Kovács Krisztián
2020. március 30. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 12. – Zodiákus (2007)

Miklós Ágnes Kata irodalomtörténész szerint, ha a valóságot keressük, azt egy krimiben soha nem fogjuk megtalálni. Sorozatunk következő részében tárgyalt alkotás egyfelől alátámasztja, másfelől némileg megcáfolja ezt a tézist. David Fincher 2007-ben elkészítette a XX. századi amerikai kriminalisztika egyik legrejtélyesebb esetének tűpontos mozgóképi krónikáját, mely igaz történeten alapuló történelmi drámaként, és krimiként is működőképes, ugyanakkor e kettő metszéspontján is kiválóan egyensúlyoz a közel három órás játékideje alatt.

Fincher nem esett a hollywoodi direktorok általános hibájába, egy egyébként a mai napig megoldatlanul álló, 50 éves bűnügy kapcsán könnyű lett volna egy logikus, ám mindenképpen hatásvadász alternatív befejezést adni a történetnek, a rutinos, és egyébként mindig egy-egy sajátságos vízió szerint precízen, és következetesen dolgozó rendező azonban ragaszkodott a tényekhez, így jelen filmünk nem csupán történelmi drámaként, bűnügyi filmként, de gyakorlatilag hiteles kordokumentumként is műkőképes, és bár nem ezt a filmet említik először Fincher neve kapcsán, szerintünk kétségtelenül az egyik legjobbja. Hollywood-i akták sorozatunk következő epizódjában a Zodiákus.

Zodiákus (2007)

Egy krimi, ami olyan, mint a valóság

Kevesen tudják, de a film ötlete tulajdonképpen már nagyjából 25 évvel a bemutatója előtt felmerült, amikor is James Vanderbilt, a film későbbi forgatókönyvírója először olvasta Robert Graysmith a Zodiákus-gyilkosságok kapcsán írt első kötetét még gimnazistaként, és pár évvel később máris motoszkálni kezdett a fejében egy lehetséges adaptáció ötlete, amivel megkereste a bűnügyi filmeket is egyébként is kedvelő David Finchert, akinek épp csak beinduló karrierjét akkoriban még egy meglehetősen vegyes kritikákat kapott Alien-film, a Végső megoldás: a Halál határozta meg. Fincher gyerekként élte át a Zodiákus-gyilkosságok miatti társadalmi pánikot, hiszen akkoriban családjával épp San Francisco környékén élt, így óriási potenciált látott az adaptálásban.

Ekkoriban az első, 1986-ban megjelent Robert Graysmith-féle Zodiákus kötet megfilmesítései jogai már a Disney-nél voltak, ám az előkészületek döcögősen haladtak, így, mikor 1991-ben Graysmith, Fincher és Vanderbilt találkoztak, az egykori karikaturista is abban reménykedett, hogy végre zöld utat kap a film. Fincher már akkoriban is egy meglehetősen dokumentarista megközelítésű adaptációban gondolkodott, ehhez pedig Vanderbilt le is szállított egy 158 oldalas forgatókönyvet a stúdiónak, ám a Disney nem sok fantáziát, és főleg kevés bevételt látott a stílusban, így nem támogatta a film elkészültét, az alkotók pedig más projektek után néztek, hiába kerültek közben vissza a jogok Graysmith kezébe. Fincher elkészítette a Hetediket, majd a Játsz/ma című filmet, Valderbilt pedig horrorfilmeken kezdett dolgozni.

Robert Downey Jr. és Jake Gyllenhaal

Nagy elődök nyomdokain

Fincher 2003-ban megkereste a Disney-t, hogy filmre vinné, méghozzá egy exkluzív, öt részes minisorozat formájában, James Ellroy noirját, a Fekete Dáliát, de a stúdió túl költségesnek ítélte az adaptációt, Vanderbilt azonban ekkor ismét megkörnyékezte a rendezőt a Zodiákus ötletével, amit kvázi függetlenfilmként képzelt el, hiszen az akkorra már kétkötetesre hízott Graysmith-féle Zodiákus-kötetek jogai ismét a karikaturistából lett önjelölt nyomozónál voltak. Fincher belevetette magát a kutatómunkába, mikor világossá vált számára, milyen rettenetesen szövevényes üggyel van is dolguk, arról ugyanis továbbra sem tettek le, hogy a lehető legvalósághűbb krimit forgassák a XX. századi amerikai kriminalisztika egyik leghírhedtebb esetéből.

Vanderbilt és Fincher éveket áldoztak a kutatómunkára, több száz emberrel készítettek interjút, megkerestek szemtanúkat, nyomozókat, újságírókat, sőt, a két túlélőt is annak érdekében, hogy hűek maradjanak a valósághoz, noha az alapot továbbra is Graysmith első, 1986-os kötete jelentette. Fincher előtt több példa is lebegett a film stílusát és hangvételét tekintve, de alapvetően valahol Costa-Gavras legendás filmje, a Z, egy politikai gyilkosság anatómiája, Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié című filmje, valamint Alan J. Pakula díjnyertes, a Watergate-botrányt megörökítő alkotása, Az elnök emberei között képzelte el a Zodiákust.

Gyilkosság a Berryessa-tónál

Egy határozott cél

A kutatómunka előrehaladtával, Fincher fejében két dolog állt össze a filmmel kapcsolatban: egyrészt kirajzolódtak előtte a főszereplőt alakító színészek, másrészt rájött, mi kell, hogy legyen a film leghatározottabb célja. A számtalan interjú során ugyanis ráeszmélt, milyen elképesztő mennyiségű fals információ kering a köztudatban a gyilkosságok kapcsán, és mennyire másként emlékeznek most az egykori szemtanúk, mint az a harminc évvel korábbi vallomásukban állt, így a rendező úgy döntött, le fogja rombolni a Zodiákus kapcsán felmerült hiedelmeket, és választ kíván adni bizonyos kérdésekre. Fincher tudta, hogy Graysmith karaktere meghatározó lesz, így olyan színész kellett, aki kellőképpen meg tudja jeleníteni a megszállottá váló kisembert. A rendező a kezdetektől Jake Gyllenhaal-t képzelte el a szerepre, mert lenyűgözte alakítása a Donnie Darko-ban.

Gyllenhaal-t egyébként eredetileg Brad Pitt akkori felesége, Jennifer Aniston javasolta Finchernek, akinek azonnal megtetszett az ötlet, és ugyanígy az ő ötlete volt Dave Toschi felügyelő szerepére kiválasztott Mark Ruffallo, akit azonban kezdetben nem érdekelt a szerep, ám mikor Fincher elküldte neki az újraírt forgatókönyv második változatát, a színész azonnal igent mondott. Mindkét színész találkozott az igazi Toschi-val és Graysmith-el, videóra vették azok mozdulatait, hangját, és aztán ez alapján igyekeztek tökéletesen elsajátítani a stílusukat. A film elkészültét, és leginkább a rendőri munka hitelességének felügyeletét a vallejo-i rendőrség nyugalmazott hadnagyaira bízták, de közreműködött a két túlélő, Michael Mageau és Bryan Hartnell is egyes jelenetek rekonstruálásában, Dave Toschi pedig a bűnügyi tanácsadó szerepét öltötte magára.

Fincher forradalmi módszerrel forgatta a filmet

Hitelesség mindenekfelett

Fincher minden létező kapcsolatát bevetette, hogy a film valóban hiteles legyen. A jelmeztervezők például külön engedélyt kaptak titkosított rendőrségi fotók, és bizonyítékok megtekintésére, melyben megtalálhatóak voltak az eredeti konceptvázlatok a Zodiákus ruhájáról, fantomképek, vagy épp az áldozatok véres ruhadarabjai is. A rendező odáig ment, hogy engedélyt szerzett a Berryessa-tó partjának átalakítására is, hiszen a felszín jelentősen megváltozott 1969 óta, ő pedig mindent szeretett volna autentikus formában megjeleníteni. Ahol ez nem sikerült, ott a legmodernebb, ám a legkevésbé sem hivalkodó CGI-szakemberek segítségét kérte, akik olyan jól végezték a munkájukat, hogy annak gyakorlatilag alig-alig van látható nyoma a filmen, holott például minden egyes pillanat, mikor vért látunk a vásznon, bizony nem paradicsomszirupot mutat, hanem számítógépes trükköt, és bizonyos San Francisco-i utcaképek is a szakemberek munkáját dicsérik.

A végső vágásában három óra nyolc percre rúgó filmet Fincher, első alkalommal egy hollywoodi film történetében kizárólag Thomson Viper Filmstream-féle kézikamerákkal vette fel elejétől a végéig, majd miután a szerződésében kiharcolta, hogy nála legyen a végső vágás joga, így a stúdió végül egy két óra negyven perces verziót küldött a mozikba. A Zodiákus 2007. március 2-án debütált az amerikai mozikban, és a nyitóhétvége második legtöbb bevételét kaszálta, ám onnantól a jegyeladásai meredeken zuhantak, míg végül két hónappal később lekerült a műsorról. Fincher később többször is nyilatkozta, hogy nem lepődött meg a film kudarcán, a nevét látva a legtöbben egy új Hetediket vártak, nem pedig egy kimért tempóban csordogáló, már-már dokumentumfilmnek beillő mozit.

A Zodiákus azonban több ennél, egy elképesztően precíz, kiváló korrajzzal, hiteles párbeszédekkel, és a végsőkig intelligens és következetes forgatókönyvvel bíró alkotás, mely alighanem bőven felér Costa-Gavras, vagy Alan J. Pakula filmjeihez, és amiről még az amerikai rendőrség, és seriffi hivatal is azt mondta, azon kevés filmek egyike, melyek hitelesen mutatják be a nyomozói munka szerteágazó mivoltát, és a szakemberek zűrös mindennapjait. A Zodiákus lassú film, kimért, óvatos, ám minden perce tükrözi a mögötte álló elképesztő kutatómunkát, és alkotói szándékot, és szerencsére a pénzügyi bukás ellenére évről-évre egyre többen fedezik fel maguknak, mára pedig már számtalan fontos filmes portál emlegeti minden idők legjobb bűnügyi filmjeinek listáján. Nem véletlenül.