Nem mondom, hogy olykor-olykor nem esik jól egy alapvetően látványra építő popcorn mozi, ahol nem kell azon töprengeni, mennyiben logikátlanok a történetszálak, vagy motiválatlanok a szereplők az adott tetteik fényében, egyszerűen csak hátradőlni, és élvezni a zúzdát. Ellenben néha nem tudom, hogy csak azért, mert egy filmben űrhajók repkednek, és a cselekmény a jövőben játszódik, akkor az a film már rögtön sci-finek nevezhető?
A műfaji terminológiáról megoszlanak a vélemények persze, hiszen a sci-fi eleve egy szóösszetétel, tudományos-fantasztikum, én pedig azt szeretem, ha 1. a film vagy megtalálja a középutat a tudományosság és a fantasztikum közt, vagy 2. kizárólag a tudományosságra épít, okosan, hitelesen görgetve maga előtt a mondanivalóját, cselekményét, és építve be mindebbe a karaktereit. Amennyiben a két feltétel közül az egyik működik, részemről a filmnek már csak törekvéseivel is nyert ügye van, mert tudom, hogy kellemesen megdolgoztatja majd az agysejtjeimet. Íme tehát a tudományos-fantasztikum 9 remeke, mely kiállta a próbát.
Az Oscar Isaac, Domhnall Gleeson és Alicia Vikander főszereplésével készült film egy sci-fibe ágyazott, mindössze néhány szereplőt mozgató vérbeli kamaradráma, mely ezen felül még kőkemény, számtalan elvi, etikai és erkölcsi kérdést is felvető pszichológiai thriller. A rendkívül steril látványvilágú, nyomott hangulatú alkotás mindhárom főszereplő részéről kiváló alakításokat hoz, miközben bemutatja, miként végzi el egy ajándék utat nyert céges dolgozó a főnöke által épített humanoid roboton a Turing-tesztet, azaz megállapítja, hogy géppel, vagy érző entitással van-e dolga. A film legnagyobb erénye, hogy nem csupán ember és gép kapcsolatáról, de férfi és női szerepekről, alá és fölérendeltségről, társadalmi és nemi státuszokról is értekezik, miközben mesterien bánik a nézőjével, aki sosem tudja pontosan, éppen melyik főszereplővel szimpatizáljon. Provokatív és érzékeny modern feldolgozása ez Mary Shelley Frankensteinjének.
Számomra hihetetlen, hogy egy immáron 22 éves filmről beszélünk, mely akkoriban kiválóan reflektált az 1990-es évek felkapott tudományos közbeszédére, a genetika és a DNS-kutatás kérdéskörére, ráadásul mind a mai napig aktuális tudott maradni. A 90-es években, ahol a sci-fi a Terminátor 2-t, a Jurassic Parkot, Az ötödik elemet, vagy A függetlenség napját jelentette, igazán üde színfolt volt Andrew Niccol első rendezése, ahol a tudományos jelleg valóban jelen van. Egy kisfiú története ez, aki úgy érett férfivé, hogy esélye sem volt valóra váltani álmát, hogy űrhajós lehessen, mert egy öröklött szívbetegség gátat szabott neki, emiatt szövetkezik a tolószékben ülő Jerome-al, hogy kicserélve identitásukat, elérje végre célját. A film furcsa egyveleg, látványvilágát tekintve visszafogott, már-már retro-köntösbe bújtatott elemekkel zsúfolt háttere bővelkedik a finom szimbolikában, és a magával ragadó alakításokban, melynek fényét csak emeli Michael Nyman Golden Globe-díjra jelölt zenéje.
Amennyiben elkészül egy lista a valaha volt legjobb filmes sci-fi remekekkel, általában a trónon két alkotás osztozik, Kubrick 2001 Űrodüsszeiája, no meg Ridley Scott Szárnyas fejvadásza. Sokan unalmasnak tartják, pedig inkább azt mondanám, igen finom eszközökkel hagy időt a nem túl bonyolult, mégis sokatmondó cselekmény kibontására, és a mi-teszi-emberré-az-embert témakör megfelelő körüljárására. És akkor még nem beszéltünk Harrison Ford és Rutger Hauer alakításáról, Vangelis tökéletes szintetizátorzenéjéről, és persze a koszos, neonfénybe burkolt cyberpunk látványvilágról, mely olyannyira markáns, hogy szinte érezzük az állandóan zuhogó eső nyirkosságát, és a torkunkat kaparó szmogbűzt. A Szárnyas fejvadász messze nem tökéletes, Ridley Scott és persze az alapanyagul szolgáló Philip K. Dick regény mégis annyi réteget bújtat meg észrevétlenül saját felszíne alatt, hogy azzal egyértelműen a valaha született egyik legjobb sci-fivé, és neo-noirrá teszi a művet.
A rendkívül népszerű, ismeretterjesztő munkáival világhírnévre szert tett csillagász, Carl Sagan egyetlen megjelent regényéből készült mestermunka 1997-ben. Az A-listás sztárokkal megtűzdelt alkotásban a főszereplő Jodie Foster mellett feltűnik Matthew McConaughey, James Woods és Angela Bessett is. Robert Zemeckis filmje a Hollywoodban akkortájt is divatos, az idegenekkel való kapcsolatfelvételt ábrázoló vágyat jelenítette meg, ám sokkal visszafogottabb és emberibb formában, mint a kortárs alkotások. A főszereplő, Ellie Arroway üzenetet fog a világűrből, melyben egy idegen faj egy gép tervrajzait sugározza felénk, amit megépítve képesek lehetünk elképzelhetetlen csillagközi távolságok leküzdésére, és így találkozhatunk velük. Az alaptörténet azonban egészen másfelé kanyarodik, mint elsőre gondolnánk, és olyan jelentőségteljes társadalmi jelenségekbe torkollik, mint a vallás és a tudomány viszonya, a hitünk ereje, vagy éppen a demagógia felszámolása.
Stuart Russel MI-kutató az egyik legjobb sci-finek nevezte Christopher Nolan remekét, és bár ez talán túlzás, így is kiemelkedik az utóbbi tíz év sci-fi terméséből. A haldokló földet, és így szeretett családját maga mögött hagyó egykori pilóta versenyfutása az idővel, és új világok meglelését célzó felfedezőútja egy féreglyukon keresztül. A Csillagok között igazi ambiciózus űreposz, mely a család fontosságán, a tudomány léptékeinek felismerésén, és az űr és a világmindenség megérthetetlenségén át rengeteg réteget érint, emiatt egyszeri megtekintésre talán nem is jön át minden, amit Nolan el akart mondani ezzel az alkotással. Az utóbbi tíz évben főnixmadárként újraéledő Matthew McConaughey ezúttal is kiváló alakítást hoz, hihetetlen természetességgel egyensúlyoz az aggódó, és visszatérni vágyakozó családapa, és a bolygó megmentőjének szerepe közt, és szerencsére a forgatókönyv minden alkalommal, mikor kezdene giccsbe fordulni, gyorsan meghátrál. A tökéletes látványvilágot, és a történet léptékét pedig kiválóan keretbe foglalja Hans Zimmer megszokottan zseniális zenéje.
Terry Gilliam valaha volt egyik legjobb rendezése egy borzalmas jövőképet fest elénk, melyben egy halálos vírus 5 milliárd emberrel végzett, és amelyben a járványról való adatgyűjtés abból áll, hogy önkénteseket küldenek vissza az időben a katasztrófa előtti időkbe. Bruce Willis karaktere így kerül el a múltba, ahol azonban egy elmegyógyintézetben ébred, és a pszichiáterének bizonygatja saját igazát. A film minden szürrealista, komor, és szatirikus eszközt bevet, ami Gilliam filmjeinek sajátja, ráadásul rendkívül komplex világa és szövevényes történetmenete miatt gyakorlatilag folyamatosan találni benne valami újdonságot, vagy újabb értelmezési réteget, ráadásul külön jó pont, hogy mindenféle tudományos szájbarágás, és didaktikus kijelentés nélkül tud hatásos lenni. Willis bőven megállja a helyét főszereplőként, de az igazi színészi zsenialitás címkét és reflektorfényt egyértelműen Brad Pitt érdemli ki, aki valósággal lubickol a főhős elmebajos fegyverhordozójának szerepében.
Richard Kelly mindössze 25 évesen rendezte meg ezt a mára kultikus státuszba került mozit a fiatal, de már tehetségét látványosan megvillantó Jake Gyllenhallal a főszerepben, mely gyakorlatilag csak a finálé környékén kezd igazi sci-fivé válni, addig különös érzékkel lavírozik a lélektani dráma, a pszichológiai thriller, no meg a fekete komédia határmezsgyéjén. A fiatal, paranoid skizofréniában szenvedő Donnie Darko története, akinek életét képzeletbeli barátja, egy rémisztő nyúl menti meg attól, hogy szó szerint a fejére zuhanjon egy repülőkép hajtóműve. Ahova azonban a történet végére eljutunk, az mindenképpen a modern science fiction filmek egyik csúcsteljesítménye, ami még a stáblista után sem hagyja a nézőnek, hogy biztos lehessen saját értelmezésében. Hihetetlenül ambivalens alkotás, az egyik pillanatban kínos nevetésre, a másikban keserves szorongásra késztet, miközben érezzük, hogy ebből azért a végére semmi jó nem sülhet majd ki.
Stanley Kubrick filmjének minden egyes másodpercét áthatja a rendező kifejezetten kényszeres, minden filmkészítési részfolyamatot eltökélten felügyelni akaró, ám ezzel együtt precíz, átgondolt, és végtelenül kreatív attitűdje, mely gyakorlatilag tökéletes elegyet képezett az ekkor már saját jogán is világhírű sci-fi író, Arthur C. Clarke tudományos alapokon nyugvó szerzői törekvéseivel, az eredmény pedig? Minden sci-fi filmek keresztapja, és a filmművészet valaha volt egyik legtöbbet hivatkozott alkotása. Ennek oka nem csupán a film rendkívül rétegzett filozófiai mondanivalója, szimbólumrendszere, vagy korszakalkotó vizuális trükkjei, hanem az a tény, hogy mivé vált a film ezeken túl. A 2001: Űrodüsszeia nem egy film, sokkal inkább egy fogalom, egy az emberiség létének értelmét a filmművészet minden létező kreatív eszközével érzékeltető monumentális definíció, mely hiába több, mint ötven éves, semmit sem veszített erejéből.
James Cameron kapcsán az Avatart, A bolygó neve: halált, vagy a Terminátor első két részét szokás emlegetni, számomra azonban kétségtelen, hogy fő műve a kevésbé ismert idén 30 éves A mélység titka. Egy víz alatti olajfúró bázis dolgozói megbízást kapnak egy szerencsétlenül járt amerikai tengeralattjáró legénységének megmentésére a hidegháború utolsó éveiben, és miközben a felszínen nemzetközi válság van kibontakozóban, az olajfúrón dolgozók egy idegen civilizációba botlanak a mélységben. Cameron szereti pusztítani az embereket, ezt láttuk az Alien második részében, és a Terminátor franchise-ban is, ezúttal egy sokkal optimistább képet fogalmaz meg az idegenekkel való kapcsolatfelvétel tárgykörében, ahol messze nem az a kérdés, hogy ők elpusztítanak-e minket, sokkal inkább az, hogy mi elpusztítjuk-e magunkat anélkül, hogy ők ezt megakadályoznák. Kiváló hangulattal, és korát meghazudtoló technológiai megvalósítással készült alkotás egy magabiztos Ed Harris-szel a középpontban.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?