Kovács Krisztián
2020. március 11. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 11. – Szédülés (1958)

1980. április 29-én, azaz lassan-lassan 40 évvel ezelőtt távozott el a földi létből minden idők egyik legnagyobb filmrendezőegyénisége, Alfred Hitchcock, ám életműve, művészi hitvallása, technikai újításai, korszakalkotó narratív eszközei olyan iskolát teremtettek, melyekből a filmipar a mai napig képes táplálkozni, hisz olyan kiválóságok nevezték meg egyértelmű hatásukként, mint a szintén legendás Stanley Kubrick. Hosszú és következetes, a folyamatos innovációra, újszerű megoldásokra, és fejlődésre törekvő művészetének egyik legkiválóbb darabját manapság a valaha készült egyik legjobb filmnek tartják.

Ritka, hogy a filmművészet kitermeljen egy gyakorlatilag megbicsaklások nélküli karrierívet, márpedig ezt az angol zseniről bátran elmondhatjuk, és bár munkássága meglehetősen egységes, még így is akadnak benne kiemelkedő darabok, melyeket talán éppen meghökkentő újító szándékuk miatt elmarasztalt a korabeli kritika. A Hátsó ablakhoz hasonlóan jelen cikkünk tárgyának nézése közben is felszaladt a kritikusok, és nézők szemöldöke, nem értve a pszichodrámába oltott szürrealizmust, vagy épp nem értékelve az elbeszélőmódot, ám most, a film elkészültét követően 62 évvel immáron a második legfontosabb amerikai filmként emlegetik az Aranypolgár után. Hollywoodi akták sorozatunk tizenegyedik epizódjában a Szédülés.

Szédülés (1958)

A halottak közül

Viszonylag ritka a filmtörténelemben az olyan mestermű, mely egyszerre újít technológia, és történetmesélés szempontjából, ám az kétségtelen, hogy ennek a víziónak a megvalósításához egy újító szellemű művészi látnokra van szükség. Ennek a koncepciónak az egyik legkönnyebben körvonalazható példája egyértelműen Stanley Kubrick legendás 2001 Űrodüsszeiája, ám a feszültségkeltés nagymestere mindezt a törekvést már pontosan tíz évvel korábban is bemutatta. Hitchcockról köztudott volt, hogy képes volt fülig szerelembe esni egy-egy könyvvel, aminek adaptációját már olvasás közben maga elé képzelte. Így volt ez Pierre Boileau és Thomas Narcejac 1954-ben megjelent misztikus történetével, a D’entre les morts, avagy angol fordításban a The Living And The Dead (magyarul A halottak közül) című művel is.

Érdesség, hogy a kötet megfilmesítései jogainak megvásárlását a nagy Francois Truffaut javasolta Hitchcocknak, mondván a szerzők ezt a regényt szinte neki írták, az pedig valósággal kiált az adaptációért. A Paramount így a kötet megjelenése után nem sokkal, de még az angol nyelvű változat megjelenése előtt megvette már a filmre vitel jogait. Jó példa a rendezőzseni maximalizmusára, hogy a forgatókönyvírás 1956-os megkezdését követően három forgatókönyvírót fogyasztott el, köztük olyan jól bejáratott neveket, mint Maxwell Anderson, akivel Hitchcock korábban többször is dolgozott már együtt. Másfél év kellett hozzá, hogy a szövegkönyv elnyerje a végleges formáját, és egyáltalán a castingba bele lehessen vágni.

Stewart és Novak a két főszereplő

A Vertigo-effekt

James Stewart Hitchcock egyik kedvenc színésze volt (akkor még nem gondolta senki, hogy kitűnő munkakapcsolatukat éppen ez a film teszi majd tönkre), korábban a szintén nagy sikerű Hátsó ablak című klasszikusban is dolgoztak együtt, így nem volt meglepő, hogy a rendező ragaszkodott hozzá, ahogy szintén ragaszkodott volna Vera Miles-hoz, aki azonban épp forgatott, így Hitchcock várni akart, mert senkit sem tudott volna elképzelni a női főszerepre rajta kívül. A probléma ott kezdődött, hogy a Miles közben teherbe esett, így kerülhetett a fedélzetre Kim Novak, aki a szerződéssel kapcsolatos adminisztratív egyeztetések végett épp azelőtt írt alá, hogy Miles megszült, és így elérhetővé vált volna a film számára. Hitchcock ekkor úgy döntött, nem változtat, így a Stewart-Novak-párossal fogott neki a forgatásnak.

A Szédülés 1957 szeptemberétől decemberéig forgott San Francisco külterületein, illetve stúdióiban, a megszállottan a vizuális újdonságot kereső Hitchcock pedig talált egy technikát, mellyel minden korábbinál szuggesztívebb látványvilágot alkothatott, és mely tökéletesen konzisztens volt a film teljes mondanivalójával. Ez a technológia az ún. dolly zoom (amit később Hitchcock-fahrtnak, és Vertigo-effektnek is neveztek), melynek lényege, hogy az operatőr egyszerre alkalmazza a közelítést és a távolítástt, amitől a nézőnek egészen szürreálisan émelyítő élményben lehet része, pontosan, mint az akrofóbiás főszereplőnknek, akinek az érzései és élményei így vizuálisan minden korábbinál élénkebben adhatóak át.

Hitchcock instrukciókat ad

A komplex kavalkád

A Szédülés persze nem csak ebben alkot egészen maradandót, nem hiába a mai napig az egyik legtöbbet elemzett filmklasszikusnak számít. Hitchcock, és a legtöbb filmesztéta, és kritikus szerint is a film központi motívuma a megszállottság, ám ehhez annyi helyről merít, hogy szinte megszámlálni is nehéz: van itt utalás a doppelgänger-jelenségre, a Pygmalion-mítoszra, de a film körbejárja a rendező kedvenc témáit, a nők, a nőiesség, a szexualitás, valamint a bűn lehetséges kapcsolatait is. Hogy miért is nevezhetjük történetszövési bravúrnak Hitchcock filmjét, azt valójában maga a rendező fogalmazta meg a legtalálóbban, amikor elképzeléseit ecsetelte Francois Truffaut-nak, és annyit mondott „látok egy férfit, aki úgy vetkőztet le egy nőt, hogy valójában felöltözteti.” Ennél találóbban mi sem fogalmazhattuk volna meg.

Főszereplőnk, a Stewart által kiválóan megformált magándetektív valójában önmagának alkotja újra a nőt, akit szerethet, és akit a rendező szerint tulajdonképpen kétszer is megöl, így utalván a történet burkolt nekrofil voltára is. Szinte letagadhatatlan a tény, hogy a főszereplő a rendező alteregója, hiszen, aki kicsit is otthon van Alfred Hitchcock életrajzában, bizonyára belebotlott már a rendezőzsenit, és annak a nőkhöz való különös viszonyát felelevenítő pletykákba, amire egyébként a néhány éve Sir Anthony Hopkins főszereplésével megjelent, a Psycho forgatásáról szóló film is megörökít. Pszichológusok szerint egyértelműen valamiféle freudi, szexuális vonzalomról lehetett szó, melyből a nőket érintő igen kemény munkamódszerei is táplálkoztak, és melynek kapcsán számtalanszor bélyegezték nőgyűlölőnek.

A rendező a film után többet nem dolgozott James Stewart-al

A bukott klasszikus

A Szédülést 1958. május 9-én mutatták be, az ősbemutatóra San Francisco-ban került sor, ahol a film is játszódik, de már a premieren is megmutatkoztak azok a jelek, melyek végül bukásba taszították Hitchcock vélhetően legjobb filmjét. A nézők egész egyszerűen nem értették a film lényegét, a finom szimbólumokat, sőt, még a technikai újdonságok szerepét sem, így a közel három millió dollárból készült alkotás alig-alig hozta vissza saját költségvetését, és összevetve a rendező többi alkotásával, messze ez termelte a legkevesebbet a mozikasszáknál. Hitchcock, aki egész életében rettegett a kritikáktól tajtékzott dühében, bűnbakot keresett a kudarcra, és végül az egészet James Stewart nyakába varrta, mondván túl öreg volt a szerephez. Stewart korábban jelezte a rendezőnek, hogy szeretné elvállalni az Észak-Északnyugat főszerepét is, de ezek után esélye sem volt rá, sőt, Hitchcock soha többé nem dolgozott vele.

A rendező végül az elkövetkező három filmjével feledtette a kudarcot, ám 1968-ban aztán visszavásárolta néhány alkotása (többek közt a Hátsó ablak, a Kötél, és az Az ember, aki túl sokat tudott) jogait, így a Szédülését is, aminek köszönhetően a film tizenöt évig elérhetetlen volt. Hitchcock a kópiákat a lányára hagyta, aki végül a könnyű pénzszerzés reményében eladta őket a Universal-nak, így 1983-tól ismét elérhetőek voltak, néhány éve ráadásul mindet felújították, így a feszültségkeltés mesterének remekműve megkapta azt a formát, amit tulajdonképpen mindig is megérdemelt volna.

A Szédülés eredeti plakátja

Filmtörténeti mérföldkő

Érdekes, hogy a film mennyire lassan érett klasszikussá, mára azonban minden idők legfontosabb filmjeinek listáján megelőzte az Aranypolgárt is. Érdekesség, ugyanis az Aranypolgárt rendező, Orson Welles például kifejezetten rossz filmnek tartott a Szédülést, akárcsak a mester egy korábbi klasszikusát, a Hátsó ablakot is. Az említett listára egyébként a film csak az 1983-as újrabemutatás után került fel, és azóta is rajta volt, az évtizedek múlásával pedig lassan-lassan lépdelt előre, egészen a 2012-ben megkaparintott első helyig, ami jól mutatja, hogy a Szédülésnek van egy érési folyamata a nézők részéről, ám az is világosan kirajzolódik, hogy közben újabb és újabb generációk fedezték fel maguknak.

Bár megjelenésekor a New Yorker, a Los Angeles Times, és a Variety is a legszínesebb negatív kritikákkal illette, manapság már kár lenne tagadni, hogy a Szédülés filmtörténeti mérföldkő, mind történetvezetést, mind vizuális megjelenítést tekintve, egy több rétegben, komplexen értelmezhető, a szó jó értelmében vett bűnügyi művészmozi, mely még manapság igy ugyanúgy adhat témát pszichológusoknak, genderkutatóknak, kritikusoknak, és filmszakértőknek egyaránt, és nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy aki nem látta a Szédülést, az még nem tud semmit a filmkészítés lehetőségeiről, és a látnoki víziók jelentőségéről.