sokadik hollywoodi rendezőként adaptálta Jonathan Swift 1726-ban megjelent, világhírű regényét, amiről sokat elmondanak az első kritikusi észrevételek, melyek közül néhány még azt is megkérdőjelezte, filmről beszélhet-e egyáltalán, és rengetegen egyenesen a nézhetetlen kategóriába sorolták. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Jack Black főszereplésével készült adaptáció immáron nem csupán a Swift eredeti elképzelései szerinti politikai szatíra mondanivalóját ölte ki a cselekményből, de még gyerekkorunk jóleső meséjének sincs nyoma sem, ami maradt, azt pedig egy egészen primitív altesti humorral operáló, látszólagos vígjátékba rejtették. Rendkívül primitív humor, bugyuta, sablonos történet, az alapanyag mondanivalójának tökéletes kilúgozása, melyben még az egyébként egy jól megírt karakterben kifejezetten tűrhetően teljesítő Jack Black is bőven alulmúlja önmagát.
Gulliver utazásai
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
