Koczó Olivér
2021. április 9. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Hollywood-i akták 37. – Alkony sugárút (1950)

Épp hetven éve, dühödt hollywoodi stúdióvezetők és reszkető producerek méltatlankodása közepette, Billy Wilder és alkotótársa, Charles Brackett vehette át a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Mint arról talán már sok filmrajongó hallott, az Aranypolgár bemutatója előtt 1941-ben a négy nagy filmstúdió felajánlott egy pofátlanul magas összeget az RKO-nak, – filmtörténeti pletykák szerint, témájából fakadó esetleges botrányok megelőzése végett – amennyiben hajlandó Orson Welles filmjének összes kópiáját átadni.

Ma már tudjuk, az üzletből nem lett semmi. De hogy miért ezzel az anekdotával indítottam? Ha nem is ekkora feszült felhajtás előzte meg Billy Wilder Alkony sugárútját, annyiban közös a két film utóélete, hogy mind a kettő témaválasztásával az álomgyár érzékeny pontjára tapintott, s ennek ellenére az akadémia mégis díjazta a történetük eredetiségét. Bár már saját idejében mind a kritika, mind a közönség elismeréssel fogadta, az Alkony sugárút az azóta eltelt hosszú évtizedek alatt igazi filmtörténeti óriássá merevedett a hollywoodi filmes kánonban, akár csak Welles munkája.

Alkony sugárút (1950)

Rendező a forgatókönyv védelmében

Billy Wilder az előző évszázad egyik kimagasló rendező egyénisége volt, aki a századelőn született Bécsben, majd Amerikába emigrált és tizenöt évig dolgozott forgatókönyvíróként a Paramountnál. Rendezői karrierjét azt az alig több mint negyven évet, huszonöt műfajilag is sokszínű alkotás fogja keretbe. Filmjeire a művészi igényesség és az évtizedeken átnyúló népszerűség a legjellemzőbb, elmondható továbbá, hogy jó érzékkel egyensúlyozik a tömeg- és az elitkultúra határán. Kimagaslóan hosszú pályája ellenére Wilder sokáig nem is fontolgatta, hogy rendezni fog, elmondása szerint a rendezői székbe kis túlzással csak a muszáj ültette.

„Én nem színházból vagy olyan dráma iskolából származom, mint a strasbergi iskola, és különösebb ambícióim sem voltak, hogy rendező a mozivászon despotája legyek. Csak meg akartam védeni a forgatókönyvet…”

Ez irányú elhivatottságát mi sem támasztja alá markánsabban, mint ha végig tekintünk Oscar jelölésein, s elképedünk miután számszerűsítettük, hogy tizenegy alkalommal jelölték az öreg osztrák filmest legjobb eredeti/adaptált forgatókönyv díjára. Az 1950-es Sunset Boulevard, idehaza Alkony sugárút, az egyik olyan alkotása, amely a jelölést végül díjra is váltotta.

Alkony sugárút (1950)

Az aranykor árnyékában

A negyvenes és ötvenes évek Hollywoodja egy izgalmas, de kérészéletű műfaj, a film noir korszakának is nevezhető. Alig több mint tizenöt év alatt hatvannál is több film készült a „fekete mozi” stílusában. John Hustontól, Michael Curtizen át, Orson Wellesig valamennyi prominens alkotó elkészítette a saját noir darabját. Nem volt ez alól kivétel Billy Wilder sem. Az Alkony sugárút egy jellegzetes noir stílusban forgatott filmszatíra, a narratívába csepegtetett könnyed cinizmussal. Görbe tükröt állít mind a mai napig a filmipar könyörtelen profitéhségének, a túlzott, olykor az egyénre is káros exhibicionizmusnak.

Wilder volt az első rendező, aki az álomgyárról kialakított képet árnyalta filmjében. Az Alkony sugárút koncepciója a rendező elmondása alapján már évekkel korábban körvonalazódott a fejében, igaz akkor még egy vígjáték formájában. A karakterek nagyjából megvoltak már a kidolgozott történet előtt; az egykor világhírű némafilm csillag, a feltörekvő forgatókönyvíró és a hollywoodi sztárgyár, amely figyelemre se méltatja őket.

Ebből az ötletcsírából lett az a szerelemféltésből, a rivalda fény áhításából elkövetett, gyilkossággal megfűszerezett fekete-fehér baljós hangulatú vérbeli noir mozi, amiről ez az írás is megemlékezik.

Alkony sugárút (1950)

Az Alkony sugárút mind a mai napig lehengerlő hatása első sorban abban rejlik, hogy bár a főszereplőnő karaktere Norma Desmond és Gloria Swanson valódi énje között rengeteg az átfedés, és az áthallás, a történet protagonistája mégis csak egy fiktív személy. A női főszerepre Wilder eredetileg nem is Swansont szerette volna, először Mae Westnek és Mary Pickfordnak ajánlotta fel a szerepet, de a próbafelvételeken egyik némafilmsztár sem felelt meg. Ekkor jött az ötlet Georg Cukortól, hogy Gloria Swansont szerződtesse a Paramount, aki a hangosfilm megjelenése előtt igazi filmes ikonnak számított, ráadásul extravagáns stílusa és sztárallűrjei is illettek a karakterhez.

A színésznő kezdetben húzódozott az ajánlattól, nem tetszett neki, hogy Wilder képernyőteszteket és összeolvasó próbákat csináltatott vele, de végül meglátva a lehetőséget – feltehetően felmérte, hogy ezzel a szereppel még egyszer utoljára visszakerülhet a rivaldafénybe, – elvállata, s utóbb nem is bánta meg.

A férfi főszereplő kiválasztása sem ment zökkenőmentesen, a szerepre Billy Wilder többek között Marlon Brandot és Montgomery Cliftet is szerette volna megszerezni. De míg előbbit a stúdió azzal utasította el, hogy túlságosan ismeretlen, addig Clift egyéb elfoglaltságai miatt nem vállalta el a szerepet. Így került az ajánlat végül William Holdenhez, aki tökéletesen illett az rendező által elképzelt karakterbe, a fiatal, sportos testalkatú, sármos író, Joe Gillis szerepébe. Laza fontossági sorrendben a harmadik szereplő, akinek a kiválasztása telitalálat volt Wilder részéről, az Erich von Stroheim, aki szerepe szerint, – Max von Mayerling, Norma első férje és filmes karrierjének elindítója volt. Ebből a valóságban annyi igazság szintén akadt, hogy Stroheim korábban rendezte Swansont, sőt egyes pletykák szerint a két művész között több is volt egyszerű munkakapcsolatnál.

Alkony sugárút (1950)

Hitelesség pátosz nélkül

Billy Wilder több vele készült interjúban is kihangsúlyozta; a professzionalizmusban hisz, magát olyan mozgókép rendezőnek tartja, akinél „a technika végső soron másodlagos; automatikus mechanizmussá válik, mint az autóvezetés.” Ehhez a kérlelhetetlen mentalitáshoz hozzátartozott nem csak a jelenetek tökéletes strukturáltsága, a párbeszédek tűpontos megírása, de a történet atmoszférájának lehető legtökéletesebb rekonstruálása is.

Ahhoz, hogy a rendező hitelesen tudja visszaadni a vásznon az elfeledett mozisztárok hajdan volt fényűző életét, és hogy a hollywoodi mítoszt még inkább árnyalja, eredeti helyszíneken, méregdrága díszletek között készítette filmjét. Norma Desmond villája például a milliárdos Jean Paul Getty ex-feleségéé volt, amit az Alkony sugárút mellett a Haragban a világgal díszleteként is felismerhettek a figyelmes nézők.

Szintén beszédes a film címének, illetve a helyszín kiválasztásának szimbolikája, a Sunset Boulevard volt az a hely ugyanis, ahol megnyílt Hollywood első stúdiója, a környéket pedig a korszak legnagyobb filmsztárjainak dicsőséges, fényűző kúriái árasztották el. A hitelesség érdekében számos valós figurát is elrejtett művében, ilyenek voltak a kanasztázó némafilmes óriások, Buster Keaton, Anna Q. Nilsson, H. B. Warner, vagy az alig öt perces kameo szereplésért tízezer dollárt és egy vadonatúj Cadillecet kérő Cecil B. DeMille. Plusz érdekesség, DeMille maga éppen a Sámson és Delila forgatásán dolgozott a filmben látható jelenetében. De a filmben több olyan híres színész neve is elhangzik, – Rudolph Valentino, Greta Garbo, Hedda Hopper – akikkel a rendező szintén a már letűnt kort akarta megszemélyesíteni.

Alkony sugárút (1950)

Mély lélektan a kamerán innen és túl

Billy Wilder valamennyi filmje közül alighanem az Alkony sugárútban alkalmazta leginkább a freudi mélylélektan gondolatiságát. Teszi ezt számos vizuális, és narratív utalással, gondoljunk csak a saját hulláját alsó kameraállásból vizsgáló Gillisre a nyitójelenetben, vagy a meggyilkolt forgatókönyvíró egész filmen átvonuló belső monológjára. Sőt Norma mauzóleumszerű villája is, – a benne önkéntes rabságban élő elfeledett némafilmsztárral, aki a valóság és a téboly határát súrolja, – a tudatalatti neurotikus zavarait tükrözi. Ezt a paranoiás hangulatot továbbá olyan apró, finom jelekkel is élesíti a rendező, mint a kilincs nélküli ajtók. Ahogy az önáltatás is, mint jellemző tünete a szorongó személyiségnek, karakteresen kirajzolódik a filmben Norma karakterén keresztül. A történet elsőként vall arról, hogy az úgynevezett álomgyár, mennyire drágán méri a csillogás illúzióját, és hogy a mozi világához való görcsös ragaszkodás hogyan röpítheti az embert szépen lassan az őrületbe. A film cinizmusát tovább mélyíti az a tény is, hogy több szereplő – lásd Gloria Swanson – a pénz, vagy a hírnévbe való visszakapaszkodás miatt vállalta el a szerepet.

Wilder valóban lenyűgöző beszámolót készített Hollywood szabályairól és gyakorlatáról, annak minden múló dicsőségével, melankolikus hiúságával, a valóságtól való elrugaszkodásával, a szex, a féltékenység és a haszon megszállottságával együtt. Ahogy azt már említettem korábban, a film olyan jól, mi több pimaszul sikerült, hogy az iparon belül ’visszás megítélés’ túl enyhe kifejezés. Egy bon mont szerint az MGM stúdió névadó alapítója Louis B. Mayer, egy privát vetítés után a következőket vágta a rendező fejéhez:

„Te rohadék! Belepiszkítottál a saját fészkedbe. Ki kellene rúgni téged ebből az országból szőröstül-bőröstül, te átkozott külföldi…” Amire Billy Wilder higgadtan csak ennyit válaszolt. „Why don’t you go fuck yourself?”

„Most már örökre együtt maradunk, én, a kamerák meg azok a csodálatos emberek ott a sötétben…” Mondja Norma miután a filmzáró jelenetben levonul a lépcsőn és semmibe révedő szemekkel a felvevőgépekbe néz. Ez a révült pillanat az, amely azóta is tanulságként kellene, hogy szolgáljon; a láthatóságnak minden kultúrában meg van az ára, de nem mindig éri meg megfizetni.