Kovács Krisztián
2021. február 11. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Filmes stratégiák – 5 világhírű rendező, 5 furcsa munkamódszer

Filmrendezőnek lenni kemény élet. Az díjátadókon csillogó trófeák, az elegáns szmokingok csak a jéghegy csúcsa, rövidke elismerés a hosszú hónapokig tartó rendkívül összetett, és megterhelő munka után. Állandó stressz, és koncentráció, küzdés és kompromisszum, fél világot átszelő nomád élet, világhírért, hangos elismerésekért, és remélhetőleg művészi kiteljesedésért cserébe. Nem az az élet, melyet bárki élni képes, és nem olyan elvárások, melyek sokak által teljesíthetők. Amikor pedig megvizsgáljuk egy-egy világhírű rendező életművét, és munkamódszereit, már azt is látjuk, milyen zsigeri ösztön az, mely a szakmaiság mellett irányítja az életüket.

A legkiválóbb rendezőket pusztán filmjeik összetéveszthetetlen vonásai alapján is képesek lehetünk felismerni, ugyanakkor a legtöbben éppen akkor alkottak igazán egyedit, mikor eltértek a megszokott szakmai keretektől, ami még inkább alátámasztja, hogy ebben a szakmában az ösztönnek legalább akkora teret kell engedni, mint a tapasztalatnak, és a megelőző tanulmányoknak. Össze is gyűjtöttünk most néhány példát, mikor a rendező személyisége, és az abból adódó furcsának ható munkamódszer volt az, mely végül sikerre vitte az adott filmet.

Filmes stratégiák

Quentin Tarantino

A kétszeres Oscar-díjas, egykori függetlenfilmes zseni az a típusú karakter, akinek filmjeit vagy imádja, vagy gyűlöli az ember, és ennek okai alighanem éppen a szerzői hangját adó motívumban gyökerezik. Tarantino filmjei soha nem lenyűgözően egyedi történük miatt voltak emlékezetesek, ő ugyanis a forgatókönyv, és a párbeszédek erejében hisz, melyek olykor tagadhatatlanul céltalannak tűnnek, ám a belőlük kibontakozó furcsa teóriák, és nézetek mégis egészen egyedi ízt kölcsönöznek neki. Tarantino azt mondta egyszer: „Nem vagyok babonás, kivéve az írást.” Minden egyes szkriptjét szigorúan kézzel írja, méghozzá három piros, és három fekete Flair tollal, majd ezt követően egy ujjal gépeli be őket, ezt a szokását pedig már első filmje, az 1992-es Kutyaszorítóban óta mereven tartja. Ahogy fogalmazott: „Ez egy szertartás. Elmegyek az írószerboltba, és veszek egy jegyzetfüzetet, meg egy rakás piros és fekete tollat. Aztán ránézek a kezemben tartott tollakra, és azt mondom magamnak: ezzel fogom megírni a Kill Billt.” Tarantino szerint a kézzel írás serkentőleg hat a gondolataira, melyből olykor egészen kacifántos párbeszédek születnek a jegyzetfüzet lapjain.

Quentin Tarantino a Ponyvaregény táncjeleneténél

William Friedkin

Friedkin neve összeforrt 1973-as klasszikusával, Az ördögűzővel, melyet joggal nevez a szakma manapság is minden idők egyik legfélelmetesebb filmjének, és újranézve valóban döbbenetes, mennyire működőképes a hangulata még manapság is. Ez pedig kétségkívül a színészi alakításoknak is köszönhető, melyekben végig ott lappang valamiféle furcsa és vészterhes kiszámíthatatlanság, és a forgatás során maga a rendező volt az, aki munkamódszerével szorgalmazta ennek fenntartását. Köztudott, hogy a munkálatokat számos kisebb-nagyobb baleset hátráltatta, amitől a stáb bizonyos tagjai azt gondolták, valamiféle átok ül a filmen az ábrázolt téma érzékenysége miatt. Friedkin igyekezett rájátszani ezekre a tévhitekre, szándékosan keltette a feszültséget és a szorongást a színészeiben a felvételek előtt, akadt, akit felpofozott, néha pedig pisztollyal az övébe tűzve jelent meg a forgatáson, amivel számos kérdést, értetlenséget váltott ki a beosztottakból, melyek aztán kiválóan visszatükröződtek a film képsorain. A forgatáson uralkodó baljós zaklatottság végigvonul az egész produkción, nem hiába végez minden legjobb horrorfilmeket tömörítő listán máig az élbolyban.

William Friedkin, a háttérben Pazuzo, a démon

Stanley Kubrick

Kubrick az a rendező, akit Hollywood története egyik legnagyobb ösztönös zsenijének tart, és valóban. Precíz, maximalista, és olykor kifejezetten rögeszmés személyiségéről legendák keringenek. Kubrick volt az, aki mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy filmjei minden egyes munkafolyamatát személyesen felügyelje, senkire sem bízott feladatot anélkül, hogy azt ő maga le ne ellenőrizte volna, és ha kellett, egy-egy jelenetet a végtelenségig ismételtetett, míg úgy nem sikerült, ahogy elképzelte. Legendás történet a Ragyogás forgatásának egyik emblematikus lépcsős jelenete, melyet 127-szer vettek fel, de az a film egyébként is hű lenyomata Kubrick munkamódszerének. A forgatás során szándékosan az egekbe dicsérte Jack Nicholsont, azonban minden egyes szavával igyekezett a sárba tiporni a női főszereplő, Shelley Duvall önbizalmát, hogy ezzel is hiteles érzelmi reakciókba kényszerítse a felvételekre. Duvall kis híján idegösszeroppanást kapott a forgatás végére, noha kétségtelen, hogy karaktere hisztérikus viselkedése igencsak hiteles ábrázolást nyert. Jack Nicholson mondta később a filmről, hogy szerinte Kubrick egy zseni, de soha nem érezte magát olyan fáradtnak, mint a Ragyogás felvételei közben egy-egy nehéz nap végén.

Kubrick és Nicholson a Ragyogás forgatásán

Akira Kurosawa

A japán filmtörténelem legnagyobb alakja sem állt könnyű ember hírében, de nem is lehetett valaki halkszavú, és szabálykövető, akitől ma sokan a teljes modern japán filmművészetet eredeztetik. Kurosawa munkamódszerét sokszor hasonlították Stanley Kubrickhoz; akárcsak amerikai kollégája, ő is ha kellett, minden határt átlépett, hogy a felvételek minél hűebben tükrözzék a valóságot, ennek érdekében pedig történelmi- és szamurájfilmjeit is mindig az adott korra jellemző viszonyok közt rögzítette, hogy a stáb és a szereplők is hozzászokjanak a mostoha körülményekhez. A legmesszebbre talán a Véres trónban merészkedett, ahol hivatásos íjászokat bérelt fel, és éles nyilakkal lövetett legjobb barátjára, és állandó színészére, Toshirō Mifune-ra. Kurosawa-t filmes berkeken belül Tennō-nak hívták, ami annyit tesz, „császár”, ám ez a jelző akkoriban nem kiemelkedő képességeire, sokkal inkább a stáb feletti zsarnokságára utalt. A rendező ráadásul fénykorában meglehetősen meghitt viszonyt ápolt az alkohollal, noha a forgatásokon sosem jelent meg ittasan, de az ital kétségkívül befolyással volt a személyiségére.

Kurosawa maga is osztozott a mostoha körülményekben

Alfred Hitchcock

A feszültségkeltés nagymestere a lenyűgöző narratív technikák egyik úttörője volt, gondoljunk csak a Szédülés című klasszikus film eleji szédülés-, vagy épp a Psycho zuhanyzó-jelenetére, munkamódszerében pedig kísértetiesen hasonlítottak egymásra Kubrick-kal. Hitchcock talán még radikálisabb volt abban, hogy mit sem törődött a színészei érzéseivel, egyszer egyenesen a marhákhoz hasonlította őket, egészen pontosan azt mondta róluk: „Nem azt állítottam, hogy a színészek barmok, hanem azt mondtam, úgy kell bánni velük, mint a barmokkal.” Szerinte a film sztárjainak (és mindegy, hogy James Stewart-ról, Cary Grantről, vagy Grace Kellyről legyen is szó) egyetlen célja az lehet, hogy a rendezőjük és a kamera megfelelő módon felhasználja őket a film művészi küldetésének teljesüléséhez. Emellett persze legendák szóltak Hitchcock szőke nőkhöz való különös vonzalmáról, ami persze meglehetősen ellentmondásosan öltött testet, nem átallotta ugyanis kis híján az őrületbe kergetni őket egy-egy jelenet rögzítése alatt, így történt ez Janet Leigh esetében a már említett zuhanyozós jelenetnél, vagy épp a Madarak forgatásakor Tippi Hedrennel.