Koczó Olivér
2021. május 26. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Hollywood-i akták 42. – Az aranykezű férfi (1955)

Michael Curtiz, Ernst Lubitsch, Billy Wilder, Fred Zinnemann. Csak pár név a klasszikus hollywoodi filmgyártást meghatározó rendezők közül, akik a jelen cikkben tárgyalt film készítőjéhez hasonlatosan, a századelő kelet-közép Európájából kényszerültek elmenekülni. Otto Preminger 1905-ben született az Osztrák-Magyar Monarchia területén, apja nyomdokain haladva, – aki Bécs városi főügyésze volt –, jogot végzett, de sosem praktizált, talán ezért is filmjeiben erősen érződik a jog iránti elköteleződés, intenzíven foglalkozik társadalmi kérdésekkel, politikai és morális dilemmákkal.

1955-ben bemutatott filmje is a társadalom peremén élők személyes kríziseit, függőségeit próbálja boncolgatni, a cenzúra és a realizmus között kényszerűen lavírozva. A Nelson Algren azonos című regényéből adaptált film egy heroin függő kártyásról szól, aki miután szabadul az elvonóról, orvosa tanácsára háta mögött kívánja hagyni eddigi züllött életét, hogy végleg távol tudja tartani magát halálos szenvedélyétől. Csakhogy környezete – a háború utáni Chicago-i szegény negyed –, és a személyes kapcsolatai ezt lehetetlenné teszik. Dióhéjban ilyen röviden össze lehet foglalni a filmet, melyet éppen tavaly választott be a Kongresszusi Könyvtár a Nemzeti Filmnyilvántartásba a „kulturális, történeti és egyéb esztétikai jelentősége” okán.

Az aranykezű férfi (1955)

Az hogy fontos filmet készített Preminger, talán vitathatatlan, de hogy vajon jó film-e Az aranykezű férfi, arról már megoszlanak a vélemények. A film egymillió dollárból készült, s a mozikban összesen négy és fél millió dollárt termelt vissza, ami visszafogott sikernek tekinthető. De az egykor szebb napokat látott RKO Pictures-nek a film három Oscar jelölése – Frank Sinatra legjobb férfi színész jelölés, Elmer Bernstein legjobb filmzene jelölés, plusz legjobb díszlet és látványterv jelölés –, és a pozitív boksz office anno abszolút sikernek számított. A Variety magazin kiemelte „Otto Preminger Az aranykezű férfi című filmje a kábítószer-függőségre összpontosít. Klinikailag vizsgálva a gyötrelmeket, magával ragadó, lenyűgöző film…” Ám a film megítélése az elmúlt hatvanöt évben jócskán árnyalódott. Az újabb kritikák főleg a filmben nyújtott színészi alakítások miatt elmarasztalóak, amit egyesek a stúdió elhibázott castingjának számlájára írnak, míg mások Preminger „híresen ügyetlen” színészvezetési képességeiben látják a hibát. Mindezek ellenére abban valamennyi ítész egyetért, hogy ez az alkotás témaválasztásában mozgókép történeti mérföldkőnek számít. Arról, hogy miért is olyan fontos film mik az elvitathatatlan érdemi majd később, előbb jöjjön néhány érdekes háttér információ.

Walter Newman forgatókönyvíró és Otto Preminger már 1954-ben leadta a filmtervezetét az Amerikai Mozgóképek Egyesületénél, ám az akkor még nem volt hajlandó kiadni a film pecsétjét, mondván, az alkotás kábítószer-függőséget szándékozik ábrázolni. A következő évben viszont, miután a gyártási kód megváltozott, lehetővé vált, hogy a filmek kábítószerrel, emberrablással és prostitúcióval is foglalkozzanak, Az aranykezű férfi is zöld utat kapott.

A dolog pikantériája, hogy pár évvel korábban Ray Bradbury – a szintén klasszikus, 451 Fahrenheit írója, forgatókönyvírója – a droghasználattal kapcsolatos aggályai miatt utasította vissza a film forgatókönyvének megírását.

Az aranykezű férfi (1955)

De a film előkészületi fázisában nem Bradbury visszautasítása volt az egyetlen, Walter Newman szerint a rendező eredetileg Montgomery Clift-et szerette volna megnyerni Frankie Machine szerepére, de a hírhedten válogatós színészt nem érdekelte a történet, visszautasította a megkeresését. A method színjátszás egyik korai kiválósága mellett a szerepre az ötvenes évek talán legkeresettebb férfi színésze, Clift közvetlen vetélytársa, Marlon Brando neve is felmerült, de még mielőtt a színész dönthetett volna, Frank Sinatra vállalta, hogy megformálja a heroin, a kártya és egy feloldhatatlannak tűnő szerelmi háromszög démonaival küzdő chicagoi digó szerepét.

Sinatra később a The Tonight Show with Johnny Carson című műsorban úgy fogalmazott, hogy a Most és mindörökké (1953) szerepléséért elnyert legjobb mellékszereplő Oscar-díját, és Az aranykezű férfiban való szerepvállalását tartja a pályája csúcspontjának.

A film cselekménye több ponton is eltér az eredeti regény történetétől. Kezdve azzal, hogy a regényben Frankie egy húszas évei elején járó szőke veterán, aki a fronton szerzett sebesülései miatt lesz a kábítószer rabja. Ellentétben a filmmel, ahol a negyvenes éveiben járó sötéthajú Sinatra alakítja a főhőst, aki kártyadíler és az éjszakákból nappalokba nyúló zsugázások miatt szokik rá a cuccra. Továbbá a regény azt sugallja, hogy Frankie feleségének, Zosh-nak (Eleanor Parker) a bénulása pszichoszomatikus tünete mentális betegségének, ellenben a filmben szándékosan becsapja Frankie-t, és teljes mértékben képes járni, csak azért titkolja, mert így akarja magához láncolni a bűntudattól szenvedő férjét.

Az aranykezű férfi (1955)

Az antagonista a filmben és a regényben is egyaránt Louie (Darren McGavin) a pókerbarlang pénzéhes tulajdonosa, aki egyúttal Frankie dílere is. Ám míg a filmben Zosh löki le ijedtében a lépcsőn, addig a regény szerint Louie-t Frankie egy dulakodás alkalmával öli meg. A történet során megtudjuk, hogy Zosh egy olyan autó balesetben sérült meg, amit Frankie okozott bedrogozott állapotban, s emiatti bűntudatából van együtt a lánnyal, valójában azonban Mollyba (Kim Novak) szerelmes, aki ugyanabban az épületben lakik, mint a házaspár. Egyébiránt Molly karaktere a film egyetlen igazi jó karaktere, aki mindenféle függőségektől mentesen önzetlenül létezik a vásznon.

Ezek után felmerülhet a kérdés, most akkor ez egy izgalmas karakterdráma, vagy netalán egy melodráma, esetleg egy fekete-fehér junkie movie? A válasz kézenfekvően az lehetne, hogy mindegyik, és valóban mind a három kategória ráfogható lenne a filmre, sőt ahogy már többször említettem, egy valódi filmtörténeti csemegéről beszélünk. Ami, ahogy a bevezetőben is megjegyeztem, akár a jazz korszak egyik hiteles korrajza lehetett volna, de sajnos apró hibái miatt ezt a szintet nem volt képes megugrani. Sőt olykor noir-s jegyeket is hordoz magán a film, leginkább gyenge antihőse révén, akinek karaktere és története tökéletesen hozza a noir főszereplők kliséit; A börtönből éppen szabaduló férfi, aki próbálna új életet kezdeni, azonban lepukkant környezete és az abban mozgó ugyancsak lepukkant és a társadalom peremén álló emberek okozta kísértésnek nem tud ellenállni, míg végül a film végén egy csavarral megoldódnak az antihős gondjai, s egy famme fatale-szerű nővel elhagyja a környéket.

Továbbá a rendező kiábrándító képet fest az emberi természetről, ugyanis ebben a filmben is szinte minden embert a saját önzősége, vagy valamilyen anyagi, érzelmi, szociális függősége mozgat és vezérel.

Az aranykezű férfi (1955)

Pedig Preminger jó érzékkel nyúlt egy létező társadalmi problémához, s a rá jellemző alapossággal próbálta a karakterekben játszódó drámát kibontani. Az ötvenes években a II. világháború pokoli lelki és fizikai sebei miatt nagyon sokan szoktak rá a heroinra, ahogy a filmben Frankie is. De ez volt az akkoriban népszerűségük csúcsán lévő jazz zenészek legkedveltebb tompítója is, aminek meg is lettek szép számmal az áldozatai, gondoljunk csak Charlie Parker-re, John Coltrane-re, Little Walter-re, vagy a szerencsésebbek közül, akik képesek voltak lejönni, Miles Davis-re, Chat Baker-re, Ray Charles-ra, William S. Borroughs íróra akár.

A függőség ilyen szuggesztív ábrázolása mellett, a rendező még két nagyon erős témába is belenyúl, s ezeket jól is próbálja meg összefűzni, csakhogy egy férj saját hibájából bekövetkezett tragédia miatt érzett örökös bűntudata, és az önpusztító éjszakai életből való kiszakadás reménytelen kálváriája túl nagy falatnak tűnt mind a rendezőnek, mind pedig színészeinek egyaránt. A karakterek kifejezetten jók, csak sajnos a választott színészek nem tudják azokat élettel megtölteni. A filmre a leggyakoribb kritikaként a sterilség van rásütve, ami egyrészről a production code értelmetlen szabályainak – vasalt ingű, frissen borotvált drogos alak, szűzies tekintetű prostituált, mérsékelt alkohol és dohány fogyasztás, valódi intimitás tabusítása a vásznon – másrészt az elhibázott castingnak köszönhető, véleményem szerint.

Az ötvenes években a Hollywoodban működő cenzúra ilyen formán sok műfajra (pl. western) és filmre rányomta a bélyegét. Mégis, ha a rendező eredeti szándékai, egy method színész, mondjuk Brando, vagy Clift főszerepbe választása összejön, s Preminger az olyan apróságokra, mint a díszlet és a karakterek sterilsége, egy kicsit jobban odafigyel még akár három másik Oscar jelölés is összejöhetett volna.

Az aranykezű férfi (1955)

Apropó Oscar, Elmer Bernstein neve már említésre került, de a negatív kritikák után illene megjegyezni a film szinte egészén végigvonuló jazz futamokat, amik bőven megérték volna, hogy Bernstein jelöléséből díj legyen az 1956-os Oscar-on. Összességében minden hibája és érdeme szerint, Otto Preminger filmje karakter és témaválasztása miatt egy bátor és provokatív mozi volt a maga idejében,