Kovács Krisztián
2020. november 23. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 30. – A hosszú álom (1946)

Hollywoodnak is megvannak a maga meglehetősen jól körülhatárolható korszakai. Jelenleg – nagyjából 2008 óta – a képregényfilmek korát éljük, de akadt itt önálló korszaka a grandiózus, kosztümös történelmi filmeknek, a westernnek, a gengszterfilmeknek, vagy épp a ma már olykor megmosolyogtató, de a mi gyerekkorunkat is meghatározó akciómoziknak. És természetesen a film noir műfajának is akadt csúcsidőszaka, mely a legtöbbek szerint 1941-ben John Huston Hammett-adaptációjával, A máltai sólyommal vette kezdetét, és ugyancsak Huston zárta le tíz évvel később, az Aszfaltdzsungellel.

Humphrey Bogart neve manapság is jól cseng filmes körökben, és az Oscar-díjas színész sokat tett azért, hogy a popkultúra a mai napig az ő arcát, vonásait és szikár testalkatát lássa a ballonkabátos, puhakalapos, cinikus nyomozó alakjában. Túlságosan is rövid pályafutásában számtalan emlékezetes alakítás található az említett A máltai sólyomtól a Sötét átjárón és az Afrika királynőjén át a Zendülés a Caine hadihajón főszerepéig, de talán egyik sem olyan emlékezetes, mint ez a gyakorlatilag Dream Team-stábbal készülő noir. Hollywood-i akták sorozatunk 30. epizódjában A hosszú álom.

A hosszú álom (1946)

Helykitöltő jelleggel

Raymond Chandler 1939-ben többek közt Dashiell Hammett életművén szocializálódva írta meg első regényét, mely A hosszú álom címet kapta. Az író kibővítette mindazt, amit Hammett Sam Spade, vagy Continental Op-műveiben olvasott, és egy olyan szenzációs nyelvezettel látta el művét, mely aztán az 1940-es évek elején gyakorlatilag kiáltott a megfilmesítésért. Ma már talán furcsán hat, de annak idején a Warner Bros. kizárólag azért vásárolta meg a regény megfilmesítésének jogát, mert úgy vélték, a háború vége után néhány évet még várni kell magát a háborút feldolgozó nagyszabású filmekre, így aztán helykitöltő jelleggel – és látva A máltai sólyom sikerét – kezdték filmre adaptálni Chandler regényét.

A meglehetősen eklektikus sztori adaptálásának feladatát nem kisebb név, mint az akkor már szűkebb körben rajongott, majd a film megjelenése után három évvel irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett William Faulkner kapta.

Faulkner néhány évvel korábban szerkesztői nyomásra érkezett Hollywoodba, mert a forgatókönyvírás jól jövedelmező üzletágnak látszott. Egyik első munkájaként 1944-ben a nagy irodalmi rivális, Ernest Hemingway Szegények és gazdagok című regényét adaptálta vászonra, melyben furcsamód szintén Humphrey Bogart és Lauren Bacall alakították a főszerepeket. Olyannyira, hogy a két színész, a rutinosnak számító, és A máltai sólyomért agyondicsért Bogart, és a kezdőnek számító, de magabiztos Bacall már a forgatás során egy párt alkotott. A hosszú álom munkálatait már jegyesekként kezdték meg.

A stáb megbeszélésen

Dream Team

A Dream Team-stáb nem véletlen megjelölés volt a bevezetőben. A főszereplők mellett Faulknernek a szkript megírásában besegített Leigh Brackett, Jules Furthman, akik szintén a kor legtöbbet foglalkoztatott hollywoodi írói közé tartoztak, a rendezői széket pedig maga Howard Hawks foglalta el, aki ezzel párhuzamosan a produceri munkákat is magára vállalta. Mindezt azzal kezdte, hogy rövid úton megalkudott Raymond Chandlerrel a könyv megfilmesítési jogairól: a Warner stúdió 50 ezer dollárt szánt erre, de Hawks csak 5 ezret adott át Chandlernek, a többit megtartotta magának. Miután aztán felkérte Faulknert a forgatókönyv megírására, az író terepszemlét igyekezett tartani a forgatási helyszíneken, Los Angelesben, de a várost túl zajosnak tartotta, így azt kérte a rendezőtől, hadd menjen haza. Hawks persze úgy értette, hogy a hollywoodi bérelt lakásába, de Faulkner végül hazautazott egészen Mississippi-be, ami miatt a szkript elkészült részeinek oda-vissza küldözgetése nagyban lelassította az előkészületeket, és lényegében ez vezetett Brackett és Furthman bevonásához.

A forgatás végül már 1944. október 10-én elindult és 1945. január 12-én véget is ért. A munkálatok alatt románc alakult ki Hawks és Leigh Brackett közt, ami végül egészen előbbi 1977-es haláláig kitartott. Brackett és Faulkner több akadályba is ütköztek a szkript megírása során, melyet emiatt már forgatás közben is folyamatosan alakítgatni kellett. Az egyik legfontosabb probléma az volt, hogy az eredeti regény alapján képtelenek voltak meghatározni, hogy az egyik karaktert végülis ki gyilkolta meg. Felhívták hát Chandlert, aki állítólag ordított velük a telefonban, mondván a válasz egyértelműen ott van a kötetben.

Chandler aztán elővette a regényt – amit nem tartott a kezében a megjelenése óta eltelt öt évben – hogy ellenőrizze az információt, majd visszahívta Faulkneréket, és bocsánatot kért, mondván, ő maga sem tudja, ki lehet a tettes, úgyhogy rájuk bízza a döntést.

Bacall és Bogart ekkor már házaspárként

A katonák látták először

Bár a film 1945. január 12-én elkészült, és a vágással együtt néhány héttel később bemutatható állapotban volt, végül a Warner úgy döntött, egyelőre a hazai bemutató helyett átküldi a Csendes-óceáni hadszíntéren harcoló katonáknak, a hazai mozikból pedig visszatartja. Végül a stúdió döntése nem is bizonyult teljesen elfuserált ötletnek, mivel az így keletkezett kontrollcsoport visszajelzéseit felhasználva további 50 ezer dollárért pótforgatásokat rendeltek el. 1946. január 2-től több héten át dolgoztak az új jeleneteken, melyek fő célja Bacall karakterének előtérbe helyezése volt, különösen miután az első változatról Chandler azt mondta, abban a Carmen Sternwoodot alakító Martha Vickers lejátszotta Bacallt a vászonról. Ennek eredménye az lett, hogy a végső változatból Vickers számos jelenetét egyszerűen kivágták, hogy megtalálják a megfelelő hangsúlyokat.

A végső, 1946-os változat végül egy furcsa hibrid lett az átalakítások következtében, melyek némelyike Chandler eredeti alapanyagát is érintette, hiszen minden homoszexualitásra való utalást teljes mértékben ki kellett vágni a végeredményből a hatályban lévő hollywoodi ábrázolásra vonatkozó jogszabályok miatt, a szexuális töltetű jeleneteket pedig a minimumra redukálni. A kész film aztán 1946. augusztus 23-án került az amerikai mozikba, és bár sok néző, sőt kritikus is meglehetősen zavarosnak nevezte a cselekményt, abban egyetértettek, hogy a film áraszt magából valamiféle megfoghatatlan és magával ragadó hangulatot, ami elviszi a hátán a katartikus végkifejletig, leginkább a Bogart-Bacall-párosnak köszönhetően.

A zavarosság oka egyébként, hogy a végső vágásból kimaradt egy fontos jelenet, Bogart és a kerületi ügyész párbeszéde, melyben helyre tették a nyomozás részleteit, ellenben a stúdió úgy ítélte meg, hogy a hangulat, és a főszereplők fontosabbak, mint a pontosan követhető történet. Máig egyébként ezt a verziót tartják a hivatalosnak.

Bogart a filmben is Chandler regényét olvassa

Hugh Hefner kedvence

A hosszú álom közel 2 milliós gyártási költsége után nagyjából 5 milliót hozott a konyhára, mellyel egyértelmű sikernek könyvelhető el. A premiert követően többek közt Bosley Crowther, a The New York Times kritikusa is rámutatott a történet zavarosságára, aztán kissé alpári módon „veszélyes kinézetű nősténynek” nevezte Bacallt, melyet dicséretnek szánt. James Agee a Time legendás írója szerint Bogart sosem volt olyan jó, mint ebben a filmben, Lauren Bacall pedig olyan, mint egy kamasz puma, amely támadni készül. Roger Ebert, az egyetlen Pulitzer-díjas filmkritikus azt írta a Chicago Sun-Times-ban, hogy Faulkner, Brackett és Furthman szövegkönyve a valaha volt egyik legjobb adaptálás a filmtörténelemben, mert a filmben látott vicceken nem azért nevet a néző, mert valóban vicces, hanem mert gonoszul okos.

1997-ben a film rajongójaként maga a Playboy alapító-tulajdonosa, Hugh Hefner járt közben a kópia helyreállításáért,

és még ugyanebben az évben A hosszú álom visszakerült a mozik műsorára is, három évvel később pedig a felújított változat DVD-n is megjelent számos korai Bogart-klasszikussal együtt. 2015-től a film már Blu-ray discen is elérhető, és aki még nem látta, okvetlenül pótolnia kell, mert bár Hawks alkotása kétségtelenül nem egy Aranypolgár, vagy egy Szédülés, de cselekményével, a Bogart-Bacall-páros közti ellenállhatatlan kémiával, olykor kifejezetten álomszerű fordulataival nem csak hűen idézi meg Chandler klasszikusát, de Hollywood aranykoráról is hű lenyomatot képez.