Szerencsés Dániel
2021. március 24. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 36. – Aki király akart lenni (1975)

Az 1975-ben forgatott Aki Király Akart Lenni nem akármilyen kalandfilm. A Rudyard Kipling novelláján alapuló történetnek már az alapötlete is eleve csavaros: pozitív hősök helyett két cinikus szélhámosért izgulhatunk, akik az 1980-as évek elején dombornyomású névjegyekkel, német rendszámú Mercedes-szel, kétsoros lila öltönyökben, gazdag befektetőknek adják ki magukat egy kelet-európai országban – hoppá, elnézést, keverem a korszakokat: tehát az 1880-as évek végén, a brit-indiai hadseregben szerzett tapasztalatukkal és két tucatnyi Martini-Henry karabéllyal, magukat legyőzhetetlen harcosoknak kiadva átvegyék az uralmat egy Isten háta mögötti kis országban, hogy miután a haladás nevében pincétől a padlásig kirabolták, milliomosként térjenek vissza Angliába. Nem éppen a legnemesebb motiváció. Mégis, hogyan lett Kipling novellájából mai is maradéktalanul élvezhető filmklasszikus?

Maradjunk egy pillanatra Kiplingnél. A Brit Indiában, Lahore-ban született, későbbi Nobel-díjas író egy olyan korszak gyermeke volt, amit ma már nehezen tudunk megérteni. Brit fiatalok generációi nőttek fel abban a hitben, hogy őket az Isten arra teremtette, hogy a haladást és hatékony kormányzást képviseljék a világ „elmaradott” részeiben. A viktoriánus korszak végén, Kipling korában tűntek fel az első hajszálrepedések ezen az ideológián. Kipling pedig volt annyira nyitott, hogy ezt észre is vegye – és rettegjen a következményeitől. Nem csak a brit „uralkodó kaszt” belterjességét vette górcső alá, hanem azokat is megszólaltatta, akik az egész rendszert a vállukon hordozták. Így jön a képbe Dravot és Carnehan, a két renegát őrmester, akik haveri alapon tervezett haladás-exportja nem más, mint a Brit Birodalom – sőt minden birodalom – karikatúrája. Ahogy Carnehan meg is jegyzi egy gyarmati tisztviselőnek: „Ön szerint kártékony elemek vagyunk? Ne feledje, hogy mi kártékony elemek építettük fel a maga ostoba birodalmát!” Ebből pedig már lehet olyan filmet csinálni, ami az eredeti novella után majdnem száz évvel is friss és sokféleképpen értelmezhető.

Aki király akart lenni (1975)

John Huston eredetileg Clark Gable-t és Humprey Bogartot képzelte el főszereplőnek. Epikus páros lett volna, de sosem tudták volna hozni azokat a brit árnyalatokat, amikkel az angol Caine és a skót Connery át tudták lényegíteni a viktoriánus karaktereket. Erre nagy szükség volt, mert a dialógusok hűen tükrözik a Birodalom arrogáns szellemét. Valódi, fapofájú angol irónia kellett ahhoz, hogy Michael Caine pusztán a hangsúllyal komikussá tegyen olyan mondatokat, mint „nem istenek vagyunk, csak angolok, akik a legjobbak Isten után”,

és Sean Connery ugyanígy rátegyen még egy lapáttal: „Az a dolgunk, hogy elvigyük a haladás fényét a világ sötét sarkaiba” – miközben jól tudjuk, valójában mire megy ki a játék.

A filmet Huston, Connery és Caine is legkedvesebb alkotásukként emlegették. Amikor John Huston sok évvel később már halálos beteg volt és a két színész meglátogatta, a régi idők emlékére a filmbeli díszlépésekkel vonultak be a rendező kórházi szobájába. S természetesen ott volt még Cristopher Plummer is, aki zseniálisan keltette életre Kipling, a minden lében kanál, titokban hősi kalandokról írogató újságíró alakját, akinek a homlokáról csöpögő izzadtsága a forró indiai éjszakában elmossa a tintával papírra vetett sorokat.

Kell egy csapat: Saeed Jaffrey, Sean Connery, Doghmi Larbi és Michael Caine

Meglepő, hogy a kritikusok éppen a színészi alakítást tartották a film egyetlen gyenge pontjának. Van, aki szerint Caine túljátszotta a szerepét, Connery pedig nem tudta lerázni James Bond arisztokratikus, egy veterán katonához kevéssé illő modorát. Az utóbbiban talán van is valami, ami viszont Caine-t illeti: nem ő volt az egyetlen, aki túljátszotta a szerepét. John Huston személyes varázsának hála ugyanis minden szereplő élvezte minden jelenete minden pillanatát, a marokkói statisztáktól a négy filmsztárig (a főszereplők sidekick-jét játszó Saeed Jaffrey sem volt akárki). Ritkán látni olyan filmet, ahol a szereplők között ennyire működik a kémia.

Ebbe az is belejátszhatott, hogy hollywoodi filmekben ritka megoldásként mindenki a saját nyelvén szólalt meg. A dialógusok flow-ja olyannyira hibátlan, hogy a néző szinte észre sem veszi, hogy Jaffrey mint gurka katona urdu anyanyelvére fordítja Caine és Connery angol szavait, a törzsfőt alakító, marokkói Doghmi Larbi pedig egy arab-hindu keveréknyelven válaszol.

Akár felirat vagy szinkron nélkül, pusztán a mimikájukból is érthetjük őket. Ehhez pedig kellett egy bizonyos színészi intenzitás, amit nem túl korrekt túljátszásnak nevezni. John Huston színészvezetési zsenialitását mi sem mutatja jobban, hogy ezt még a főpapot alakító, száz évesnél is idősebb statisztával is el tudta érni, aki amúgy egy olajfa-ültetvény éjjeliőre volt. A film más téren is jól öregedett. Talán mert nincs benne egy filmkockányi különleges effekt sem, ami mára gagyinak hatna. Még a legveszélyesebb jelenetet – Sean Connery film végi zuhanását – is egyetlen nekifutásra, kaszkadőr nélkül forgatták.

John Huston a forgatáson

Volt a filmnek egy előre nem látott pozitívuma is. A filmbeli Kafirisztán nem Kipling fantáziájának szüleménye: a világ egyik legveszélyeztetettebb etnikai-vallási kisebbségéről van szó. Ők a kalas nép, akik a film hatására kerültek Pakisztán turistalátványosságai közé. Négyezer emberről beszélünk, akik foggal-körömmel ragaszkodnak iszlám előtti kultúrájukhoz és pogány hitükhöz egy 216 milliós országban, ahol az iszlám az államvallás. Ha a film nem irányítja rájuk a világ figyelmét, talán már el is tűntek volna. Az antropológusok dolga kideríteni, hogy valóban Nagy Sándor makedónjainak leszármazottjai-e, ahogy a filmben ábrázolják őket, s aminek ők maguk is vallják magukat. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy a filmnek köszönhetően több esélyük lett a fennmaradásra.

Adott tehát egy egzotikus, a férfibarátságra építő, izgalmas, derűs, történelmi kalandfilm. Azonban a záró jelenetben eltűnik a filmet végig jellemző humor, és váratlan gyomrosként megérkezik a horror.

A végső filmkockákon a kamera Daniel Dravot, a kalandorból lett istenkirály rothadó koponyáján aranyló koronára közelít a kamera, és hirtelen átlényegül az egész történet. A jelenet annyira ütős, hogy még Steven Spielberg Indiana Jones-jában is visszaköszön.

Ismerős a beállítás?

A hős bukása a katarzis biztos receptje: a történet sokkal kevésbé lenne hatásos, ha Dravot és Carnehan ökölnyi drágakövekkel és arannyal megrakodva visszatérnek Angliába. Kipling eredeti novellájában is elbuknak, ami érthető, hiszen a kalandorok sikere a szabad rablást és szélhámosságot dicsőítette volna. Erkölcsileg és dramaturgiailag is kudarcra voltak ítélve. A kérdés az, hogy valójában mi okozta a kudarcot? Minden kaland a veszélyek leküzdéséről szól.

Ahogy egy kalandfilmben kell, Dravot és Carnehan ravaszsággal, fegyverrel és szerencsével le is küzdenek minden veszélyt, ami közéjük és a kincses királyság közé áll. Egyetlen veszély van, amivel számolnak ugyan, de amikor feltűnik, mégis tehetetlennek bizonyulnak: a nagybetűs Nő.

Dravot, immár mint Kafirisztán istenkirálya, egy királynére vágyik, és hű társai figyelmeztetése ellenére ki is szemel egy helybéli lányt. A Michael Caine felesége, Shakira Caine által alakított Roxanne-nak azonban nem fűlik a foga ahhoz, hogy egy istenkirály felesége legyen, mert a babona szerint ennek halál az ára. Így az esküvőn csók helyett beleharap Dravot arcába, akinek vérző sebe elárulja a népnek, hogy az istenkirály mégiscsak halandó: következésképpen szélhámos. Innentől kezdve hőseink percei meg vannak számlálva.

Mindhárman kedvenc filmjüknek tekintették az 1975-ös alkotást

A nő az a banánhéj, amin elcsúszik a páros addig töretlen karrierje. S a szépséges Roxanne alakja az a kaleidoszkóp, ami a bukás okát kutatva mindig más és más képet rajzol elénk:

a nő, mint a férfibarátság megrontója? A női babona, ami a legravaszabb férfiterveket is keresztülhúzza? A női tisztaság, amin nem fog a hazugság? Vagy egyszerűen Daniel Dravot telhetetlenségének büntetése, aki mindent elért, amit akart, mégis többre vágyott?

Olvassuk el a kulcsjelenetet Kipling novellájában. Carnehan, kettejük közül az okosabbik, figyelmezteti Dravotot: „Emlékszel arra a bengáli nőre Mogul Serai-ban? Egy darabig jó volt hozzám, aztán lelépett egy vasutassal és másfél havi zsoldommal!” Mire Dravot: „Ne aggódj, ezek a nők fehérebbek, mint te vagy én.” (Sőt, pár mondattal korábban még azt is merészeli mondani, hogy a helyi nők szebbek, mint az angolok. Well, well, well…)

Itt van előttünk a viktoriánus kor bináris nőképe: a „bennszülött” nő veszélyes, erkölcstelen csábító, míg a fehér nő maga a tökéletesség mértéke. A Brit Birodalomban a szexualitás olyasmi volt, mint egy későbbi birodalomban a kurta szoknya: a dekadens kelet ópiuma, ami rosszra csábította a haladásért küzdőket. Indiai nő legfeljebb szeretőként volt elnézhető, de társnak, feleségnek soha. Kipling nem is írhatott volna más szerepet Roxanne-nak, csak a veszély és csábítás jelképéét. Daniel Dravot koponyájából bizony maga a lebírhatatlan India néz vissza a halálra rémült Kiplingre. A női csáberő jelképévé emelt Roxanne nem más, mint a kiváltság és a hatalom elvesztésének rémálma, ami a történet után fél évszázaddal be is következett – megállíthatatlanul, mint Daniel Dravot, Őfelsége katonájának és Kafirisztán bukott istenkirályának zuhanása Szikander-Gul feneketlen szakadékába.