Kovács Krisztián
2021. október 25. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 51. – Manhattan (1979)

Felmerül a kérdés, mennyiben választható le a mű a művészről, szükséges-e, kell-e őket élesen elválasztani egymástól, hiszen bárhonnan is közelítünk hozzá, minden mű a művész lelkéből táplálkozik. Éppen ezért lett divat az utóbbi évek #metoo-őrületében elhatárolódni minden olyan alkotástól, melynek rendezőjéről felmerültek a szexuális zaklatás vádjai. Először is a szexuális zaklatás elítélendő, borzalmas cselekmény, ezt senki sem vitatja, az viszont egyszerű képmutatás, ha a rendező személyét ért vádak miatt egy-egy hosszú évtizedek óta tisztelt, és sokat hivatkozott alkotás a mozis süllyesztő mélyére kerül. Így aztán továbbra sincs válasz a kérdésre, mennyiben választható le a művész a művéről.

Woody Allen botrányáról sokat cikkeztek az elmúlt években, némileg védőbeszédnek tűnő memoárja, az Apropó nélkül el is mesélte a maga verzióját, mely egyébként a már ismert tényekhez túl sokat nem adott hozzá, és ha valaki objektíven közelít a történethez, világosan kirajzolódik előtte, hogy a veterán rendező valami olyasmiért lett széles körben kegyvesztett Hollywoodban, melyre nem szólnak megdönthetetlen bizonyítékok. Ez még persze azt sem jelenti, hogy ártatlan, mert ahogy mondani szokás, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, de csupán ezért perifériára helyezni a rendező alapműveit, puszta ostobaság. Mert bizony Allen számos kiváló filmet alkotott ötven éves pályafutása során, de számunkra közülük is kiemelkedik Hollywood-i akták sorozatunk 51. epizódjának szereplője, a Manhattan.

Manhattan (1979)

George Gerschwin és New York

A szövegíróból komikussá, majd forgatókönyvíróvá és rendezővé avanzsáló Woody Allen 1977-ben szállította le addigi legnagyobb sikerét az Annie Hall képében, melyre mára az egyetemes filmkritika pályafutása definitív mesterműveként tekint, és mely 4 milliós büdzséjéhez képest közel megtízszerezte bevételét, és hazavitt három Oscar-díjat – Woody Allen rögtön kettőt, de persze a rendező már akkor sem volt hajlandó elmenni a díjkiosztóra, hogy személyesen vegye át az aranyszobrokat, inkább egy füstös New Yorki bárban zenélt jazzbandájával. A zene egyébként is mindig központi szerepet töltött be Allen életében, és következő filmje inspirációját is innen merítette, mikor George Gershwint hallgatott. Arra gondolt, milyen csodálatos lenne bemutatni kedvenc városát fekete-fehérben, miközben a háttérben lágyan szólnak a világhírű amerikai zeneszerző taktusai.

Hangulatában új filmjét valahol az Annie Hall és az 1978-as Belső terek közé lőtte be, a felvételek fekete-fehérben való rögzítése pedig már a kezdetektől a koncepció alapját képezte, hogy ezzel képes legyen nagyobb hangsúlyt adni a távoli felvételeknek, hiszen New York egyébként is afféle főszereplőként tűnt volna fel a filmben.

Az operatőr Gordon Willis elsőre kételkedett benne, vajon mennyiben eladható a 70-es évek végének realista újhulláma közt egy fekete-fehér alkotás, de hitt Allen víziójában, és olyan távolikban gondolkodott, melyek valóban képesek lesznek kihangsúlyozni a város tereinek grandiózusságát. Szintén eldöntött tény volt a kezdetektől, hogy nem készítenek a filmhez új zenei motívumokat, hanem egyszerűn Gershwin kompozícióit hasznosítják újra, melyet végül a New York-i Filharmonikusok játszottak fel Zubin Mehta vezényletével, illetve a Buffalói Filharmonikus Zenekar Michael Tilson Thomas vezetésével.

Allen és Mariel Hemingway

Woody Allen a film ellen

Az Annie Hall sikere után nem volt kérdéses, hogy Diane Keaton ismét ott lesz a szereplők közt, míg Meryl Streep az egy évvel korábban bemutatott és kisebb botrányt aratott poszt-Vietnám moziban, A szarvasvadászban bűvölte el Allent. Ernest Hemingway unokája, Mariel Hemingway mindössze 17 éves volt a forgatás idején, egy évvel korábban már Golden Globe-díjra jelölték, a rendező pedig nem kételkedett benne, hogy képes lesz életre kelteni a főszereplő titkos szerelmét. Gordon Willis-nek meg kellett erőltetnie magát, ugyanis ahhoz, hogy jól érvényesüljön a város, mint főszereplő, a felvételek nagyobbik részét a szabadban vették fel, kivéve néhány planetáriumi jelenetet, melyekhez külön díszletet építettek. Persze a város nem mindig dolgozott a kezükre.

A poszterre is felkerült ikonikus felvétel a padon ülő párral, és a háttérben lévő Queensboro-híddal például eredetileg el sem készülhetett volna, mert egyrészt a forgatás helyszínén nem volt pad (ezt a stáb vitte magával), másrészt a felvétel délután 5 órakor készült, így meg kellett állapodni a várossal, hogy várjanak az izzósor lekapcsolásával, amíg Willis végez a snittel. Végül az egyik izzósor magától kapcsolt le, de Allen vonzónak találta a felvétel tökéletlenségét, és megtartotta. Így született az ikonikus fotó. Azonban bármennyire is megvolt a rendező teljes koncepciója a forgatás megkezdése előtt, a végeredmény mégsem nyűgözte le annyira. Olyannyira nem, hogy a végső vágást követően Allen találkozót kért a forgalmazó United Artists vezetőségétől, ahol hosszú percekig győzködte őket, hogy ne engedjék bemutatni a filmet.

Végső elkeseredésében még azt is felajánlotta, hogy ingyen forgat helyette egy másikat, ám a döntéshozók kérlelhetetlenek voltak, pazarlásnak tekintették volna, ha az elvégzett munka kárba vész, és végül Allen óva intése ellenére, lesz-ami-lesz alapon mozikba küldték a filmet.

Meryl Streepet A szarvasvadász juttatta be a filmbe

A koncepció sikere

Bár Allen a mai napig nem lelkesedik a filmért, sőt, egy évvel később éppen azért forgatta le sebtében a Csillagporos emlékeket, hátha annak a hírneve süllyesztőbe küldi a Manhattant, a film az Annie Hall utáni második leghangosabb sikerét aratta, és mindössze 9 millió dolláros büdzséje mellett 40 milliót termelt a pénztáraknál, miután 1979. április 25-én mozikba került. Nem mellesleg elhozta a legjobb forgatókönyv BAFTA-díját, és egy Cézár-díjat is, míg Mariel Hemingway-t és a forgatókönyvet is jelölték Oscarra. Számtalan kritikus szerint máig ez Allen leginkább művészi filmje, mely nem csupán elmesél egy történetet, hanem komplett koncepcióban gondolkodik, melybe bevonja a zenét, és a képet is, ami később, főleg a 2000-es évek után készült alkotásaiban már nem jelent meg ennyire markánsan.

Nem hiába, a Pulitzer-díjas filmkritikus, Roger Ebert a The Chicago Sun-Times hasábjain a maximális négy pontból három és felet adott neki, és felvette kedvenc filmjei listájára.

Gary Arnold, a The Washington Postban ezt írta: „A Manhattan egységesen komikus, részben azért mert Allen a saját provincializmusán gúnyolódik. Nem tesz gúnyos szemrehányásokat a Hollywoodra jellemző hamisságra és megalkuvásra. Az eredmény ezért sokkal autentikusabb és nagylelkűbb humoros ábrázolása az emberi hiúságnak és meggondolatlanságnak.” Az Evening Standardben Alexander Walker úgy fogalmazott: „Annyira pontosan kidolgozott a szöveg, annyira kifinomult a barátok, szeretők, házasságtörők és a megcsaltak viselkedése, akik folyamatosan szétválnak majd újraegyesülnek, mint az instabil molekulák.” A Newsweek pedig egyszerűen annyival intézte el, hogy öröm nézni, ahogy Allen filmről-filmre egyre jobb és jobb lesz.

Allen megpróbálta elérni, hogy a forgalmazó ne mutassa be a filmjét

Allen legjobb filmje?

Hiába Woody Allen kétkedése a film minőségét illetően (ő egyébként korábban az Annie Hall miatt is aggódott, szerinte az emberek teljesen félreértették, amit mondani akart, és egyszerű romantikus filmként aposztrofálták), a Manhattant többek közt a The Guardian is Allen legjobb filmjének választotta 2013-ban, és ugyanígy tett a New York-i Filmkritikusok Köre, valamint az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára is beválasztotta a Nemzeti Filmarchívumba.

Allen a film kritikai és közönségsikere után már ragaszkodott hozzá, hogy az esetleges videomegjelenés kapcsán a film megtartsa az eredeti Panavision képarányt, ami azért is volt szokatlan kérés a VHS-forgalmazók felé, mert a 80-as évek elején a legtöbb filmes már inkább a szélesvásznú megjelenést preferálta, de Allen úgy vélte, csak így tud autentikus maradni a végeredmény.

2012-ben aztán, amikor ugyanígy a Blu-ray változat is boltokba került, Jason Reitman különleges műsorral tisztelgett a film előtt. A Los Angeles County Museum of Art épületében egy csapat hollywoodi színész, köztük a The Office-ból ismert Stephen Merchant, Olivia Munn és Shailene Woodley fejezetekre osztva felolvasták a Manhattan forgatókönyvét, mintegy eljátszva a cselekményt, miközben a háttérben lévő vásznon az eredeti film fekete-fehér kockái futottak. Persze, amikor néhány éve kipattant a botrány a rendező alakja körül, sokan megfogalmazták az áthallásokat Allen élete és a film cselekménye közt, hiszen a főszereplő egy kiskorú lánnyal jön össze, de végül Allen egykori szeretője, Stacey Nelkin sietett a rendező védelmére, mondván egyértelmű, hogy a film az ő rövidke viszonyukat tükrözi, melyet az Annie Hall forgatásán folytattak. Az ugyanakkor nem segített Allen megítélésén, hogy Nelkin akkor 17 éves volt, míg a rendező 44. És akkor a kérdés persze továbbra is nyitott: leválasztható-e a mű a művészről? Bárhogy legyen, kár lenne egy ilyen remekművet a raktárba száműzni, mert a Manhattan minden ízében megmutatja, mire volt képes Woody Allen a csúcskorszakában.