- Kovács Krisztián
- 2019. augusztus 29. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc
A Hollywood-i akták az ectopolis.hu legújabb cikksorozata, melyben minden egyes alkalommal egy-egy általunk kiválónak, időtállónak, legendásnak – nevezzük bárhogy – filmmel fogunk foglalkozni. Nem klasszikus értelemben vett kritikákat fogunk közölni, mert abból már így annyi van, mint égen a csillag, inkább felelevenítjük, miért szeretjük az adott filmet, milyen értékeket hordoz magában, és megidézünk jó néhány érdekességet a színészekkel, a forgatással, összességében a film keletkezésével, vagy utóéletével kapcsolatban.
A széria első darabjának kedvenc westernfilmünket választottuk, mely képzeletbeli listánkon még a Volt egyszer egy vadnyugat, valamint A jó, a rossz és a csúf című klasszikusokat is beelőzte. 1960-ban gyakorlatilag minden együtt volt egy maradandó alkotáshoz, egy zsánerében kiváló rendező, parádés színészgárda, kiváló forgatókönyv, és egy világszínvonalú zeneszerző. Az eredmény: egy az alapvető emberi érzelmekhez visszanyúló, heroikus és emblematikus westernfilm, mely még most, lassan 60 évvel elkészülte után is friss és rendkívül szórakoztató.
A hét mesterlövész nem csupán a valaha volt egyik legkiválóbb westernfilm, de vélhetően minden idők legjobb remake-je. A léc pedig magasan volt, az eredeti alapanyagot ugyanis minden idők legkiválóbb japán rendezője, a legendás Akira Kurosawa készítette el A hét szamuráj címen néhány évvel korábban. Bár akkoriban Hollywood még nyilvánvalóan nem ismerte azt a feldolgozáslázat, mely mostanság égeti őt, ám így is kockázatos vállalkozás volt egy már megjelenése után legendává érett alkotást átültetni az amerikai kulisszák közé.
A rendező John Sturgess szerencséjét az jelentette, hogy egyrészt A hét szamuráj a lehető legalapvetőbb történetet mesélte el, egy csapat ronin hőssé válását, és kiállását a becsület és a bátorság mellett a banditákkal szemben. Sturgess vérében volt a western feeling, pontosan tudta, hogy ez a történet gyakorlatilag egyetlen zsánerbe ültethető át úgy, hogy megmaradjon az eredeti koncepció, és mondanivaló, a feladatot pedig tökéletesen hajtotta végre.
A történet szerint egy kis mexikói falu lakosait Calvera (Eli Wallach), és bandája sanyargatja. Mikor a falusiaknak elege lesz a megpróbáltatásokból, felkerekednek, hogy védelmet toborozzanak maguknak, de végül be kell érniük 7 kívülálló cowboy-jal, akik mindannyian keresnek valamit, amit elveszítettek önmagukból, vagy soha meg sem leltek. Pisztolyhőseink és a falusiak így együtt szállnak harcba a rablóvezérrel. Rettenetesen egyszerű történet, mégis emlékezetes karaktereken át mutat be számtalan, szívmelengető emberi érzelmet.
Nem tudom, nem méltatni a film gyakorlatilag bármely alkotóelemét, de a legfontosabb ismérve, hogy fantasztikus karakterekkel dolgozik, akik mindannyian két mondatukkal válnak a barátainkká, motivációik érthetővé, átélhetővé, tragédiájuk pedig megfoghatóvá. Ott van a kvázi vezéralak, Chris (Yul Brynner), higgadt, és bölcs vezető, Vin (Steve McQueen) a cinikus nők kedvence, Brit (James Coburn) a hallgatag cowboy, akinek még a kése is villámgyors, Harry (Brad Dexter), aki az arany reményében vág bele a küldetésbe, Lee (Robert Vaughn), a kiégett és meghasonlott pisztolyhős, Bernardo (Charles Bronson), a megfizethetetlennek tűnő csupaszív forradalmár, és persze Chico (Horst Buchholz), a forrófejű ifjú, aki fel akar nőni a többiekhez, és bizonyítani önmagának.
Fantasztikus a hét karakter közti dinamika, ahogy a cowboyok hallgatag és egyenes mentalitásában kiegészítik egymást, és csapatot alkotnak, melyben minden alkotóelem a helyükön van. Ezek a férfiak, akik korábban soha nem dolgoztak együtt, most mégis alig fél óra után elhitetik velünk, hogy meghalnának a másikért, és az egész faluért. Azok a hősök, akik magányos életüknek végre kellemes nyugvópontot találnak a falusiak szerény életében, egy helyet, ahol várják, ahol szeretik, és ahol tisztelik őket, hiszen ezeket az érzéseket vélhetően soha életükben nem kapták meg korábban. Ha engem kérdeztek, ők az igazi Bosszúállók.
A William Roberts által írt forgatókönyv maga a zsigeri zsenialitás, ahogy felépíti a csapatot, a tagok közti kapcsolatot, aztán a csapat viszonyát saját érzelmeikhez, és a falu lakosságához. Parádés érzékkel megalkotja a saját elveihez hű, megingathatatlan és eltökélt, a saját emberei érdekét szem előtt tartó ellenséget, Calvera személyében, és egy szintre hozza őt a hét csapattaggal, mely egyetlen huszárvágással felborítja a köztük lévő viszonyokat. És akkor még nem beszéltünk az olykor egészen minimalista, mégis szinte már-már filozofikus kicsengésű párbeszédekre.
Én a magam részéről fejből fel tudnám mondani a teljes szövegkönyvet, és alighanem mindenkinek megvan a maga kedvenc mondata a filmből. Az enyém a Britet alakító James Coburn szájából hangzik el, ami mintegy a film fordulópontját is jelenti egyben: „Nekem senki se ad fegyvert azzal, hogy fussak.” Ez az a momentum, mikor hőseink valóban hőssé válnak már a végső csata előtt, ez az a pont, amikor már nem a cowboyoktól megszokott nyereségvágyból, hanem saját becsületük tisztázásáért, saját testi épségükkel, a túlerővel, és az életüket fenyegető veszéllyel mit sem törődve indulnak együtt harcba. Sturgess olyan elementáris erejű hőseposzt alkotott, melyben gyakorlatilag egyetlen klasszikus értelemben vett hős sem szerepel.
Bár ma már a filmszakma egyértelmű klasszikusának tekintjük, megjelenésekor meglehetősen elmarasztaló kritikákban részesült a film, a The New York Times kritikusa, Howard Thompson például egyenesen az eredeti, japán verzió igényes, ám túlontúl hosszú és felesleges visszhangjának nevezte, miután pedig 1960-ban gyakorlatilag még minden szereplő a Hollywood-i befutás előtt állt, így húzónevek hiányában a mozikasszáknál sem teljesített túl jól, holott még bőven a westernfilm csúcsidőszakában született.
Az Oscar-gálán is mindössze egyetlen díjat vitt haza, Elmer Bernstein-t a film zenéjéért tüntették ki aranyszoborral, a zenei kompozíció pedig azóta önmagában is legendássá vált, jelenleg minden idők 8. legjobb amerikai filmzenéjeként tartják számon, hivatalos zenéje a Disneyland vidámparkoknak, sőt, még Bruce Springsteennek is nagy kedvence. Amikor 2012-ben a legújabb, Wrecking Ball című albumát turnéztatta, minden alkalommal Bernstein halhatatlan remekével nyitották a koncerteket.
Hogyha bárkinek is kétségei lettek volna Yul Brynner és Steve McQueen színészi kvalitásait illetően, akkor alighanem most eloszlatjuk ezt is. Ők ketten a filmben rendkívül hamar közös nevezőre jutnak, kapcsolatuk hamar a barátság szintjére emelkedik, és gyakorlatilag ez az, ami megadja a kohéziót a teljes csapatnak, ugyanakkor érdekes tény, hogy Brynner és McQueen gyakorlatilag utálták egymást, és a közös jeleneteiken kívül még csak érintkezni sem akartak a másikkal a forgatás alatt. A felvételek évében Brynner számított a legnagyobb névnek a szakmában, és nehezményezte, hogy ennek ellenére a mérsékelten ismert McQueen mégis legalább annyira főszereplő, mint ő. Egy ponton Brynner összeszámoltatta saját szövegeinek sorait a forgatókönyvben, hogy biztos legyen benne, több szöveget kapott, mint szereplőtársa. McQueen ezen annyira berágott, hogy onnantól szándékosan kibővítette olykor a saját szövegeit, hogy ezzel is cukkolhassa Brynnert.
A hét mesterlövész azóta szintén megkapta a maga teljesen felesleges remake-jét Denzel Washingtonnal és Chris Prattel a főszerepben, de az évek során is számos alkotásra, és alkotóra gyakorolt mély és bevallott hatást. Stephen King saját elmondása szerint is A hét mesterlövészből merítette az ihletet Setét Torony-ciklusa 5. kötetéhez, a Callai farkasokhoz, de az 1980-as években hihetetlen népszerűségnek örvendő Szupercsapat című sorozatot is Sturgess filmje ihlette, olyannyira, hogy itt John Hannibal Smith szerepét eredetileg a Britet alakító James Coburnre írták.
Ahogy fentebb is írtam, A hét mesterlövész az egyik legtökéletesebben összerakott film, mely 59 év után sem veszített fényéből. Itt valóban minden együtt állt ahhoz, hogy valami maradandó szülessen, az eredeti alapanyag, a forgatókönyv, a díszlet, a színészek, a zene, a vágás, mind gyakorlatilag tökéletes, és e film esetében nem feledkezhetünk el a magyar szinkronról sem, mely tovább emeli a zsenialitás szintjét. Olyan legendák szólaltatják meg ugyanis a színészeket, mint Csíkos Gábor (Yul Brynner), Fülöp Zsigmond (Steve McQueen), Koncz Gábor (Charles Bronson), Bujtor István (Harry), vagy épp Agárdy Gábor (Eli Wallach).
És akkor zárásként, és útravalóul, mielőtt még remélhetőleg mindannyian újranéznétek ezt a fantasztikus klasszikust, íme a másik kedvenc idézetem:
„Harry: – Már görcs áll a nyakamba a kis kullancs miatt.
Bernardo: – Ha kénytelen vagy nézni, ülj oldalt a nyeregben! (…)
Vin: – Ilyen hőségben kint poroszkálni. Micsoda tökfej.
Chris: – Az. Nem úgy, mint mi.”
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?