- Kovács Krisztián
- 2020. június 17. | Becsült olvasási idő: 7 perc
Manapság, a kasszarobbantó blockbusterek korában szinte fel sem tűnik egy-egy gigantikus bukás, és éppen ezért olykor nehéz elképzelni, hogy Hollywoodnak volt olyan időszaka, amikor egy-egy grandiózus alkotás csődbe tudott vinni, ugyanakkor képes volt akár felvirágoztatni is egy komplett stúdiót. Így tett 1959-ben a legendás, 11 Oscart nyert Ben-Hur az MGM-el, és ugyanezt remélte négy évvel később minden korábbinál nagyszabásúbb filmtervétől a 20th Century Fox is. És bár a Ben-Hur sem volt zökkentőmentes menet, az 1963-as Kleopátrához képest igazi, jókedvű sétagalopp.
1951-ben egy már közel húsz éve formálódó filmtervet sikerült formába önteni: Technicolor színezéssel megjelent az irodalmi Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz monumentális főművének adaptációja, a Quo Vadis, mely gyakorlatilag elindította a szandálos-kosztümös-kalandfilmek korszakát, melyben aztán sorra jöttek a remek alkotások: Spartacus, az említett Ben-Hur, A Róma Birodalom felemelkedése és bukása, A palást, a Nagy Sándor, a hódító, a Julius Ceasar, a Harc Rómáért, vagy éppen jelen cikkünk tárgya, a Kleopátra.
Kleopátra (1963)
Charles Marie Franzero, olasz származású, de élete javarészében Angliában alkotó író és újságíró számtalan történelmi témájú kötetet írt, értekezett Oscar Wilde-ról, Szent Péterről és Poncius Pilátusról is, 1957-ben pedig megírta Kleopátra élete és kora című munkáját, mely Münchenben jelent meg. A 20th Century Fox ekkoriban már régóta tervezett egy grandiózus történelmi filmet az egyiptomi királynő alakjáról, mellyel nem is titkoltan a Ben-Hur díjözöne keltette történelmi filmek iránti rajongás, és az ebből fakadó lehetséges kasszasiker reménye volt a legfőbb szándéka. Az alapanyag a kezdeti fázisban nagyban épített az eredetileg 1917-ben H. Rider Haggard regénye alapján készült Kleopátra című némafilmre.
Cecile B. DeMille a Paramountnál ugyan 1934-ben készített már egy Kleopátra filmet, a 20th Century Foxot vezető Walter Wanger ennél jóval nagyszabásúbb alkotást képzelt el. 1958-ban kezdett tárgyalni forgatókönyvírókkal, és lehetséges rendezőjelöltekkel, akkor már világosan követve a Franzero-féle kötet történelmi iránymutatását.
William Wyler filmje pedig eleve 15 millió dollárból készült, ugyanakkor majdnem megtízszerezte a költségvetését, és megmentette a csőd szélén álló MGM-et.
Kleopátra (1963)
Az, hogy a Kleopátra minden bizonnyal nem áll meg 2 millió dollárnál viszonylag korán eldőlt, Wanger ugyanis igazi világsztárt akart a főszerepre szerződtetni, és gyakorlatilag egyetlen alternatívája volt csupán: az akkor még mindig alig 30 esztendős, de már számtalan filmsikert (Óriás, Macska a forró bádogtetőn) maga mögött tudó, Oscar-díjas (Modern kaméliás hölgy) Elizabeth Taylor, akinek Wanger korábban sosem látott, egymillió dolláros álomszerződést ajánlott. Manapság már megoszlanak a vélemények, vajon a stúdiófőnök pusztán hivalkodásból tette ezt a nem mindennapi ajánlatot, vagy valóban ennyire ragaszkodott Taylorhoz, ami viszont biztos, hogy a film forgatása, valamint tervezett költségvetése már ekkorra jókora csúszásokat kezdett mutatni.
Nagyjából ekkorra tehető, hogy Ranald MacDougall, valamint az összességében négyszeres Oscar-díjas Sidney Buchman elkészültek a forgatókönyvvel, a stúdió pedig az örmény származású Rouben Mamoulianre bízta a rendezést, akinek viszont egy ekkora volumenű produkció, és leginkább a stúdió elvárásai a befektetések megtérülése kapcsán később meglehetősen nagy cipőnek bizonyult, és ez bizony már az előkészületek során megmutatkozott.
A forgatás még el sem kezdődött, de csak a ruhákra már több mint 200 ezer, mai árfolyamon számolva másfél millió dollárt költöttek el, és a pénzügyi csúszások tulajdonképpen még csak most vették igazán kezdetüket.
Kleopátra (1963)
Közvetlenül a forgatás kezdete előtt Elizabeth Taylor elkapott egy csúnya influenzát. Londonban a díszletek már álltak, sőt, a végleges szereposztás is megvolt (az eredetileg Ceasar és Antonius szerepére kiszemelt Peter Finch és Stephen Boyd a hosszú előkészületeket megunva lelépett, helyükre Rex Harrison és Richard Burton került), Taylor azonban ahelyett, hogy gyógyult volna, napról-napra rosszabbul lett.
mígnem kiderült, hogy a vezető színésznő tüdőgyulladást kapott, amire a biztosítótársaságok lobbizni kezdtek a stúdiónál, hogy azonnal cseréljék le Taylort, ám Wanger még ekkor is úgy hitte, a produkciót most már kizárólag a színésznő tudja megmenteni.
Mindenek a tetejébe Taylor betegségének közepén lejárt a londoni Pinewood stúdióval kötött szerződés időtartama, vagyis az összes, már felépített díszletet máshová kellett költöztetni, a rendező, Mamoulian pedig kis híján idegösszeroppanást kapott, és lelépett a filmből, a helyére pedig a rutinos Joseph L. Mankiewicz került, akitől a megváltást várták, ráadásul megkapta a jogot, hogy az alapoktól újraírja a forgatókönyvet, amit helyben el is kezdett. Taylort közben rosszul lett a szállodai szobájában, és gégemetszést kellett végrehajtani rajta (a filmben jól látszik a nyakán lévő heg), pár napig kómában tartották, aztán az orvosai fél éves pihenőt javasoltak neki. A stúdió nem tehetett mást, várt, és számolta a veszteségeit, de addig is átvitette Rómába az összes díszletet, és várt a kész és végleges forgatókönyvre.
Kleopátra (1963)
Mankiewicz végül lassabban haladt a forgatókönyvvel, mint azt az illetékesek sejtették volna. A stúdió folyamatosan türelmetlenkedett, a forgatás is rossz hangulatban telt, a forgatókönyv következő napra szóló része pedig mindig előző este készült csak el, éppen ezért a színészek rengeteget improvizáltak a szerepeikben, hiszen egyszerűen nem volt idő megtanulni a szövegeiket. Tovább tetézte a botrányos körülményeket, hogy Taylor és Burton – bár mindketten házasok voltak – egymásba szerettek a forgatáson, és a románcot nem is próbálták titkolni, ami különösen a Vatikánnál alaposan kiverte a biztosítékot, egyenesen a forgatás leállítását követelték.
A sok százórányi alapanyagból végül Mankiewicz felügyeletével egy hatórás nyersanyagot vágtak össze, amit a rendező végül levetített a stúdiónak. A költségek további csökkentése érdekében a stúdió a korábbi kétrészes változat helyet egyetlen filmet kért ekkor már, így Mankiewicz négyórásra vágta a Kleopátrát, amit aztán a stúdió a tudta és beleegyezése nélkül még tovább rövidített, így jött ki a végső 243 perces verzió. A költségvetés több mint 31 millió dollárra rúgott, ez volt akkoriban minden idők magasan legdrágább filmje, sőt, még manapság, az infláció mértékével számolva is a 26. helyen áll, és csak 1990 után született filmek előzik meg.
Kleopátra (1963)
A 20th Century Fox jókora veszteséggel 1963. június 12-én küldte a mozikba, és bár korábban már a film miatt is a lehetséges csődeljárással számoltak, a Kleopátra végül lassan, de visszahozta a költségeit, hiszen a nézők imádták, és összességében nagyjából 60 millió dollárt hozott világszerte. 1964-ben összesen kilenc Oscar-díjra jelölték, ebből négy szobrot vihetett haza, többek közt a legjobb speciális effektek, legjobb jelmezek, és a legjobb operatőri munka szobrát. A kritikák megoszlottak Mankiewicz filmjét tekintve, a Time mesterkéltnek és üresnek titulálta, a The New York Times minden idők legjobb epikus filmjének nevezte, és hasonlóan lelkesnek bizonyult a Variety kritikusa is.
A Kleopátra talán nem a legjobb hasonszőrű történelmi film, ami valaha is készült ebben az időszakban, de akadnak momentumai, melyek magasan kiemelik a mezőnyből.
sőt, maga a cselekmény is olykor kifejezetten izgalmas; Elizabeth Taylor alakján át pedig a film önálló frizura, és sminkdivatot is teremtett az 1960-as években, így bátran kijelenthető, hogy a Kleopátra messze nem csupán gigászi költségvetése miatt emlékezetes, de vélhetően az egyik legfontosabb mérföldkő Hollywood történetében, mely igyekezett prezentálni, hogy a határ valóban a csillagos ég.
Kleopátra (1963)
A szomorú tűzeset politikai és vallási ideológiák csapdájában.
A rettenthetetlen Oscar-díjas rendezője elfoglaltabb, mint valaha.
Manapság látszólag mindenre felelőtlenül ráaggatott jelző.
A Hetedik rendezője negyedszer dolgozik együtt a Netflix gárdájával.
A szomorú tűzeset politikai és vallási ideológiák csapdájában.
Manapság látszólag mindenre felelőtlenül ráaggatott jelző.
Ismerősökből kollégák, kollégákból olykor életre szóló barátok.
Az örök vita, melyben az igazság nem ott van, ahol gondolnánk.
Avagy szokásrendszerek, vallási és politikai ideológiák iránymutató szerepe.
Avagy a feldolgozásláz 60-70 évvel ezelőtti fejezete.