Kovács Krisztián
2021. szeptember 28. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 50. – Tőzsdecápák (1987)

Nagyon nehéz a gazdasági piacot mozgató pénzjátszmákról az átlagember számára is érthetően, és még inkább izgalmasan mesélni. Csupán maroknyi produkció akad, mely mindkét kritériumnak képes megfelelni. A Wall Street farkasa persze inkább a szórakozásra, és a főszereplő hedonista életvitelére helyezte a hangsúlyt, a Krízispont steril karakterdrámákat vonultatott fel, míg A nagy dobás egy páratlan és pofátlan ötlet formába öntését járta körül. Mind izgalmas, érdekes és színes tablót festettek a Wall Street gátlástalan parkettjéről, de mégis, ha előkerül a pénzpiaci téma, a legtöbb filmes portál manapság is Oliver Stone 1987-es filmjére esküszik.

Objektíven nézve persze nem ez az Amerika politikai lelkiismeretének szerepében előszeretettel tetszelgő Stone legjobb filmje, ezt a címet általában Vietnám-trilógiájának tetszőleges darabja (de leginkább A szakasz) érdemelte ki a kritikusoknál, de akárcsak a Minden héten háborúnál, ahol a profi sport mögötti politikai és gazdasági machinációkra helyezte a hangsúlyt, úgy itt is képes olyan finomra hangolt kritikát közölni Amerika pénzorientált, lelkiismeretlen működéséről, amire talán azóta sem volt példa a hasonló tematikát képviselő alkotások közt, mindezt megfűszerezve egy emlékezetes Michael Douglas-alakítással. Hollywood-i akták sorozatunk 50. epizódjában a Tőzsdecápák.

A főszereplők

Bűn és bűnhődés a Wall Streeten

Oliver Stone a 80-as évek közepének egyik legnagyobb rendezői csillagává emelkedett, miután A szakasz című filmje felelevenítette az amerikai katonák kíméletlen Vietnámi-háborús brutalitását, a koncepció bátorsága, a rendezés feszessége pedig Oscar-díjat hozott a rendezőnek, és további három aranyszobrot a filmnek. A sikert követően Stone úgy döntött, következő alkotásában elhatárolódik némileg a háborús tematikától (A szakasszal párhuzamosan készítette Salvador című filmjét James Woods-szal a főszerepben, mely az El Salvadorban zajló polgárháborúnak állított emléket), így felkérte korábbi filmiskolai barátját, Stanley Weisert, hogy járjon utána az 1950-es évek kvízműsor botrányainak, mely szerinte kiváló filmes alapanyag lehetne. Weiser azonban nem látott kellő fantáziát az ötletben, így végül egyik megbeszélésükön felmerült, hogy esetleg a Wall Streetről készítsenek filmet. (A kívzműsorról szóló film végül 1994-ben Robert Redford keze alatt valósult meg.)

Stone-nak személyes kötődése is volt az amerikai pénzpiac viszontagságaihoz, édesapja ugyanis egészen fiatalon már befektetési bankárként dolgozott, aki az 1929-es válság alatt veszítette el az állását. Stone ugyanakkor nem akart történelmi filmet készíteni, sokkal inkább egy aktuális kérdéseket feszegető karakterdrámaként képzelte el új alkotását két bankár szemszögén keresztül, akiket bekebelez a pénzpiac.

Mikor szóba került az ötlet, a rendező Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését hozta fel példaként arra, miként képzeli el a történet fordulatait, melyet vegyíteni kívánt F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby-jének milliőjével.

Végül ő és Weiser három teljes hétig járták irodáról-irodára a nagy Wall Street-i brókercégeket, befektetőkkel, ügynökökkel beszélgettek, több száz oldalnyi feljegyzést készítve, hogy amennyire csak lehet, ők maguk is megértsék és átlássák a piac működését, hogy aztán azt érthető formában tálalják majd a nézőknek.

Kamerák mögött

Producerből díjnyertes főszereplő

Weiser és Stone párhuzamosan megírt 1-1 szkriptet, és végül ebből ollózták össze a végleges verziót. A főszereplő eredetileg egy fiatal zsidó bankár lett volna, de Stone elvetette az ötletet, mondván nem akarta úgy ábrázolni a tőzsdét, mint ami kizárólag zsidó befolyás alatt áll. Gordon Gekko karaktere Weiser találmánya volt, aki több nagymenő Wall Street-i üzletemberből gyúrta össze alakját, beszédstílusát pedig egy az egyben magától a rendezőtől, Stone-tól kölcsönözte, a történet stílusát pedig az írók későbbi elmondásai alapján Upton Sinclair regényei adták. Stone-nak az elejétől fogva világos elképzelése volt arról, hogy a főszerepet Charlie Sheen-re osztja, de azért járt még meghallgatáson Matthew Modine és Tom Cruise is. Gordon Gekko szerepére a stúdió Warren Beatty-t akarta, Stone ellenben Richard Gere-ben gondolkozott, Michael Douglas csak ezt követően került képbe, és leginkább azért jelentkezett a filmbe, mert a Smaragd románca után valami komolyabb szerepre áhítozott.

Douglas ekkor már Oscar-díjas producernek számított, a díját A száll a kakukk fészkére című filmért kapta 1976-ban, és Hollywoodban elterjedt róla az általános vélekedés, hogy nem túl tehetséges színész, sokkal inkább producernek kiváló. Douglas azonban az olvasópróbán lenyűgözte Stone-t, aki később azt mondta róla „csak a megfelelő szerep kell neki, és mindent belead”.

Valóban így volt: miután megkapta a szerepet, Douglas pénzügyi és tőzsdei szakkönyvekbe, pénzügyi szakemberek életrajzaiba temetkezett, és már a forgatás első napjára úgy érkezett, hogy a teljes forgatókönyv a fejében volt, holott a film legtöbb monológja (melyek gyakran több oldalasak voltak) neki jutott. Stone felajánlotta közben Charlie Sheen-nek, hogy válasszon, mit szeretne, ki játssza a filmbéli apját, Jack Lemmon, vagy az igazi apja, Martin Sheen. Végül utóbbira esett a választása, mivel úgy vélte, apja jelenléte jó hatással lesz az ő alakítására is.

Sheen és Douglas a forgatókönyvet egyeztetik

Pénzpiac és háború

A forgatás 1987 áprilisában kezdődött és júliusban fejeződött be. Stone ragaszkodott hozzá, hogy New Yorkban forgassanak, mert szerinte maga a város eleve a pénz szimbóluma, helyszíneit tekintve pedig legalább olyan fontos szereplővé válhat, mint Sheen vagy Douglas karaktere, de az MGM nem akarta megadni a rendező által kért 15 millió dolláros költségkeretet egy filmre, amiben még akciójelenet sincs, így a producer Edward R. Pressman gondolt egyet, és felajánlotta azt a 20th Century Fox fejeseinek, akik azonnal igent mondtak, leginkább azért, mert azt érezték, hogy a film lényegében sokkal inkább a 80-as évek pénzkultúrájának kritikája, semmint kapitalizmuskritika, amivel évekkel a film bemutatását követően adott interjúiban már Stone is egyetértett.

Szerinte a film a 80-as évek archetipikus ábrázolása, Gordon Gekko alakja pedig Szun-Ce A háború művészetének egyfajta pénzpiaci prezentálása.

A Tőzsdecápák 1987. december 11-én került a mozikba, összességében 730 filmszínházban mutatták be egyidejűleg, és a nyitóhétvégéjén 4,1 millió dolláros bevételt hozott, igazán nagy vetélytársa csupán Steven Spielberg A Nap birodalma című filmje, A vasmacska kölykei, no meg a Jó reggelt, Vietnám! volt, és végül összességében 44 millió dollárt gyűjtött, ami a költségvetéséhez képest háromszoros megtérülést jelentett. A kritikák nagyrészt megoszlottak Stone filmje kapcsán, a The New York Times hasábjain, Vincent Canby meglehetősen egyenetlennek nevezte a filmet, ugyanakkor kiemelte Douglas frenetikus alakítását. A Pulitzer-díjas filmkritikus, Roger Ebert a The Chicago Sun-Times-ban a lehetséges négy csillagból három és felet adott neki, szerinte a film legnagyobb erénye, hogy mindenki számára érthetővé és átélhetővé tette a pénzpiac működését. A Time-nak ezzel szemben kifejezetten nem tetszett a Tőzsdecápák, Richard Corliss izzadtságszagúnak nevezte, a The Washington Post-ban pedig Rita Kempley azt írta, hogy „Stone megelégszik az erkölcsi példabeszéddel, amit némi szappanoperai jelleg egészít ki”.

Michael Douglas és a legjobb férfi főszereplő Oscar-díja

A pénzfilmek prototípusa

A szakasz 9 Oscar-jelölése és négy díja után a Tőzsdecápák csupán egyetlen jelölést kapott, igaz Michael Douglas haza is vihette a legjobb férfi főszereplő aranyszobrát, továbbá még egy Golden Globe-díjjal is jutalmazták alakítását.

Köszönőbeszédében elsőként Stone-nak hálálkodott, ahogy fogalmazott: „köszönöm, hogy olyan szerepet adtál nekem, amiről senki sem feltételezte, hogy el tudom játszani.”

A film továbbá egy Arany Málnával is gazdagodott, Daryl Hannah-t a legrosszabb női mellékszereplőnek kiáltották ki, ami különös, tekintve, hogy eleve nem is ő lett volna az első számú választás, és csak azért kerülhetett a fedélzetre, mert Charlie Sheen és az eredeti női szereplő, a Szárnyas fejvadászból ismert Sean Young egyszerűen nem jöttek ki egymással.

Bár Stone kifejezetten ellene volt, hogy bármelyik filmjéhez is folytatást készítsen, végül 23 évvel az eredeti után mégis mozikba került a Tőzsdecápák: A pénz nem alszik című második rész, melyben a főszerepet Shia Lebouef kapta, de visszatért mellékszerepben Michael Douglas, és még egy cameo erejéig Charlie Sheen is. Egyöntetű vélemények szerint a film nem ért fel az eredetihez, a legtöbb kritikus egyszerűen lelketlen folytatásnak bélyegezte, mely semmit sem tett hozzá mindahhoz, amit Stone az első részben el akart mondani. A Tőzsdecápáknak valóban nem volt szüksége folytatásra, az első rész eleve lezárt, kerek egész, ami képes volt egy izgalmas drámába foglalni a pénzpiac működési mechanizmusait, és azóta is szinte minden tőzsdével, vagy befektetési piaccal foglalkozó filmes lista első helyén tanyázik, azt pedig túlzás nélkül kijelenthetjük – hiszen megtették a rendezők is – hogy a bevezetőben felsorolt filmek sosem kerülnek moziba a Tőzsdecápák hatása nélkül.