Kovács Krisztián
2021. június 9. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 43. – Hegylakó (1986)

Az 1980-as évek kedvezett új fantasy filmek létrejöttének: egyre több vállalkozószellemű rendező és író jelent meg a piacon, ráadásul a számítógépes technológia fejlődését Hollywood a vizuális effektek terén is képes volt kiaknázni, mely által egészen új, addig sosem látott világokat lett képes teremteni. Korábban e cikkben már összegyűjtöttünk egy csokorravalót a 80-as évek közkedvelt alkotásaiból, miután azonban nemrég kiderült, hogy Russell Mulcahy legendás filmje is felül az álomgyár évek óta uralkodó remake-hullámára, érdemesnek találtuk elővenni a filmet.

Bár Mulcahy filmje köré komplett franchise épült a megjelenését követő 20 évben, végül sikerességét tekintve egyik sem közelíthette meg az alapművet, melyben annak ellenére is minden a helyén volt, hogy a premier után a legtöbben csupán a Queen emblematikus zenéjére emlékeztek belőle, ám ahogy a VHS-korszak legendát csinált A remény rabjaiból, úgy a pályáját szintén mozis bukással indító Hegylakó is később egy egész generáció kedvencévé nőtte ki magát.

A jó tanuló

Gregory Widen az 1980-as évek elején az UCLA egyetemre járt, ahol filmezést tanult, és egyik iskolai házi feladatára puszta szorgalomból írta meg a Hegylakó forgatókönyvének első vázlatát. Bár a szkript akkor még csupán nagyvonalakban tartalmazta a későbbi végleges cselekményt, és hangvételét és jeleneteit tekintve is inkább egyfajta kopírozása volt Ridley Scott 1977-es Párbajhősök című filmjének, ám a filmes közízlés akkoriban éppen kedvezett a hasonló eposzi küzdelmeket felvonultató történeteknek, így Widen tanára azt javasolta a fiúnak, küldje be egy ügynökséghez, hátha szerencséje lesz. És lett is, a szkriptet ugyanis pár hónappal később 200 ezer dollárért vásárolta meg Peter S. Davis producer.

Widen még a nyilvánvaló áthallások ellenére is egy meglehetősen komplex történelmet és szokásrendszert alkotott meg a halhatatlanok számára, története ráadásul jelentősen erőszakosabb és sötétebb tónusú volt, mint amit a kész film visszatükröz, így aztán nem csoda, ha a producerek a későbbi átírások tekintetében számos finomhangolást végeztek el rajta.

Megváltoztatták az évszámokat, a halhatatlanok eredettörténetét, genetikáját, családi dinamikáját, némileg tudatosan igazítva az egészet egy-egy lehetséges folytatáshoz. Russell Mulcahy számára a szkript hamar afféle szerelemprojektté vált, a direktor korábban főleg videoklipeket rendezett, és épp csak túl volt első nagyjátékfilmjén, mikor a Hegylakó történetében meglátta a nagy kiugrás lehetőségét.

Christopher Lambert a Silvercup stúdió tetején

Lambert és az angolórák

Connor Macload szerepét eredetileg Kurt Russellnek szánta, ám az épp pályája csúcsán lévő színészt újdonsült felesége, Goldie Hawn végül lebeszélte a szerződéskötésről, Mulcahy pedig nagyjából ezzel egyidőben látott egy plakátot Christopher Lambertről egy újság belső oldalain.

Nagyon tetszett neki a színész kiállása, hasonló karaktert képzelt el főszereplőnek, arról azonban nem volt tudomása, hogy Lambert svájci-francia gyökerekkel rendelkezik, és alig egy-egy szót beszél angolul.

Mulcahy látta, hogy a színész filmográfiájában szerepel a Tarzan, a majmok ura című film 1984-ből, mely alkotásban azonban Lambertnek szerepénél fogva egyetlen szót sem kellett szólnia, de a rendező azután sem állt el Lambert szerződtetésétől, hogy tudomására jutott a probléma.

Épp ellenkezőleg, Lamberttel több angoltanár foglalkozott párhuzamosan, hogy mire elrajtol a forgatás, fel tudja venni a fonalat a rendezői utasításokkal, az pedig még kapóra is jött a stábnak, hogy erős akcentusa maradt, hisz a történet szerint MacLoad is Skóciából származik, tehát ezt még hellyel-közzel a forgatókönyv meg tudta magyarázni. Mulcahy a relatíve ismeretlen Lambert mellé ugyanakkor egy világsztárt is szerződtetni akart a bölcs, spanyol tanító, Ramirez szerepére, és a kezdetektől egyetlen embert tudott elképzelni a karakterben: Sean Connery-t, akivel azonban messze nem volt olyan egyszerű együtt dolgozni, mint korábban hitte volna.

Clancy Brown a forgatási szünetben

Sean Connery és az elégedetlen felhangok

Connery ugyanis hatalmas összeget kért mindössze hétnapi munkáért, ráadásul csupa szürreális dolgot kötött ki a szerződésben, többek közt azt, hogy a forgatáson senki sem beszélhet James Bondról, ha mégis megtenné, a rendezőnek kötelező jelleggel el kell bocsátania. A sötét lovag munkacím alatt a forgatás végül 1985 áprilisa és júliusa között zajlott, előbb az Eilean Dolan-kastély környékén Skóciában, majd Londonban és végül New Yorkban. Lambert a felkészülés hat hónapja alatt minden egyes nap reggel négy órán át előbb angolt tanult, aztán rövid pihenő után szintén négy órán át attól a Bob Andersontól vett kardvívóleckéket, aki korábban A Birodalom visszavág során is megkoreografálta Darth Vader és Luke Skywalker ikonikus párharcát.

Persze nem ment minden egyszerűen, Lambert ugyanis rendkívül rosszul lát távolra, a mozdulatokat pedig szemüvegben gyakorolta úgy, hogy azokat később szemüveg nélkül kelljen előadnia. Így aztán nagyobb felelősség hárult a Kurgant alakító Clancy Brown-ra is, akinek némileg Lambert alá kellett dolgoznia, hogy egyáltalán elkészülhessen a kettejük eposzi küzdelmét megörökítő végső csata felvétele.

Sean Connery eközben nagyrészt elégedetlen volt a stábbal, a rendezővel, ezért aztán előbb elég indulatosan, később viszont – belátva, hogy így tud többet segíteni – már jóval higgadtabban igyekezett iránymutatást adni a felvételeket illetően, ennek is köszönhető, hogy bár a film cselekménye igen nagyszabású, és még az időben is ide-oda ugrál, így is sikerült mindössze négy hónap alatt befejezni a forgatást.

Sean Connery és Mulcahy nézik vissza a felvételeket

A mindenség hercege

Az egyébként is a zeneiparból jövő Mulcahy igen nagyon fontosságot tulajdonított a zenei aláfestésnek. A komolyzenei részeket Michael Kamenre bízta, ám szeretett volna egy megfelelően hangsúlyos, mondhatni definitív rockhimnuszt is betenni a filmbe, melyre kezdetben a Marillion nevű bandát kérte fel, akik azonban turnékötelezettségeik miatt visszautasították a felkérést (és később bánták is). Így került a képbe a Queen, akik épp duzzadtak a kreatív energiáktól, miután az 1985 nyarán lezajlott Live Aid elsimította a tagok közti korábbi feszültségeket.

Freddie Mercury Mulcahy felkérésre alig pár óra alatt rakta össze a Princes of the Universe című slágert, mely jóval karcosabbra sikerült, mint bármi, amit a banda korábban kiadott a kezéből, jelentőségében és hírnevében pedig bőven felvette a versenyt a komplett filmmel.

A Queen által a filmhez szolgáltatott dalok végül sosem jelentek meg egyetlen soundtrack-lemezen, ellenben ezek adták a zenekar 1986-os A Kind of Magic lemezének gerincét, a meglehetősen különös szerkezetű Princes of the Universe pedig nem csak a 80-as évek egyik kultikus rockhimnusza lett, de később ez adta a filmre épülő televíziós széria főcímzenéjét is. Mulcahy egy egyedi megállapodás keretében ingyen forgatta le a bandának a dalhoz tartozó klipet ugyanott, New Yorkban, a Silvercup Studios tetején, ahol a film záróakkordja is játszódott. A rendező és a stáb az utómunkálatok és a vágás után nagy reményekkel várta az 1986 tavaszára kitűzött premiert.

Hegylakó (1986)

Fanyar kritikák

A Hegylakó végül 1986. március 7-én mutatkozott be Los Angelesben, ám meglehetősen fanyar fogadtatásban részesült. 19 millió dolláros költségvetéséből az Egyesült Államok területén alig 5,9 milliót hozott vissza, és végül további 12-t a nemzetközi piacokon, vagyis összességében teljes bukásnak minősült. A legtöbb kritikus a forgatókönyvet találta meglehetősen zavarosnak, ugyanakkor dicsérték Clancy Brown és Connery alakításait, valamint a feszes rendezést. Matt Ford a BBC-nél erőltetett hőseposznak nevezte, kiemelve ugyanakkor érdemként a noiros hangulatot, Leonard Martin kritikus szerint ugyanakkor nagyon érdekes a film alapkoncepciója és a történet megközelítése, mely aztán a közel kétórás játékidő alatt menthetetlenül unalomba fullad.

Miután a film viszonylag hamar lekerült a vászonról, kiadták VHS-en, és gyakorlatilag ekkor indult meg a kultfilmmé válás útján, olyannyira, hogy Mulcahy és a stúdió már 1988-ben eljátszadozott a folytatás gondolatával.

Ezt leginkább a film Garry Kilworth által írt regényváltozatának megjelenése indokolta, melyben a szerző számos történelmi anekdotával egészítette ki a halhatatlanok mitológiáját, a rajongók pedig még többet akartak tudni e különös faj történelméről.

Mulcahy így aztán 1991-ben készítette el a folytatást, visszacsábítva Sean Connery-t is egy még rövidebb szerep kedvéért, ám a film katasztrofálisat bukott, és megválasztották minden idők legszörnyűbb folytatásává is. Különös, hogy még ez a kudarc sem volt képes véget vetni az épp csak szárnyra kapó franchise erejének.

A Hegylakóból ugyanis további három nagyjátékfilm, valamint egy élőszereplős és egy animációs televíziós sorozat is készült, előbbiek inkább gyengére, utóbbiak sokkal nézhetőbbre sikerültek, majd először 2008-ban felvetődött, hogy elkészítik az első film remake-jét, a később a John Wick-filmekért is felelős Chad Stahelski vezérletével, most pedig a hollywoodi pletykalapok már azt is tudni vélik, hogy a főszerepet Superman és Rívai Geralt megformálója, Henry Cavill kaphatja meg. Bár kétlem, hogy a jelenlegi silány feldolgozáshullámban valami kreatív tartalom kerülne ki a készítők kezei alól, azért nem adom fel a reményt, és addig is itt az ideje újranézni Mulcahy egyébként is utánozhatatlan remekét.