• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Film

Hollywood-i akták 47. – Utolsó tangó Párizsban (1972)

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Sok minden el lehet mondani a XX. század nagy olasz rendezőiről – Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Pier Paolo Pasolini, vagy épp Bernardo Bertolucci – de azt nem, hogy műveik ne keltettek volna feltűnést, hogy ne dolgoztak volna szimbolikus, komplex és gondolatébresztő képsorokkal, hogy hidegen hagyta volna őket az erotika, és hogy ne akarták volna meghökkenteni közönségüket, miközben rendkívül finoman meséltek az emberi gyarlóság módozatairól. Filmjeik ma már legendásak, vagy még inkább hírhedtek, egyik-másikat pedig az egyetemes filmtörténet is a legjobbjai közt tiszteli.

Az 1950-es évek sikerei után a következő évtized relatív sikertelenséggel telt az akkor már Oscar-díjas Marlon Brando számára. A Lázadás a Bountyn még sikert hozott, a többi filmjéről viszont megfeledkezett a kritika, ám a 70-as évek elején rögtön két olyan forgatókönyv is megtalálta, mely a nagy visszatérést jelenthette volna az akkor már 47 éves sztárnak. Bár manapság egyértelműen a Keresztapa Don Vito Corleonéja számít emblematikus alakításának, véleményem szerint akadt film, melyben még ezt is felül tudta múlni. Hollywood-i akták sorozatunk 47. epizódjában az Utolsó tangó Párizsban.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Bertolucci álma

Bernardo Bertolucci 1970-ben hatalmas közönségsikert aratott Alberto Moravia regényének adaptációjával. A megalkuvó című, a fasizmus polgári gyökereit feltáró alkotás komoly nemzetközi visszhangot kapott, amire nyilvánvalóan Hollywoodban is felfigyeltek, többek közt az a Marlon Brando, akit ekkoriban maga Mario Puzo győzködött, hogy vállalja el regénye filmváltozatának főszerepét, és bújjon bele Vito Corleone bőrébe. Bertolucci-nak ekkoriban volt egy visszatérő álma, melyben az utcán találkozik egy fiatal nővel, akivel aztán felvonulnak egy üres szobába, és ott anélkül szexelnek, hogy egyáltalán ismernék a másik nevét.

A rendező sokáig töprengett rajta, vajon milyen tudatalatti ok húzódhat meg az álom hátterében, aztán úgy döntött, bármi is legyen az, megkísérli a mozgókép nyelvén megfejteni a titkot.

Miután az ötlet nyomán Franco Arcalli, Bertolucci, és Antonioni állandó forgatókönyvírótársa elkészítette a végleges szövegkönyvet, a rendező rögtön fel is kérte a főszerepekre a Jean-Louis Trintignant-Dominique Sanda színészpárost, akikkel előző, A megalkuvó című filmje is forgott, ám Trintignant visszautasította a lehetőséget a szövegkönyv túlzó és kendőzetlen szexuális tartalmára hivatkozva, és bár Sanda belement volna, épp akkoriban derült ki róla, hogy gyermeket vár, így kénytelen volt nemet mondani. Bertolucci nem remélte, hogy megnyerheti Marlon Brando-t a szerepre, de kiderült, hogy a színész nem csupán látta A megalkuvókat, de kifejezetten szeretett is volna együtt dolgozni vele, így bár még jócskán volt hátra A keresztapa forgatásából, még azelőtt leszerződött, hogy a stáb megtalálta volna partnernőjét.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Warren Beatty ajánlása

Bertolucci egy látszólag szűzies, törékeny, ártatlan kinézetű lányt képzelt el a főszerepre, sejtvén, hogy a bemutatott, esetleges szexuális devianciák így még nagyobb hangsúlyt kaphatnak. Maria Schneidert ekkoriban még maga Warren Beatty is nagy reménységnek tartotta, ő intézte el a lánynak, hogy bekerüljön a William Morris Ügynökséghez, ahol rögtön megkapta a The Love Mates című film női főszerepét Alain Delon oldalán. A karakterből áradó fojtott szexuális energiák azonnal meggyőzték Bertoluccit, így amikor kiderült, hogy Sanda terhes, rögtön meghallgatásra hívta Schneidert, és rajta kívül senki mást, így nem is volt kérdéses, hogy az övé lehet a főszerep. A rendező a filmhez vizuális inspirációt Francis Bacon festményeiből kölcsönzött, nem egy mű konkrétan is megjelenik a filmben a szereplők egy-egy testtartásában, noha Andy Warhol később több interjúban is elmondta, hogy egyértelműen saját művészetének hatását látta vissza Bertolucci képsorain.

Warhol egy ponton azt is mondta, hogy az olasz rendező egész egyszerűen ellopta az ő 1969-ben készült A Blue Movie című filmjének képsorait, noha konkrét hasonlóságokra nem mutatott már rá. Akárhogy is, az Utolsó tangó Párizsban jóval markánsabb visszhangot váltott ki, aminek a stáb vezető tagjai itták meg a levét. A nyílt erotikus tartalmat megjelenítő mozi egy negyvenes, kiégett férfi és egy húszéves lány kaotikus szexuális viszonyát mutatja be a lehető legcsekélyebb finomság nélkül, sokszor kifejezetten explicit módon, aminek hatására a bemutatót követően például

Olaszországban büntetőeljárást is indítottak a film ellen, Franco Arcalli forgatókönyvíró, Alberto Grimaldi producer, Bernardo Bertolucci rendező és Marlon Brando felfüggesztett, két hónapos börtönbüntetést kapott, a cenzúrabizottság pedig lefoglalta és bezúzatta a film kópiáit.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

A kortársak tisztelete

Az Utolsó tangó Párizsban egyébként 1972. október 14-én mutatkozott be a New York-i Filmfesztivál keretében. Miután Bertolucci már előre tartott a cenzoroktól, előbemutatót és sajtóvetítéseket egyáltalán nem tartottak, a nagy titkolózás miatt pedig hamar elfogytak a jegyek a meghirdetett előadásokra, ami kedvezett a jegyüzéreknek: állítólag akadt, aki 100 dollárt fizetett egy feketén vásárolt belépőért. A kritikai siker csaknem egyöntetű volt, olyanok bálványozták az első vetítés után a filmet, mint Martin Scorsese, Robert Altman, vagy a Pulitzer-díjas filmkritikus Roger Ebert. Altman egyenesen úgy fogalmazott: „Mikor kiléptem a vetítésről, az jutott eszembe, hogy is tudnék én ennél jobbat csinálni?” Vincent Canby a The New York Times hasábjain azt mondta ilyen az, amikor „Norman Mailer és Germaine Greer találkozik.”

Gyakorlatilag minden kritika kiemelte Marlon Brando lenyűgöző szerepformálását, a New Yorker-ben megjelent, Richard Brody által írt cikk szerint: „Brando-nak meg sem kell szólalnia. Személye, karaktere nagyobb és teljesebb, mint az egész forgatókönyv.” Pauline Kent filmkritikus ugyanebben a lapban így folytatta: „Brando maga a színművészet egy magasabb dimenziója.”

Hogy mennyire maradandó élmény a film, azt jól jelzi, hogy Ethan Hawke a mai napig a legnagyobb kedvenceként emlegeti, mikor pedig Brad Pittet megkérdezték egy 2019-es interjúban, ha tehetné, melyik film főszerepét játszaná el szíve szerint, gondolkodás nélkül rávágta, hogy az Utolsó tangó Párizsbant. Miután 1973. februárjában országosan is vetíteni kezdték a filmet az Egyesült Államokban és Kanadában, végül 38 millió dollárt tudott összegyűjteni leginkább korhatárbesorolása miatt, ám világszerte így is 100 millió dollárt keresett, ami tekintve, hogy összesen 1,25 millióból készült, még a botrányokkal együtt is elképesztő sikernek számított.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Botrányfilm

Ahogy egy ehhez hasonló film esetében várható volt, rengeteg országban került tiltólistára, így többek közt Dél-Korea, Olaszország, Chile, Portugália és Szingapúr sem engedte be saját mozitermeibe. A Brit-szigetek országai megegyeztek abban, hogy amennyiben kapnak egy jelentősen cenzúrázott, és újravágott változatot, melyben csökkentik az erőszakos tartalmú jelenetek hosszát, abban az esetben engedélyezik a bemutatót. Sem Brando, sem Bertolucci nem egyezett bele a vágásba, a forgalmazó azonban igen. Az igazi botrány mégis váratott magára egész Brando halálának évéig, 2004-ig. Akkor Maria Schneider egy The Guardiannak adott interjúban elevenítette fel a film talán legsokkolóbb jelenetét, mikor Brando análisan erőszakolja meg, sikosítónak pedig vajat használt. A színésznő szerint a teljes jelenet akkor született meg Brando és Bertolucci fejében, őt pedig előzetesen semmiről sem tájékoztatták, így ő érezte, mintha valóban megerőszakolták volna.

Bertolucci, aztán pedig a film zseniális operatőre, Vittorio Storaro is elmondta, hogy ez nem igaz. Schneider tudott a jelenetről, az egyetlen pont, melyet helyben improvizáltak, a vaj volt. Később már Schneider is módosított a nyilatkozatán, és egészen 2011-ig, Schneider haláláig keringek különböző teóriák közkézen arról a bizonyos jelenetről, ám ahogy kipattant a szikra, az alaposan felháborította a legkülönbözőbb jogvédő szervezeteket. Schneider egyébként 2009-ben azt nyilatkozta, hiba volt igent mondani a szerepre, mert az egész karrierje alatt elkísérte, ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy éppen az Utolsó tangóban mutatott alakításának köszönhette, hogy Michelangelo Antonioni beválogatta a Foglalkozása: riporter című filmjébe, René Clément pedig A gyermekfelügyelő főszerepét bízta rá, és az elkövetkező tíz évben számos nemzetközi produkcióban bukkant fel.

Az Utolsó tangó Párizsban az a film, mely még a mai, meglehetősen magas ingerküszöb mellett is meg tud olykor döbbenteni, ez azonban messze nem a szexuális tartalomnak köszönhető, sokkal inkább a mögöttes mondanivalónak, a traumáival harcoló átlagemberek a trauma feldolgozásra tett erőfeszítéseinek, melyekhez csupán eszköz a pőre szexualitás. Ami viszont akkor is elvitathatatlan, ha valaki a film tartalmával semmilyen szinten sem tud azonosulni, az Marlon Brando alakítása, aki alighanem ebben a filmben a modern színművészet egyik abszolút csúcsát, mondhatni definitív zsenialitását mutatta be:

egyszerre megszállott, brutális, gyengéd, őrült, érzelmes, és minden egyes érzelmet arcának puszta rezdülésével érzékeltetni képes. Vito Corleone-ként felejthetetlen volt, itt azonban egészen megdöbbentő, amit művel.

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Az utolsó tangó Párizsban (1972)

Kapcsolódó cikkek

Hollywood-i akták 49. – Hivatali patkányok (1999)

Vérbeli kapitalizmuskritika a Beavis & Butt-head alkotójától.

Space Jam: Új kezdet (2021)

Az új kezdet az új végzet, avagy egy igazán felesleges folytatás – Filmkritika

Gyerekkorunk egyik kedvenc filmjének folytatásában valami félrement.

Kate (2021)

Tökös-csajos arcletépés, avagy könnyű Katát harcba vinni – Filmkritika

Netflixen debütált az év akciófilmes meglepetése?

Kulisszatitkokat feltáró dokumentumsorozat készül George Lucas életművéről

A széria többek közt az Industrial Light & Magic születését is körbejárja.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Járványok a szórakoztatóirodalomból

    10 regény, 10 pusztító járvány a szórakoztatóirodalom berkeiből

    A szórakoztatóirodalom egyik legtöbbet használt toposza a XX. század második feléből.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. szeptember 23.

    Hollywood-i akták 49. – Hivatali patkányok (1999)

    Vérbeli kapitalizmuskritika a Beavis & Butt-head alkotójától.

    • 2021. szeptember 21.

    A legfontosabb Krisztusi tan – Avagy Robert de Niro, Jeremy Irons és a zsidó-keresztény motívumok

    Roland Joffé talán legjobb filmje számos finom szimbolikát használ.

    • 2021. szeptember 16.

    9 kultikus horrorfilm, mely több, mint olcsó rémisztgetés

    Hollywood és a horror fénykora, hatásvadászattól mentesen.

    • 2021. szeptember 14.

    9 színész, aki nem kímélte testi épségét, ha hiteles szerepformálásról volt szó

    Legendás átalakulások, és színészek, akik nem kímélték önmagukat.

    • 2021. szeptember 8.

    Hollywoodba születve – A 10 kedvenc Jake Gyllenhaal-filmünk

    Generációja egyik legtehetségesebb színésze még vár az Oscar-díjra.