Kovács Krisztián
2019. szeptember 9. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 3. – Angyalszív (1987)

Sorozatunk újabb darabja a western és az akciómozi után újabb műfaj felé kanyarodik el. Ráadásul rögtön egy hibridet veszünk le a polcról, mely hihetetlenül kellemes, és ennél fogva hátborzongató arányérzékkel kevert össze két zsánert, melyről addig talán a közönség sem tudta, valójában mennyire közel is állnak egymáshoz, és két fantasztikus alakításon, no meg egy kellően fordulatos, és rémisztő forgatókönyvön át a 80-as évek egyik legjobb, mára kultikussá érett alkotását eredményezte.

Sok helyütt olvastam, hogy Alan Parker volt a maga idejének David Finchere, vagy Christopher Nolanja. Parker kellően egyéni hanggal rendelkezett ahhoz, hogy bármilyen alapanyaghoz, műfajhoz, vagy formához nyúlt volna, stílusa azonnal felismerhető legyen. És valóban, éppen az ő precízsége, hangulatkeltő ereje, és rendezői fókusza szükségeltetett ahhoz, hogy egy látszólag egyszerű noir krimi alapanyagából az egyik legnyugtalanítóbb horror szülessen, melyet Hollywood valaha is kiengedett magából. Ezúttal 1987-ből az Angyalszív című mozit vettük elő.

Angyalszív

A noir alászáll a pokolba

Alan Parker valamikor az 1980-as évek elején olvasta William Hjortsberg amerikai író és forgatókönyvíró Falling Angel című regényét, mely egészen egyedi módon egyesítette a Raymond Chandler és Dashiell Hammett nevével fémjelzett hard boiled krimik, és a Robert Bloch, vagy William Peter Blatty életművével hírnevet szerzett okkult horror vonalát. Parker két egyéni érzése találkozott itt egymással, egyrészt nagyon szeretett volna végre egy borzongató thrillert forgatni, másrészt óriási tisztelője volt Roman Polanski 1974-es Kínai negyed című filmjének. Évekbe telt, míg sikerült megszereznie a film jogait, de végül 1985-ben hozzáláthatott, hogy filmre adaptálja az eredeti regényt.

Parker számos apróságot változtatott meg a hatásfok növelésének kedvéért, új szereplőket hozott, megváltoztatott jeleneteket a dramaturgiai egyensúlyért, valamint a filmvégi csattanó előkészítéséért, és számtalan szimbólumot helyezett el a történetben, melyek mind előre, vagy visszautalnak majd, feladatot adva a nézőknek, és fokozva az egyébként is baljós hangulatot. Parker 1986 elejére készült el a forgatókönyvvel, és ugyanazon év márciusában már forgott is az eredetiről a jóval kifejezőbb, Angyalszív címet viselő nyersanyag, melyet végül egy évvel később mutattak be a mozik.

Angyalszív

A történet

Az Angyalszív azért is olyan különleges a maga nemében, mert egy teljesen hétköznapi bűnügyi történet alaphelyzetéből indul ki, hogy aztán két óra alatt a teljes őrületbe torkolljon. Egy Louis Cyphre (Robert de Niro) nevű rejtélyes és különc alak felbéreli főhősünket, a rázós ügyektől tartózkodó Harry Angel magánnyomozót (Mickey Rourke), hogy találjon meg egy a második világháborút követően eltűnt egykor jó nevű énekest, egy bizonyos Johnny Favorite-t, akivel a férfi egykor üzletet kötött, a szerződésben egy olyan záradékkal, mely csupán Johnny halála esetén lép érvénybe.

Angel elvállalja az ügyet, és innentől megkezdődik egy őrült, és véres utazás a gyilkosságok, vudu-szeánszok világában látszólag értelmetlen, vagy követhetetlen nyomok után. Ha valaha készült film, mely örökre leszámol a noirok kemény, és az igazsághoz a végletekig hű magánnyomozó alakjával, akkor az Parker-remeke, mely ráadásul egy olyan film, mely a teljes játékideje alatt tartogat meglepetéseket, értelmezési lehetőségeket, és magával ragadóan fojtott hangulatot.

Angyalszív

A karakterek

Bár Parker számtalan amatőr színészt alkalmazott, sőt, az amerikai délen játszódó jeleneteknél egyenesen helyi lakosokat az autentikusabb hatást kedvéért, a filmet mégis a két főszereplőnk, az elsőre a feladatára kissé alkalmatlannak tűnő, ám az eredményekért semmilyen kétséges eszköztől vissza nem riadó Mickey Rourke, valamint a hűvös, és távolságtartó, ördögien kimért Robert de Niro viszik el a hátukon. Bár de Niro-t eredetileg Angel szerepére szánta volna Parker, Cyphre karakterére pedig a 80-as években minden ajánlatot konzekvensen visszautasító Marlon Brando-t képzelte el, a végleges leosztás olyan tökéletesnek bizonyult, hogy kettejük kevés jelenete mind-mind önálló hangulati csúcspontot ad a történetnek.

De Niro ekkor volt kétségtelenül pályája csúcsán, a színészóriás, aki mindig is imádott improvizálni, szemben a pályája elején járó, rendkívül vehemens személyiségéről ismert Mickey Rourke-al olyan versenyt indukált kettejük közt, melynek hatására észrevétlenül hozhatták ki egymásból a legjobbat. Parker előszeretettel hagyta színészeit korábbi filmjei alkalmával is improvizálni, de amit de Niro és Rourke első közös jelenetük közben csinált, azon még az ő szeme is megakadt. A két férfi teljesen átírta a jelenetet, Parker érezte, hogy versengenek egymással, és bekapcsolva hagyta a kamerát, a jelenet pedig nyers formájában benne is maradt a filmben. És nem ez volt az egyetlen ilyen epizód, az Angyalszívet vélhetően éppen ez teszi minden ábrázolta borzalma ellenére is olyan hitelessé, és gördülékennyé.

Angyalszív

A szimbólumok

A mára már ikonikussá váló jeleneteken túl (ki ne emlékezne arra, mikor Robert de Niro hámozza a lágytojást, vagy Harry és Epiphany vérben úszó szexjelenetére) Parker szimbólumok armadájával pakolta tele a filmet. Ott van a lift, mely jelképezi Angel alámerülését a pokolba, és mintegy utal az eredeti regény címére: Bukott angyal. Aztán ott van a ventilátor, mely Angel minden egyes, az ügyben a legcsekélyebb szerepet játszó tanúval való találkozásakor megjelenik, és minden alkalommal egy borzalmas halált vetít előre.

A halál, már csak a történet okkult, vudu-szálánál fogva is erőteljesen rányomja a bélyegét a filmre, a szívdobogással tarkított zene Trevor Jones-tól, keverve a jazz szövevényes lágyságával nem csupán a noir hangulatot segíti elő, de azt a baljós végkifejletet is sejteti velünk, mely felé robog a cselekmény, és már az egész film hangulata is olyan alkotói ígéretet vetít előre, mely egyszerűen nem csúcsosodhat ki happy endben.

Angyalszív

A korai közönség nem szerette

Az Angyalszív a tesztoszterontól duzzadó, golyózáportól, és laza beszólásoktól hangos akciófilmek dömpingjének közepén érkezett a maga visszafogott hangulatával, agyat és lelket egyaránt megdolgoztatóan fordulatos történetével, vallási, és szociológiai felhangjaival, ami meg is látszott a premiert követően, és inkább a kritikusok dicsérték, mint a közönség. Évek teltek el, mire a film nyomasztó hangulata, és a különböző stílusok bravúros keveredése megtalálta a maga táborát, és manapság már műfajának egyik legkiválóbb alkotásaként értékelik, mely egy olyan csattanós végkifejletben ér csúcsot, amit azóta számtalanszor másoltak már le, de melynek alfáját egyértelműen az Angyalszív jelentette.

A The New York Times kritikusa túlságosan stilizáltnak titulálta a filmet, és megjegyezte, hogy a végig jelen lévő, lappangó őrület a film végére meglehetően nehézkessé teszi a néző helyzetét, ugyanakkor Parker erre azzal reagált, hogy ez volt a célja: a film az, ami, az őrület és annak állomásainak képi megjelenítése. Megint mások, többek közt a Washington Post viszont elismerősen írt róla, különösen Rourke alakításáról, akinek átalakulását egy lapon emlegette Marlon Brando alakításával A rakparton című filmből, valamint Robert de Niro és a Dühöngő bikában látott szerepe közt is párhuzamot vont.

Angyalszív

Esszencia

„Mily rettenetes a tudás. ha nincs hasznára a birtokosának.” – idézi Robert de Niro karaktere a film katartikus záróakkordjában, és ez gyakorlatilag a teljes film summázott összefoglalását is adja. Az Angyalszív nem csupán egyedi, hibrid műfaja, hangulata, zenéje, csavaros története, témaválasztásai, vagy fényképezése kapcsán igazi remekmű, de azért is, mert egyrészt megmutatja, hogy Robert de Niro alig húszpercnyi jelenléttel, és apró gesztusaival is valódi színészóriás, valamint azt is, hogy Mickey Rourke-ot arcplasztikái, és bokszolói karrierje előtt nem véletlenül emlegették Hollywood legnagyobb reménységei közt.

Rourke maga is imádta Harry Angel karakterét, és egészen különös a véletlenek összecsengése. Rourke a szerepe szerint egy férfit keres, akinek átszabták az arcát, évek múltán aztán a saját arcát szabták át nem egyszer és nem kétszer, és talán ezért is emlegette később is sokszor, hogy sok a közös benne és Harry Angelben. Mindketten szándékosan, mégis megszállott módjára tékozoltak el egy tehetséges életet valami más, megfoghatatlan reményében, amihez talán sosem fértek hozzá. Ez a hangulat az Angyalszív minden képkockájából árad, lüktet, szinte vonaglik a képernyőn, és ez teszi a mai napig a valaha készült egyik leghatásosabb lélektani horrorrá.