Kovács Krisztián
2021. április 23. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 39. – A tengeralattjáró (1981)

A Looper magazin tavaly decemberben megszavaztatta az olvasóival, mely alkotást tartják minden idők legjobb második világháborús filmjének, a szavazást pedig egyáltalán nem meglepő módon Steven Spielberg filmje, a Ryan közlegény megmentése nyerte. Kétségtelenül tény, hogy a filmet nyitó brutális realisztikusságú partraszállási jelenet beleég az ember retinájába, ám maga a teljes alkotás minden erényével együtt sem a háborús realizmus ékköve annak ellenére, hogy én maga is kifejezetten kedvelem. Nem, ha a háború nyers és kíméletlen valóságára vagyunk kíváncsiak, akkor máshol kell keresgélnünk, egészen pontosan Hollywoodon kívül.

Lothar-Günther Buchheim saját háborús tapasztalatai alapján írta meg 1973-ban A tengeralattjáró című regényét, mely azért is volt üde színfolt a háborút megjárt katonák irodalmi palettáján, mert végre a másik oldalt, a náci Németország hozzáállását és háborús mindennapjait vette górcső alá, ráadásul nem másodkézből vett információkból, hanem saját tapasztalatokból építette fel saját történetét, ami úgy vált – szerintünk – minden idők legjobb háborús filmjévé, hogy valójában alig-alig láttat valamit a háborúból. Hollywood-i akták sorozatunk 39. epizódjában kivételesen egy film Hollywoodon kívülről, Wolfgang Petersen kultikus alkotása, A tengeralattjáró.

A tengeralattjáró (1981)

Tudom, kissé furcsán hangzik a Hollywood-i akták sorozatunkban egy német filmről beszélni, de bocsássátok meg nekünk, mert ez a film a legtöbb amerikai háborús vetélytársát zokszó nélkül döngöli a földbe, ami a történetet, atmoszférát, és realizmust illeti. A tengeralattjáró adaptálásának története gyakorlatilag Buchheim regényének megjelenése óta porondon volt,

elsőkörben amerikai-német koprodukcióként, de amerikai színészekkel és rendezőkkel képzelték el azt, még akkor is, ha még magának az eredeti regény szerzőjének sem nyerte el a tetszését az ötlet, mondván éppen a mű tartalmi mondanivalója sérülne a készítők eltérő nemzetiségéből adódó eltérő koncepciós hozzáállás miatt.

1976-ban még Robert Redfordot képzelték el a Parancsnok szerepére, néhány évvel később már Paul Newman volt a befutó.

1978-ban, mikor Wolfgang Petersen kapta a rendezői feladatokat, egyik első kikötéseként leszögezte, hogy a filmet a történelmi pontosság kedvéért kizárólag németajkú színészekkel, és német stábbal fogja rögzíteni. A tengeralattjáró 1979 és 1981 között forgott, maguk a felvételek összességében több mint egy évet vettek igénybe, mert a realisztikusságra törekvés kedvéért Petersen elvetette, hogy az idő múlását sminkkel, és álszakállakkal érzékeltessék. Így aztán a legénység tagjainak külső változásai teljes mértékben a valóságot tükrözik, a rendező törekedett rá, hogy még a zárt és napfénytelen hajótestben kialakuló karikás szemek, és bőrsápadtság is valódi legyen, ami bizonyos mértékben embertelennek tűnő körülmények közt jöhetett csak létre, noha a szereplők egyetlen percig sem panaszkodtak a spártai bánásmódra, mert részvételükkel minden idők legdrágább német filmje formálódott éppen.

A tengeralattjáró (1981)

A felvételek nagyrésze a müncheni Bavaria Stúdióban zajlott, ahol a stáb felépítette az életnagyságú tengeralattjáró modellt, melyben a stáb a kamerával is kényelmesen tudott mozogni. La Rochelle-ben pedig a világháborúból maradt eredeti tengeralattjáró dokkban is elkészítettek egy makettet a kültéri felvételekhez. Jost Vacano, a munkájáért Oscar-díjra jelölt operatőr több kisméretű Arriflex kamerát épített, melyek méretük miatt könnyen használhatóak voltak a szűk térben zajló felvételek alatt, és kitűnően közvetítették a tengeralattjáró belsejének klausztrofób atmoszféráját. A külső tengeri jelenetekhez készült egy harmadik, kisméretű tengeralattjáró modell, amely éppen akkora volt, hogy egy búvár belefért, aki belülről irányította. Az elkészült modellek egy részét egyébként Steven Spielberg is használta Az elveszett frigyláda fosztogatói felvételén.

További érdekesség, hogy a felvételek esetében nem rögzítették külön a szereplők párbeszédét, mert a háttérben duruzsoló gépek egyébként is elnyomták volna azt, így azokat később, stúdiókörülmények közt vették fel.

Petersen gondosan válogatta a szereplőket, ügyelt rá, hogy németek és osztrákok egyaránt legyenek köztük, hogy megfelelően képes legyen megjeleníteni az akkori viszonyok legénységének összetételét, ráadásul szándékosan olyan fiatalokat válogatott, akik mindegyike beszélt angolul is, így aztán az utószinkronnál saját maguk mondták fel az angol változat szövegeit is. A film végül 1981 elejére készült el, az utóvágás alatt pedig több különböző verzió is született belőle, melyből egy 149 perces változat debütált a mozikban.

A tengeralattjáró (1981)

A tengeralattjáró kópiáját 220 filmszínházban mutatták be Nyugat-Németországban 1981. szeptember 17-én, és az első két hétben bevétel szempontjából rekordot döntött, közel 2 millió dollárt gyűjtött, és hamar elképesztő kritikai elismerést szerzett magának. 1983-ban az Oscar-díjátadón 6 aranyszoborra jelölték, melyet addig külföldi soha nem mondhatott el magáról, és ez így is maradt 1997-ig. 2006-ig ez számított a legdrágább német filmnek, megtriplázta a gyártási költségét, és világszerte 89 millió dollárt termelt a mai napig. Széleskörben negyven éve hatalmas népszerűségnek örvend, de már megjelenésekor leborult előtte a teljes szakma. Roger Ebert Pulitzer-díjas filmkritikus a Chicago Sun-Times hasábjain a négy csillagból négy csillagra értékelte, de Janet Maslin is hosszan méltatta a The New York Times-ban megjelent kritikájában.

Az eredeti regény szerzője, Lothar-Günther Buchheim ugyanakkor a lelkes kritikák ellenére sem volt igazán elégedett a végeredménnyel, leginkább azért, mert szerinte Petersen a túlzott realisztikusságra törekvés mellett egy valódi háborúellenes eposzt készített a művéből, míg neki alapvetően nem ez volt a célja annak idején.

Petersen azzal védekezett, hogy minden film, mely a háborúról készült, és annak borzalmait mutatja be, háborúellenes filmnek számít. Nem hiába, A tengeralattjáró legendáriuma is olyan jelentős, hogy a bemutatása óta eltelt időszakban többször is mutatkozott igény a film bővített változatának bemutatására, így azóta többek közt Petersen és a Parancsokot alakító Jürgen Prochnow audiokommentárjával ellátva napvilágot látott egy 209, egy 300 és 293 perces változat is, utóbbi kettő gyakorlatilag minden, a forgatás alatt elkészült, és használható felvételt tartalmaz.

A tengeralattjáró (1981)

A tengeralattjáró máig felejthetetlen eposz, mely úgy vált minden idők talán legjobb háborús filmjévé, hogy alig-alig mesél magáról a második világháborúról. A koncepció persze nem csupán a regényalapot követi, de tudatosan választott célt mutat, Petersen ugyanis konzekvensen törekedett rá, hogy a bezártság, a bajtársiasság nyers realitását tárja a néző elé, mely nélkülöz mindennemű, különösen az amerikai háborús alkotásoknál megszokott felesleges pátoszt.

Emellett ráadásul kifejezetten szimpatikus távolságtartással szemléli a karaktereit, nem tör pálcát döntéseik, félelmeik, tetteik felett, csupán bemutatja a háború értelmetlenségét, és ehhez maga a tengeralattjáró csupán eszköz. A történet bárhol más zárt térben, akár egy lövészárokban, vagy egy bunkerben is játszódhatott volna, a mikrokörnyezet kifejezett alapot teremtett a legszélsőségesebb emberi érzelmek átadására.

Nem hiába, A tengeralattjáró megjelenése óta gyakorlatilag minden egyes, a legjobb háborús filmeket tömörítő listán az élbolyban végez, az Empire magazin 2010-ben minden idők 25. legjobb filmjének választotta, általános vélemény szerint pedig a valaha készült három legjobb német film toplistáján is szerepel (karöltve A bukás – Hitler utolsó napjai, valamint A mások élete című alkotásokkal). Ha valakit érdekel, milyen léleknyomorító ereje lehet a háborúnak, és még mindig úgy véli, hogy kizárólag az amerikaiak tudtak igazán kiemelkedően mesélni a világégésről, okvetlen tegyen egy próbát A tengeralattjáró rendezői változatával. Ez az a film, mely megérdemel minden rászánt percet.