Kovács Krisztián
2020. június 17. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Hollywood-i akták 21. – Kleopátra (1963)

Manapság, a kasszarobbantó blockbusterek korában szinte fel sem tűnik egy-egy gigantikus bukás, és éppen ezért olykor nehéz elképzelni, hogy Hollywoodnak volt olyan időszaka, amikor egy-egy grandiózus alkotás csődbe tudott vinni, ugyanakkor képes volt akár felvirágoztatni is egy komplett stúdiót. Így tett 1959-ben a legendás, 11 Oscart nyert Ben-Hur az MGM-el, és ugyanezt remélte négy évvel később minden korábbinál nagyszabásúbb filmtervétől a 20th Century Fox is. És bár a Ben-Hur sem volt zökkentőmentes menet, az 1963-as Kleopátrához képest igazi, jókedvű sétagalopp.

1951-ben egy már közel húsz éve formálódó filmtervet sikerült formába önteni: Technicolor színezéssel megjelent az irodalmi Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz monumentális főművének adaptációja, a Quo Vadis, mely gyakorlatilag elindította a szandálos-kosztümös-kalandfilmek korszakát, melyben aztán sorra jöttek a remek alkotások: Spartacus, az említett Ben-Hur, A Róma Birodalom felemelkedése és bukása, A palást, a Nagy Sándor, a hódító, a Julius Ceasar, a Harc Rómáért, vagy éppen jelen cikkünk tárgya, a Kleopátra.

Kleopátra (1963)

DeMille nyomán

Charles Marie Franzero, olasz származású, de élete javarészében Angliában alkotó író és újságíró számtalan történelmi témájú kötetet írt, értekezett Oscar Wilde-ról, Szent Péterről és Poncius Pilátusról is, 1957-ben pedig megírta Kleopátra élete és kora című munkáját, mely Münchenben jelent meg. A 20th Century Fox ekkoriban már régóta tervezett egy grandiózus történelmi filmet az egyiptomi királynő alakjáról, mellyel nem is titkoltan a Ben-Hur díjözöne keltette történelmi filmek iránti rajongás, és az ebből fakadó lehetséges kasszasiker reménye volt a legfőbb szándéka. Az alapanyag a kezdeti fázisban nagyban épített az eredetileg 1917-ben H. Rider Haggard regénye alapján készült Kleopátra című némafilmre.

Cecile B. DeMille a Paramountnál ugyan 1934-ben készített már egy Kleopátra filmet, a 20th Century Foxot vezető Walter Wanger ennél jóval nagyszabásúbb alkotást képzelt el. 1958-ban kezdett tárgyalni forgatókönyvírókkal, és lehetséges rendezőjelöltekkel, akkor már világosan követve a Franzero-féle kötet történelmi iránymutatását.

A stúdió viszonylag korán kikötötte, hogy maximálisan 2 millió dollárt szánna a produkcióra, ami meglepően kevésnek tűnik annak fényében, hogy bevallottan a Ben-Hur mintáját kívánták követni,

William Wyler filmje pedig eleve 15 millió dollárból készült, ugyanakkor majdnem megtízszerezte a költségvetését, és megmentette a csőd szélén álló MGM-et.

Kleopátra (1963)

A rekordok filmje

Az, hogy a Kleopátra minden bizonnyal nem áll meg 2 millió dollárnál viszonylag korán eldőlt, Wanger ugyanis igazi világsztárt akart a főszerepre szerződtetni, és gyakorlatilag egyetlen alternatívája volt csupán: az akkor még mindig alig 30 esztendős, de már számtalan filmsikert (Óriás, Macska a forró bádogtetőn) maga mögött tudó, Oscar-díjas (Modern kaméliás hölgy) Elizabeth Taylor, akinek Wanger korábban sosem látott, egymillió dolláros álomszerződést ajánlott. Manapság már megoszlanak a vélemények, vajon a stúdiófőnök pusztán hivalkodásból tette ezt a nem mindennapi ajánlatot, vagy valóban ennyire ragaszkodott Taylorhoz, ami viszont biztos, hogy a film forgatása, valamint tervezett költségvetése már ekkorra jókora csúszásokat kezdett mutatni.

Nagyjából ekkorra tehető, hogy Ranald MacDougall, valamint az összességében négyszeres Oscar-díjas Sidney Buchman elkészültek a forgatókönyvvel, a stúdió pedig az örmény származású Rouben Mamoulianre bízta a rendezést, akinek viszont egy ekkora volumenű produkció, és leginkább a stúdió elvárásai a befektetések megtérülése kapcsán később meglehetősen nagy cipőnek bizonyult, és ez bizony már az előkészületek során megmutatkozott.

A filmhez gigászi, sosem látott mennyiségű díszlet, és 26 ezer különböző kosztüm készült, köztük a címszereplő részére egy 24 karátos aranyruha.

A forgatás még el sem kezdődött, de csak a ruhákra már több mint 200 ezer, mai árfolyamon számolva másfél millió dollárt költöttek el, és a pénzügyi csúszások tulajdonképpen még csak most vették igazán kezdetüket.

Kleopátra (1963)

A nehéz szülés

Közvetlenül a forgatás kezdete előtt Elizabeth Taylor elkapott egy csúnya influenzát. Londonban a díszletek már álltak, sőt, a végleges szereposztás is megvolt (az eredetileg Ceasar és Antonius szerepére kiszemelt Peter Finch és Stephen Boyd a hosszú előkészületeket megunva lelépett, helyükre Rex Harrison és Richard Burton került), Taylor azonban ahelyett, hogy gyógyult volna, napról-napra rosszabbul lett.

A stúdiónak minden egyes nap halasztás komoly összegekbe fájt (állítólag napi közel 100 ezer dollárba),

mígnem kiderült, hogy a vezető színésznő tüdőgyulladást kapott, amire a biztosítótársaságok lobbizni kezdtek a stúdiónál, hogy azonnal cseréljék le Taylort, ám Wanger még ekkor is úgy hitte, a produkciót most már kizárólag a színésznő tudja megmenteni.

Mindenek a tetejébe Taylor betegségének közepén lejárt a londoni Pinewood stúdióval kötött szerződés időtartama, vagyis az összes, már felépített díszletet máshová kellett költöztetni, a rendező, Mamoulian pedig kis híján idegösszeroppanást kapott, és lelépett a filmből, a helyére pedig a rutinos Joseph L. Mankiewicz került, akitől a megváltást várták, ráadásul megkapta a jogot, hogy az alapoktól újraírja a forgatókönyvet, amit helyben el is kezdett. Taylort közben rosszul lett a szállodai szobájában, és gégemetszést kellett végrehajtani rajta (a filmben jól látszik a nyakán lévő heg), pár napig kómában tartották, aztán az orvosai fél éves pihenőt javasoltak neki. A stúdió nem tehetett mást, várt, és számolta a veszteségeit, de addig is átvitette Rómába az összes díszletet, és várt a kész és végleges forgatókönyvre.

Kleopátra (1963)

Minden idők legdrágább filmje

Mankiewicz végül lassabban haladt a forgatókönyvvel, mint azt az illetékesek sejtették volna. A stúdió folyamatosan türelmetlenkedett, a forgatás is rossz hangulatban telt, a forgatókönyv következő napra szóló része pedig mindig előző este készült csak el, éppen ezért a színészek rengeteget improvizáltak a szerepeikben, hiszen egyszerűen nem volt idő megtanulni a szövegeiket. Tovább tetézte a botrányos körülményeket, hogy Taylor és Burton – bár mindketten házasok voltak – egymásba szerettek a forgatáson, és a románcot nem is próbálták titkolni, ami különösen a Vatikánnál alaposan kiverte a biztosítékot, egyenesen a forgatás leállítását követelték.

A sok százórányi alapanyagból végül Mankiewicz felügyeletével egy hatórás nyersanyagot vágtak össze, amit a rendező végül levetített a stúdiónak. A költségek további csökkentése érdekében a stúdió a korábbi kétrészes változat helyet egyetlen filmet kért ekkor már, így Mankiewicz négyórásra vágta a Kleopátrát, amit aztán a stúdió a tudta és beleegyezése nélkül még tovább rövidített, így jött ki a végső 243 perces verzió. A költségvetés több mint 31 millió dollárra rúgott, ez volt akkoriban minden idők magasan legdrágább filmje, sőt, még manapság, az infláció mértékével számolva is a 26. helyen áll, és csak 1990 után született filmek előzik meg.

Kleopátra (1963)

Megosztó kritikák

A 20th Century Fox jókora veszteséggel 1963. június 12-én küldte a mozikba, és bár korábban már a film miatt is a lehetséges csődeljárással számoltak, a Kleopátra végül lassan, de visszahozta a költségeit, hiszen a nézők imádták, és összességében nagyjából 60 millió dollárt hozott világszerte. 1964-ben összesen kilenc Oscar-díjra jelölték, ebből négy szobrot vihetett haza, többek közt a legjobb speciális effektek, legjobb jelmezek, és a legjobb operatőri munka szobrát. A kritikák megoszlottak Mankiewicz filmjét tekintve, a Time mesterkéltnek és üresnek titulálta, a The New York Times minden idők legjobb epikus filmjének nevezte, és hasonlóan lelkesnek bizonyult a Variety kritikusa is.

A Kleopátra talán nem a legjobb hasonszőrű történelmi film, ami valaha is készült ebben az időszakban, de akadnak momentumai, melyek magasan kiemelik a mezőnyből.

A három főszereplő alaposan kitesz magáért, különösen Rex Harrison fantasztikus Julius Ceasar szerepében, a díszletek monumentálisak és magával ragadóak, a ruhák szemkápráztatóak, a Kleopátra alakjához köthető, erotikusabb ábrázolásmód pedig egészen formabontó,

sőt, maga a cselekmény is olykor kifejezetten izgalmas; Elizabeth Taylor alakján át pedig a film önálló frizura, és sminkdivatot is teremtett az 1960-as években, így bátran kijelenthető, hogy a Kleopátra messze nem csupán gigászi költségvetése miatt emlékezetes, de vélhetően az egyik legfontosabb mérföldkő Hollywood történetében, mely igyekezett prezentálni, hogy a határ valóban a csillagos ég.