• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Milyen a posztmodern film?

Film

Filmkritika és filmrajongók – Avagy a közönségfilmek kétes viszonya a posztmodern fogalmával

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

A posztmodern szóval apró pillanatok erejéig nagyon sok mindent el lehet adni. Magunkat, filmeket, és talán még ezt a cikket is. Pedig van az úgy, hogy a posztmodern valójában „csak” modern. Visszatértek, sőt népszerűségnek örvendeznek újra a ’nagy narratívák’, de a posztmodern szó és eszmény iránti mánia ezt kissé eltakarja előlünk.

Műfajtól függetlenül a társadalmi témákról megnyilatkozó közönségfilmek korában élünk. Vajon fogalmilag helyesen igazodunk ezekhez az alkotásokhoz? A posztmodern valóban elméleti demokráciát sugall? Meglehet, hogy épp a fogalmi igazodás, nyelvi korszerűsödés igénye értelmeztet túl velünk alkotásokat? És mi a helyzet a modern, posztmodern, metamodern triász vélt vagy valós státuszaival?

Milyen a posztmodern film?

Milyen a posztmodern film?

Egyre több filmkritika, és ugyanígy egyre több filmkritikus, vagy épp igényes filmrajongó által írt Twitter-poszt tartalmazza az utóbbi években a posztmodern kifejezést. Legtöbbször nem problémanyitó fogalomként jelenik meg ezekben a szövegekben a ’posztmodern’, hanem valamiféle megoldásként, minden kérdés és valamennyi válasz helyére odatehető jolly jokerként. Főként a magukat esetlegesen(!) filozofikusnak álcázott közönségfilmeknél tapasztalható ez, amikor az eufemizáló motiváció okvetlenül helyet akar teremteni a film margóján a posztmodern szónak – itt aztán persze több hype-mozi kapcsán hosszasan lehetne példákat sorolni, ugyanakkor a kevésbé népszerű alkotások is érintettek. Mondhatni, népszerűségfaktortól függetlenül is éldegél az izgalmas probléma. A jelenség pedig sok dologról számot ad.

A leginkább szembetűnő, hogy a terminus a köznyelvbe, de még a szaknyelv némely rétegeibe is akarva-akaratlanul valamiféle magasabb kategóriaként szivárgott be.

Ez önmagában rejteget némi iróniát, hiszen a posztmodernről, noha ezerféle útvesztőbe ágazó vitát lehetne felmutatni, abban az egyben talán megállapodhatunk, hogy a narratívák szintjén – még ha sokszor csak látszólag is –, demokratikus világképre törekszik (mégis diktátor szerepbe emeltük, hát erről ennyit). Bár utóbbi is csak sarkítottan helytálló. (Vajon a szakértői szcéna felelőssége, hogy a köznyelv hogyan asszimilálta a fogalmat, vagy épp, mert a szakértői szcéna is egyre populistábbá vált, látván a köznyelvben való funkcióját, kényszeredetten idomult ahhoz?)

Milyen a posztmodern film?

Milyen a posztmodern film?

Ha úgy tetszik, a posztmodern mint világkép, azt állítja, hogy minden tudás igaz, vagy épp azt, hogy semmilyen tudás nem igaz. Látszólagossága épp ezáltal mutatkozik meg, hiszen olyan etikai és logikai fogalmak létjogát, valamint értékét teszi kockára, mint az ’igaz’ és a ’nem igaz’, s mivel e fogalmak nem csak ismeretelméletileg fontosak, hanem társadalmi(!) szempontból annál esszenciálisabbak, valójában nem képes a demokrácia szolgálatába állni, mert a morális nihil egy formájához áll így közelebb. Könnyen párhuzamba állítható lenne a jelenség és alkotási módszer a szecesszióval, de e logika csak addig a pontig termékeny, míg megállapítjuk, hogy a szecesszió krédója, hogy látszólag egymástól idegen dolgokat úgy tegyen egymás mellé, hogy azok együtt ne az idegenség érzetét váltsák ki összképük által a befogadóból. A posztmodern ellenben például épp arra törekszik, hogy egymástól akár idegen elméleteket úgy tapasszon össze, hogy közben együttesen csak tovább növelik az idegenség érzetét – az összeboronált tényezők kéz a kézben megfosztják a befogadót attól az ismerős, társadalmilag rendkívül fontos világképtől, hogy igaz és hamis dolgok márpedig hozzáférhetőek. Nem úgy éri ezt el, hogy azt állítja, nincsenek, egyszerűen csak megkomponálja azt a helyzetet, hogy ne legyenek láthatóak.

A posztmodern fogalma körül kialakult diskurzusok beláthatatlan polémiáiból egyvalami kristálytisztán kitűnik, mégpedig, hogy – függetlenül attól, korszakot kívánunk jelölni vele, vagy művészeti habitust – narratívanyitó(!), nem narratívazáró természettel bír.

A narratívákat kevésbé láttatja hierarchikus relációban, sokkal inkább egymás mellé rendezve. Épp arra játszik rá, hogy a befogadóban ott motoszkál az igazság iránti keresési igény, de nem fog célba érni, bizonytalanságban marad ennek révén.

Oliver Stone Született gyilkosok című moziját is szokás posztmodern filmként aposztrofálni

Mindez arra adna jókora teret a napjainkban meghatározó társadalmi érzékenységek burjánzása közben, hogy a műalkotások, akár a közönségfilmek is, ha társadalmi tematikát céloznak, elénk tárják, hogy szociokérdésekben nehéz minden esetben azonnali és egyben jó választ találni.

Legalábbis ezt ígéri a címkézgetés – nem valamiféle ideális állapot megragadásaként értem az előzőeket. Ám nem ez történik, azt láthatjuk, hogy napjaink közönségfilmjei és sorozatai többnyire magabiztosan odaállnak társadalmi kérdések mellé és direkten igazságot is szolgáltatnak, vége már annak a korszaknak, amikor a filmek, sorozatok nem rendelkeznek állítással, csak előfeltételeket mutatnak és a befogadóra hagynak mindent a lezárás után.

Mégis időről időre előkerül az új közönségfilmek mellett is a posztmodern, vagy az arról való beszéd. Ellenben ennek a jelenségnek nincs hosszú távú tétje, mert szövegfunkciót bár ellát a fogalom használata, gondolatit már nem, vagy gondolati dimenzióban ellentmondásba kerül tárgyával, így hát tévútra kerül maga a téma.

Lehetséges, hogy egykor ezen alkotások is posztmodernnek számítottak?

Lehetséges, hogy egykor ezen alkotások is posztmodernnek számítottak?

Úgy tűnik, nem igazán összeegyeztethető két dolog. Van a filmkritika és filmes rajongók közege (persze ezt nem egy burokként kell elképzelnünk), és vannak a társadalmunkban zajló különféle érzékenységi mozgalmak, szorongások, amelyek villámgyorsan bizonyossághoz és igazsághoz szeretnének jutni. A filmes publicisztikai közeg mind az újságoknál, mind a közösségi médiában igyekszik érvényre jutni azáltal, hogy nyelvileg is aktualizálódjon (például előszeretettel építjük be a posztmodernt mint fogalmat szövegeinkbe),

ugyanakkor a fogyasztói közeg nem feltétlenül olyan alkotásokra vágyik, amelyek a legkorszerűbb terminusok felől értelmezhetőek, a film- és sorozatgyártás pedig egyre jobban igyekszik is az említett társadalmi bizonytalanságot ellensúlyozni azzal, hogy visszatér a nagy igazságok kimondásához.

A probléma csak az, hogy ezáltal gyakorta olyan alkotói habitus kerül közel a posztmodern szóhoz, amely nemhogy nem tud azzal játékba lépni, gondolati intenciók terén sem igazolja vissza az alkotás, hogy miért kapcsolódik a szó eszményéhez? Kissé olyan, mintha a két szcéna társadalmi nyomásai épp egy olyan fúziót váltanának ki, mely egyébként összeférhetetlen. És a dolog nem áll meg itt.

Tarantino filmjeit vajon e kategóriához sorolhatjuk?

Tarantino filmjeit vajon e kategóriához sorolhatjuk?

A posztmodern felmerülésénél gyakori dilemma a mellé hívószóként odakerülő metamodern kifejezés is – mondván, biztos, hogy posztmodern(?), nem inkább metamodern? A metamodern stratégia lényege a szélsőségek realizálása lenne, azaz a befogadó kapna aktuális közönségfilmjétől szemléltetve két ellentétes világképet, s azokat észlelve megtalálhatná saját állítását – játékosan azt is mondhatnám, a befogadó egy konfliktusos dráma főszereplőjévé válna a film nézése közben, végül kard ki kard, a nyersanyag szalagjaira bontva heverne a földön, győztesen tornyosulna fölötte az ’én’.

De hát nem ez a helyzet. Az általában közönségfilmnek mondható alkotások nem lehetnek sem posztmodernek, sem metamodernek, mert a társadalom, amely fogyasztja, annak ugyanúgy hatásaiban él a filmkritikus és a szimpla néző, mindkettő fogyasztóként is funkcionál, ezt nem szabad elfelejteni.

Az érzékenység a tetőfokán van jelenleg, emiatt a közönségfilmek morálisan nem vállalhatják fel az elbizonytalanító fél szerepét (és nem is teszik!), a néző bizonytalanul érkezik a moziterem félhomályába vagy épp zuttyan le kanapéra kedvenc streaming-szolgáltatóját bekapcsolni, és amire szüksége van, az egy olyan ideológia, melyet elvileg már elfeledtünk mind.

És a Harcosok klubját?

És a Harcosok klubját?

Gyakorlatilag pedig nem, mert szükségünk van rá. Napjainkban leginkább a modernre jellemző ’nagy narratívák’-hoz vonzódunk, mert a társadalmi instabilitás állapotaihoz képest csak az igazság és a tények fetisizálásával juthatunk felszabaduláshoz, s ezzel a filmipar láthatóan teljes mértékig képben van, ezért is furcsa, hogy még mindig gyakorta a posztmodern és a metamodern címkék ragasztgatása a rutin (vagy akár ezeken megy a vita), miközben a művészet habitusa elég határozottan visszatért a modern stratégiájához, mégpedig azért, mert jelen pillanatban a piac felől az tűnik előnyösnek.

Nincs utóbbi megállapítása kapcsán semmiféle fanyalgás, csak úgy fest, mintha 2021 környékén a már rég letűntnek látszó modern – társadalmi, közérzeti okok miatt – újra értelmet nyerne, miközben ezzel nagyon nehezen tud kezdeni bármit is a kritika, vagy épp az igényesebb rajongói nyelv, mert próbálja aktualizálni és fenntartani magát, nem szívesen kanyarodik vissza a már elengedett felé, nehogy alulértelmezőnek, vagy avíttnak hasson.

Ez viszont gátat állít, hogy észrevegyük, adott fennálló társadalmi szituációban nem mindig a jelenből érkezik alkalmazkodást jelentő válaszút a filmművészet számára.

Kapcsolódó cikkek

Don DeLillo az amerikai posztmodern talán leghíresebb alakja

Don DeLillo: Az íróknak továbbra is ki kell állniuk a gondolat- és szólásszabadság mellett

A leghíresebb amerikai posztmodern író nemrég ünnepelte 85. születésnapján.

Johnny Depp bújik minden idők egyik leghíresebb fotóriporterének bőrébe

Hiába a kiváló alapsztori, Depp pere miatt nem találtak forgalmazót.

Adventi, családi ünnepindító, vagy MacGuffin-családi móka – Filmkritika

Kellemes meglepetés a Nintendo konzolért zajló küzdelem.

Idegenvezetőből lett Amerika halk szavú hőse – 105 éve született Gregory Peck

Példaértékű életút a jogásztól, Ahab kapitányon át Josef Mengeléig.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Don DeLillo az amerikai posztmodern talán leghíresebb alakja

    Don DeLillo: Az íróknak továbbra is ki kell állniuk a gondolat- és szólásszabadság mellett

    A leghíresebb amerikai posztmodern író nemrég ünnepelte 85. születésnapján.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. december 3.

    Idegenvezetőből lett Amerika halk szavú hőse – 105 éve született Gregory Peck

    Példaértékű életút a jogásztól, Ahab kapitányon át Josef Mengeléig.

    • 2021. november 30.

    Az egyensúly – 7 film, mely felnőtt az alapjául szolgáló regény nagyszerűségéhez

    Avagy amikor a ritka kivételek erősítik a szabályt.

    • 2021. november 24.

    5 hírhedt film, mely a pornográfia határát súrolta, vagy át is lépte

    Bertolucci-tól Lars von Trier-ig, rendezők, talán túlságosan merész koncepciókkal.

    • 2021. november 23.

    Az acélember halála – George Reeves Supermanjének rejtélyes esete

    Látszólag karrierje csúcsán járt, mégis eldobta volna az életét?

    • 2021. november 22.

    Hollywood-i akták 53. – Kapcsolat (1997)

    A 90-es évek egyik legjobb sci-fije, mely talán több is annál.