Kovács Krisztián
2020. december 14. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 33. – Híd a Kwai folyón (1957)

1957-ben még mindössze csak 12 év telt el a második világháború vége óta, a globális trauma még túlságosan közeli volt, de Hollywood már dolgozott rajta, hogy hőseposzokkal segítse a kollektív emlékezet megszépülését. Pierre Boulle azonban, francia lévén erről mit sem sejtett a világ túlsó felén, ő egyszerűen csak háborús tapasztalatait öntötte formában 1952-ben megjelent regényében, mely egycsapásra híressé tette a nevét. Boulle nem a hősiességre, sokkal inkább a háború lélekformáló erejére, és az egyén helytállására helyezte a hangsúlyt, mely nem hiába keltette fel az amerikai stúdiók figyelmét is.

Boulle regénye azért is egyedi remekmű, mert valójában egy egészen más típusú hősiességet jelenít meg, mint amit az önfeláldozástól pátoszos amerikai propagandafilmek tükröztek közvetlenül a világégést követő években, éppen ezért ugyanakkor rizikónak tűnt megvásárolni a filmjogokat, mert nem igazán volt borítékolható, miként reagálnak rá a nézők, és a kritika. Azokkal a viszontagságokkal pedig vélhetően végképp nem kalkulált a stúdió, melyek végül a forgatást sújtották. Hollywood-i akták sorozatunk 33. epizódjában a Híd a Kwai folyón.

Híd a Kwai folyón (1957)

Az álnéven jegyzett forgatókönyv

A Columbia Pictures kevéssel a regény 1952-es megjelenését követően lecsapott a filmjogokra. Nem csoda, a stúdiók akkoriban valósággal vadásztak a második világháborús történetekre. Boulle művét Carl Foreman forgatókönyvíró kapta meg, akit nem sokkal korábban a McCarthy-féle kommunistaüldözések miatt állítottak félre, így londoni száműzetése alatt írta meg a szövegkönyvet álnéven. A rendezésre kijelölt David Lean azonban elégedetlen volt a kész vázlattal, ezért a szintén Londonban, álnéven publikáló, kegyvesztett Michael Wilsonra bízta a javításokat Sam Spiegel producer javaslatára, miközben a végső változat már saját módosításaival együtt került a producerek asztalára.

Szomorú tény, de sem Foreman, sem Wilson nem kaphatott kreditet a stáblistán, és forgatókönyvíróként végül Pierre Boulle-t tüntették fel, aki azonban akkoriban még angolul sem beszélt egyetlen szót sem.

Nem David Lean volt az elsődleges választás a rendezői székre, sőt. Bár végül olyan neveket előzött meg, mint John Ford, Howard Hawks, William Wyler, vagy Orson Welles, a Columbia túlságosan tapasztalatlannak tartotta egy ekkora projekt kézben tartására, ám a fiatal tehetség meggyőzte végül a döntéshozókat, hogy el fogja bírni a terhet. Márpedig teher bőven akadt, ugyanis a két főszereplő, William Holden és Alec Guinness egyaránt nehéz embernek bizonyult, de közülük is kirítt a később Obi-Wan Kenobi szerepével a popkultúra részévé váló Guinness, akivel a rendező olykor vérre menő szócsatákat vívott. Guinness igazi brit nacionalista volt, aki nem lelkesedett a regényért, mert brit ellenesnek tartotta, de nem értettek egyet a színész által megformált Nicholson ezredes jellemvonásaiban, de olykor még a kamera látószögében sem.

Munkamegbeszélés a főszereplők közt

Viharok, és késve induló járatok

A Sri Lankán zajló forgatás azonban nem csupán Guinness és Lean szembenállásától volt hangos. A rendező kis híján megfulladt, amikor egy trópusi vihar miatt a megáradt folyóba zuhant, ami elsodorta, és csak több száz méterrel arrébb tudták kimenteni; közben a stúdió folyton a költségvetéssel nógatta, egy ízben pedig felügyelőbizottságot küldött a nyakára, akik közölték vele, nincs fehér nő a forgatókönyvben, így aztán kénytelen volt hozzáírni egy rövidke jelenetet, hogy ezt a csorbát kiköszörülje. Az életnagyságban felépített hidat természetesen csupán egyetlen alkalommal volt lehetőség felrobbantani, aminek tökéletesen kellett sikerülnie. A neves eseményen a szigetország miniszterelnöke, és a kabinet számos tagja tiszteletét tette, mint egy színházi előadáson.

Végül, ahogy az lenni szokott, itt jött a baj, a vonat kis híján kisiklott, mielőtt a hídra ért, és eltalálta az egyik generátort. Ami szerencse, hogy a szakemberek még épp nem nyomták meg azt a bizonyos gombot, vagyis a sínek és a szerelvény helyreállítása után másnap reggel végül képesek voltak kivitelezni a robbantási jelenetet, ám itt még nem értek véget a megpróbáltatások. A film szinte összes képkockája dobozban volt, mire a hídrobbantást forgatni kezdték, mint a film csúcspontját, és a legtöbb nyersanyag már Londonba ért, várva a vágást. A hídrobbantás jelenetét késve küldték utána külön csomagban, de a csomag sosem érkezett meg Londonba. Mikor Lean és stáb odaért, és konstatálták a veszteséget, pánik uralkodott el a jelenlévőkön, amikor is szóltak nekik, hogy a felvételek bedobozolva kint árválkodnak a kairói reptér kifutóján a tűző napon. Csodával határos módon a szalagoknak nem esett baja.

A gondot az okozta, hogy az éppen zajló szuezi válság miatt nem tudták igénybe venni a szállításhoz a vízi útvonalakat, így repülővel kellett küldeni az anyagot, ám az átrakodás lecsúszott a londoni járatról.

Guiness, Holden és Jack Hawkins

Kritikai- és közönségsiker

A viszontagságok ellenére rövid utómunka után a Híd a Kwai folyón végül 1957. október 2-án került bemutatásra Londonban, majd 9 nappal később kezdték vetíteni szerte a világon. David Lean filmje egyöntetű sikert aratott mind a nézők, mind a kritikusok körében, és 1957 legjövedelmezőbb filmjévé vált, 2,8 millió dollár költségvetésével több mint 30 millió dollárt hozott 1960 októberéig, majd miután 1964-ben ismét mozikba küldték, ehhez hozzátett további 2,6 milliót. A forgatás során a rendezővel számtalan csörtét megvívott főszereplő, Alec Guinness később azt mondta, ez volt pályafutása legnagyszerűbb filmje, és ebben akkoriban már a kritikusok is megegyeztek, és nem csupán Warren Buffett kedvenc filmjévé vált, de többek közt Roger Ebert, Pulitzer-díjas filmkritikus is négyből négy csillagot adott rá, az évszázad egyik legjobb filmjének nevezve.

Nem véletlenül a filmet a következő évi Oscar-gálán nyolc kategóriában is jelölték, melyből végül hét aranyszoborral távozott, nem csupán a fontos kategóriákban tarolt, de Alec Guinness is hazavitte az Oscart, ezen kívül a Golden Globe- és a BAFTA-díjakat is neki ítélték. A Híd a Kwai folyón körül az évek során óriási kultusz alakult ki, és manapság is minden idők egyik legjobb háborús filmjének tartják, holott egyáltalán nem a klasszikus értelemben vett háborúról szól, sokkal inkább egy történelmi karakterdrámában határozhatnánk meg a műfaját, és talán a csillaga éppen ezért emelkedhetett ilyen magasra. Mert a háborús kiállást az egyén szintjére redukálja, és ebből mégsem csupán az egyén túlélési képességét, és jellemének megőrzését mutatja be, de kiterjeszti azt egy egész zászlóaljra.

A film kiválóan érzékelteti, hogy a háborún belül minden egyénben külön háború is dúl, melyet saját meggyőződései vívnak egymással.

A rendező, David Lean, itt már a Doktor Zsivágó forgatásán

Egy fiktív igaz történet

Az ABC a második moziidőszak után 1966-ban rekordösszegért, 1,8 millió dollárért vásárolta meg a film televíziós jogait, melyet aztán ugyanazon év szeptember 25-én tűztek műsorra, kivételesen reklámok nélkül, vágatlanul. A közel három órás filmet rekordközönség, 72 millió ember nézte akkor este. Ezt követően aztán nem volt tévécsatorna, mely legalább egyszer ne adta volna le David Lean remekművét. A rendező ezt követően két további legendás filmet tett még le az asztalra, 1962-ben az Arábiai Lawrence-t, 1965-ben pedig a Doktor Zsivágót, de a szakma egyöntetűen legegységesebb, legnagyszerűbb filmjének mégis ezt az alkotást tartja. A Columbia végül 1992-ben döntött úgy, hogy felújítja a film kópiáját, ekkor teljesen újrakeverték a hangot, új hangeffekteket kapott, és a képét is kitisztították.

2010-ben ezt tovább finomították a Blu-ray kiadáson, kiegészítve 5.1-es audiosávval, melyre külön is rákerült Malcolm Arnold brit zeneszerző a filmhez írt kultikus zenéje is. A kiváló muzsikus annak idején egy hetet kapott rá, hogy megírjon 45 percnyi zenét. Arnold a film premierje környékén azt mondta, ez volt élete leggyengébb munkája, ehhez képest Oscart és Grammy-díjat is ítéltek neki érte. A Híd a Kwai folyón persze számos kritikát kapott a történelmi hűséget tekintve, különösen japán részről, és sokáig tartotta magát a legenda, hogy a film eseményei a valóságban is megtörténtek, de