- Kovács Krisztián
- 2021. június 18. | Becsült olvasási idő: 6 perc
Valamiért kifejezetten szeretem azokat a történeteket, melyek négy fal közt, egy lakásban, vagy mindössze egyetlen társasházon belül játszódnak. Leginkább azért, mert ez egy tipikus közege egy jól megírt forgatókönyv működésének, hiszen ez a környezet nehezen ad lehetőséget arra, hogy a figyelmet a CGI keltette intenzív ingerek elvonják a totálisan hiányzó történetről és karakterekről, ahogy teszik azt korunk hollywoodi blockbusterjei. Ha beteszel néhány embert egy szobába, és ezáltal önkéntelenül is arra kényszeríted őket, hogy beszélgessenek, abból szinte csak érdekes dolgok sülhetnek ki, mi pedig a huszonhatodik Marvel-filmet bámulva hajlamosak is vagyunk olykor elfelejteni, hogy tulajdonképpen csak ennyi kell egy jó filmhez.
A kamaradráma formátuma egyébként meglehetősen időtállóvá is tesz/tehet egy művet, hiszen gondoljunk csak bele, az emberek beszélgetni mindig is fognak, léteznek örök témák, melyek emberré tesznek minket, és melyekről ugyanúgy véleményt formáltak száz évvel ezelőtt, és ugyanúgy fognak száz év múlva is, ennél fogva ezek a művek sosem válnak divatjamúlttá. Amíg egy-egy 50-es, 60-as években született szörnyfilm díszletein ma már jókat mosolygunk (én mondjuk imádom azt a megfoghatóságot, ami belőlük árad), addig egy tizenkét esküdt vitáját bemutató egyszobás film mindig is az marad, ami: emberek egy szobában, ahogy egymással kommunikálnak.
A David Mamet 1983-as Pulitzer-díjas darabjából készült film igazi sztárparádé, egy ingatlaniroda ügynökeinek megközelítőleg 24 órájáról, az arrogáns, öntelt és mindenkin zokszó nélkül átgázoló Ricky Roma, Al Pacino alakításában, Jack Lemmon a kiégett, valamikori sikeres üzletkötő szerepében, az álmodozó Ed Harris, vagy az alattomos Kevin Spacey igazi karikatúrái a társadalom sokrétűségének, mindez egyetlen helyiségbe zsúfolva. A megannyi jellem közt feszülő nézeteltérések, és konfliktusok mesterien zsúfolódnak bele a film közel 100 percébe, és egy kíméletlen szakmát mutatnak be, ami természetesen csak eszköz, és tulajdonképpen a fogyasztói társadalom kizsákmányolásának jelképe is lehet.
Viszonylag új darab 2011-ből, az Út című regényéért szintén Pulitzer-díjjal jutalmazott Cormac McCarthy saját színdarabját dolgozta át forgatókönyvvé, melyben két ember filozofálgat az élet értelméről, az ember rendeltetéséről, a halál szerepéről, a végzet létezésének kérdéséről, Isten mindenhatóságáról, és úgy általában a világban elfoglalt helyünkről. Samuel L. Jackson az egyszerű munkásember szerepében kitűnő, aki nem rest ösztöneire hallgatva megmenteni az öngyilkosságra készülő, kiábrándult történészprofesszort, Tommy Lee Jones-t, és magával rángatni a lakásába, hogy meggyőzze tette indokolatlanságáról.
Ha megkérdezik tőlem, hogyan lehet jó sci-fit készíteni, ami nem hagyja el a négy fal közti teret, ezt a filmet jelölném meg a 2007-es évből. John Oldman történelemprofesszort, miután bejelenti, hogy új munkahelyre távozik, kollégái megpróbálják maradásra bírni, de a beszélgetés valami egészen váratlanba csap át. A saját hitünkbe vetett bizalom kérdése itt is központi témaként jelenik meg, kiegészülve a hit mélységeinek mibenlétével kapcsolatos filozófiával, ám a film igazi erőssége az, hogy a szereplők érvelésein keresztül logikusan próbál reflektálni egy egyébként sci-fibe hajló problémára, jelenségre, és ez teszi kiemelkedővé.
Kétlem, hogy bárkinek is különösebben be kellene mutatnom Sidney Lumet kiváló rendezését 1957-ből, Henry Fondával a főszerepben. A 8-as számú esküdt nem ért egyet társaival egy gyilkossági ügy ítéletét illetően, így megpróbálja meggyőzni az igencsak cinikus többi esküdtet a vádlott ártatlanságáról. A beszélgetés során felszínre törnek személyes sérelmek, faji előítéletek, társadalmi sztereotípiák, és az esküdtek, akik számára az ügy tárgyalása rutinfeladatnak, és kötelező nyűgnek tűnt, végül ráeszmélnek, hogy itt jóval többről van szó, mint kimondani, valaki bűnös-e vagy sem, és milyen hatalmas súlya van a kezükben tartott emberi életnek.
A lista legrégebbi darabja 1948-ból, Alfred Hitchcock még jóval leghíresebb filmjei, a Hátsó ablak, a Madarak, a Psycho vagy az Észak-Északnyugat előttről. Két fiatal, de jómódú férfi saját barátjuk szenvtelen meggyilkolásával akarja bizonyítani, hogy a tökéletes bűntény valójában létezik és igenis meg lehet úszni, leginkább a kifürkészhetetlen motiváció teljes hiánya miatt, ám nem számolnak az általam nagyon kedvelt James Stewart alakította egyetemi tanárral, aki apró részletekből lassan összerakja a mozaikot, és rájön, hogy a hulla tulajdonképpen végig ott van velük a szobában egy ládába rejtve. Mai szemmel talán kissé lassúnak hat a cselekmény, de rendkívül érzékletesen mutatja be egy letűnt kor arisztokráciájának életét, akik már csak egy gyilkosságban találnak megfelelő szórakozást.
Ha sorszámoznám kellene, vélhetően ez kerülne az első helyre, Fábri Zoltán 1976-os filmje a lista egyetlen magyar képviselője, ám annál tökéletesebb alkotás. A magam generációja már csak nagyapáink elbeszéléseiből és a történelemkönyvekből, dokumentumfilmekből ismerheti az ábrázolt kort, mégis a kiszolgáltatottság érzése, a népi elnyomás, és igazságtalanság olyan fojtogató légkörrel lengi be a képsorokat, hogy arra nincsenek szavak. Latinovits Zoltán pedig a civil ruhás, kegyetlen nyilas vezető szerepében igazi ajándék a nézőnek, a film végén összeomló józsefvárosi épületek pedig mintha csak a rendszer hamarosan bekövetkező pusztulását vetítenék előre.
Az argentinokról és a brazilokról sajnos a temérdek 90-es évek végén, és a 2000-as évek elején a képernyőről ömlő szappanopera mélyen elültetett egy nem túl hálás sztereotípiát a nézőkben, pedig mindkét ország fiai nagyon tudnak ám filmet készíteni, gondoljunk csak Fernando Meirelles-től az Isten városára, vagy Gustavo Mosquera Moebius-metrójára. Pineyro filmje a Grönholm-módszer prezentálása egy multinacionális nagyvállalat munkaerőkiválasztási folyamatában, egyben a kapitalizmus és a versenyszféra érzékeny kritikája.
Olyannyira igazi kamaradráma, hogy már egyenesen monodráma, mindössze egyetlen szereplővel, a rendkívül ihletett játékot mutató Philip Baker Hall-al, aki a már hivataláról lemondott Richard Nixon szerepében brillírozik (ellensúlyozva a csekély fizikai hasonlóságot). A film egyetlen hatalmas monológ, ahol a bukott elnök egy diktafonba reflektál saját életére, politikai karrierjére, és természetesen annak végnapjaira, megpróbálva feltárni a valódi okokat, melyek végül kabinetjét elvezették a Watergate-botrányhoz. Robert Altman egyébként is szerette filmjeiben darabjaira zúzni azokat az álmokat, melyeket az amerikaik saját országukkal szemben tápláltak, és nincs ez másképp most sem, ráadásul ezúttal az ország egykori első emberének szemén át teszi mindezt.
A lista talán legnyomasztóbb, leggroteszkebb, legbizarrabb darabja, magam is sokszor kényelmetlenül érzem magam, miközben pörögnek a képek, semmiképpen sem könnyen fogyasztható, vagy egyszerű alkotás, éjnél is feketébb fekete komédia 1991-ből, és egy újabb kiváló és időtálló mű a hollywoodi gyártósoron kívülről. A rendezőpáros Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet az 1950-es 60-as évek feeelingjét és kultúráját helyezik egy vélhetően világvége utáni időbe, bemutatva az élet kilátástalanságát egy bérház lakóinak nem mindennapi életén keresztül. Van itt minden, szadista hentes, aki a hozzá szegődő segítőit dolgozza fel, és értékesíti darált húsként, az alagsorban élő fickó, aki kígyókat és békákat tenyészt élelem gyanánt, vagy épp a csatornában lakó vegetariánus terroristák. Meghökkentő, szürreális és egyedi alkotás.
Sokak szerint háromórányi felesleges szájtépés, szerintem az egyik legjobb Tarantino-mozi. Igaz, a dramaturgiai arányok olykor igencsak elcsúsznak egy olyan rendező kezének nagyvonalúságával, aki pontosan tisztában van vele, hogy már lassan mindent elnéznek neki, mégis az itt-ott már-már krimibe hajló cselekmény, a felszínre bukó nézeteltérések, a kiváló karakterek, és az egész hátterét képző hófúvástól és zimankótól szenvedő környezet elviszik a hátán a filmet a szokásos, vérben tocsogó Tarantinós végkifejletig. Bár a rajongók képzeletbeli listáján általában a rendező kevésbé értékelt filmjei közt tartják számon, és olyan kultikus státuszra sosem tesz szert, mint a Ponyvaregény, vagy a Kutyaszorítóban, ha kedvem szerint épp Tarantinót néznék, én bizony ezt kapcsolom be.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?