Tekintve, hogy épp egy hét telt el Terence Hill pozitív és negatív visszhangokat egyaránt szép számmal termelt budapesti látogatásától, melyet a Nevem: Thomas című legújabb filmje promóciójához igazítottak, eltöprengtem rajta, milyen hallatlan az a népszerűség, amivel mi magyarok gyakorlatilag harminc-negyven éve folyamatosan műsoron tartjuk a filmjeiket, és ezt csak alátámasztotta az az elképesztő, a legnagyobb világsztároknak kijáró rajongás, mellyel a tömeg Hill-t a Corvin Mozinál fogadta.
Érdekesek a tények, azok a tények, amiket lényegében mindenki fúj, aki szereti a filmjeiket, és hozzám hasonlóan rajtuk nőtt fel. Ezek a vígjátékok saját hazájukon kívül Németországban, a legtöbb furcsaságra sólyomként lecsapó Japánban, és Magyarországon a legnépszerűbbek, de kevesen tudják, hogy az Egyesült Államokban is van egy komolyabb rajongói bázisuk, csak őket nem emlegetjük annyiszor. De vajon mi okozza ezt az elképesztően különlegesnek tűnő kötődést köztük, és köztünk, magyarok közt?
Az egyik legnépszerűbb filmjük, az És megint dühbe jövünk záró képsoraiban Forrás: telstar.fr
Halványok ugyan, de csak megvannak, és ezek egy része már jóval azelőtt kialakult, hogy a páros tudta volna, milyen elképesztő nézettséget produkálnak filmjeik idehaza. Kezdjük azzal, hogy Carlo Pedersoli vízilabdázóként utolsó meccsét a magyar válogatott ellen vívta, ez köztudott, ahogy az is, hogy lényegében haláláig tartotta a kapcsolatot Kárpáti Györggyel, és a közösségi médiában is az utolsó éveiben számtalanszor üzent nekünk, többek közt gratulált a Saul fia Oscar-díjához is. Mario Girotti egyik legjobb barátja pedig magyar lányt vett feleségül, Girotti akkor jár először Magyarországon, de állítása szerint maradandó élmény volt számára, így a „magyar szál” lényegében mindkettejük életében ott volt, függetlenül attól, hogy a vasárnap délutáni matinékon nézzük-e a filmjeiket, vagy sem.
Ahogy Bud Spencer mindig mondta: „mi sosem veszekedtünk.” Forrás: telstar.fr
Mi magyarok büszkék vagyunk kifinomult és intelligens humorunkra, éppen ezért olykor csak értetlenül rázzuk a fejünket a groteszk angol humor, vagy a miénkhez képes olykor kőegyszerűségűnek tűnő amerikai humoristák hallatán. Mégis, legyünk őszinték, a Spencer-Hill-filmek hihetetlen egyszerűséggel dolgoznak, világosan elkülönülnek kik a jók és a rosszak, a történeteknek a legcsekélyebb mértékben sincs életszaguk (jó példa erre a Nincs kettő, négy nélkül teljesen illogikus alaphelyzete), és bár tudjuk, hogy egy-egy konfliktus megoldása komplexebb történet, mint amit három pofonnal el lehet intézni, mégis a helyzetkomikumok sokszínűsége és a két főhős szerethetősége miatt sosem érdekelt minket igazán a faékegyszerűségű történet. És valljuk be, nem hiába, hiszen nem is számított.
Olyannyira nem, hogy Spencer és Hill lényegében legyártott 17 közös filmet, melyek 90%-ában ugyanazt a két szerepet formálták meg, az egykedvű, de nagyszívű, morgós medve, és az izgága, mindig a barátja agyára menő, és azt kényelmetlen helyzetbe hozó szélhámos, és tulajdonképpen ennek a párosnak a dinamikája olyannyira jól működött, hogy Sergio Corbucci rájött, bármilyen környezetbe vígan beilleszthető. És ha belegondolunk, ez sem véletlen. A filmtörténet során azok a történetek, ahol egymással tökéletesen ellentétes karaktereknek kellett együtt dolgozniuk a siker érdekében, mindig nagy népszerűségre tettek szert. Az Egyesült Államokban külön kategóriát létrehozva haverfilmnek hívják ezeket, jó példa rá a Halálos fegyver-széria, a Tango és Cash, vagy az Az utolsó cserkész, melyeket szintén nagyon szerettünk idehaza, és nem is gondolnánk, de lényegében ugyanabból az ötletből táplálkoztak, mint a Spencer-Hill filmek.
Bud Spencer temetésén Terence Hill mondta a gyászbeszédet is Forrás: origo.hu
A nagy páros filmjeit mindig is közel éreztük magunkhoz, pedig ahogy fentebb is írtam, sosem operáltak bonyolult mondanivalóval, de mégis volt valami a felszín alatt, ami szerintem jóval közelebb hozta őket hozzánk, mint más ország nézőközönségéhez. Ne feledjük, hogy Magyarország évtizedeket töltött el abban a szocializmusban, melyben – bár máshogy, mint manapság – de ugyanúgy jelen volt a korrupció, és az igazságtalanság. Bud Spencer és Terence Hill pedig az a páros volt, akik egyszerű üzenettel – csattanó pofonokkal – darabjaira zúzták mindezt, és igazságot szolgáltattak az elesetteknek.
Szinte mindegy is, hogy ki volt az ellenfél, adóbehajtók, kalózok, korrupt bukmékerek, Miami alvilága, a nyugati arisztokrácia, intézményesült hatalmi szervek vagy bűnszövetkezetek, az biztos, hogy a páros a lehető leglazábban számolt le velük úgy, hogy egyetlen csepp vér sem folyt közben, maximum a kivert fogak repkedtek a rulettasztalok körül.
És itt jön a képbe a következő ok, amiért nem tudjuk megunni őket. A két karakter –lényegében bármelyik filmjüket is említjük – alacsony sorból, olykor a társadalom perifériájáról jön, és tetteivel igazi hőssé emelkedik egy kisebb közösség szemében. Mi magyarok híresek vagyunk élelmességünkről, és Spencer és Hill karaktereiben ugyanez kacsint vissza ránk. Ők nem titkosügynökök, nem tudósok, nem szakemberek, de mégis megállják a helyüket minden szerepben, akár titkosügynökként, vagy rendőrként is, és élelmességüknek hála saját helyzetükből mindig jóval többet hoznak ki, mint amit korábban sejthettek volna.
2010-ben a David Di Donatello életműdíj átvételekor jelentek meg utoljára együtt Forrás: femina.hu
Említettem már a magyarok kifinomult humorérzékét. Eredendően igencsak cinikus nép vagyunk, szarkasztikus humorunknak nem hiszem, hogy lenne párja, és láss csodát, ugyanez a típusú humorérzék köszön vissza ránk a páros filmjeiből. Mentalitásuk olyannyira magyar, hogy az elmondhatatlan, amikor félvállról, mindössze egyetlen mondattal oltják le ellenfelüket, vagy egymást, azok a pillanatok minden pénzt megérnek, és gyanítom, minden magyar ember szívét megdobogtatják.
Én a magam részéről az ő filmjeiken nőttem fel, a klasszikus Bujtor István-Újréti László-féle szinkron aranyköpéseit a mai napig betéve tudom, a filmjeiket sokszor úgy nézem újra, hogy előre darálom a szöveget, és nevetek egy-egy kiszóláson, pedig még meg sem történt. Gyanítom, hogy negyven-ötvenéves koromban is elő fogom venni őket, hiszen filmjeik üzenete, a jó győzelme a rossz felett olyannyira időtálló, akárcsak a cinikus humor, mely bármilyen időbe és bármilyen térbe könnyedén beilleszthető.
Bud Spencer és Terence Hill rengeteget adott nekünk magyaroknak, és hiszem, hogy filmjeik nem azért döntenek ma is nézettségi csúcsokat, mert a televíziók túl sűrűn tűzik műsorra őket, hanem egyszerűen azért, mert tudtukon és talán akaratukon kívül is olyasmit alkottak, mely a lehető leghatékonyabban nyitotta meg az utat a mi szívünkhöz, így őszintén hiszem, hogy sosem érjük meg azt az időszakot, amikor ne tudnánk jó előre vigyorogva leülne a Kincs, ami nincs, a Bűnvadászok, vagy a Nincs kettő, négy nélkül elé. Ha mégis így lesz, abból biztosan tudni fogjuk, hogy valami baj van a világgal.
És, hogy miről beszélek, mikor a humort említem? Íme:
Nincs kettő négy nélkül
És megint dühbe jövünk
Nyomás utána
Kincs, ami nincs
Bűnvadászok
Az ördög jobb és bal keze 2
Inspiráció vagy átok – Oscar-díjas rendezők munkássága az Oscar-díj után
Összeesküvés-elméletek Hollywood boszorkánykonyhájából
Kulturális tarkólövés – A magyar televíziózás értékes, mégis megszűnt műsorai
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
