• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Száll a kakukk fészkére (1975)

Film

Hollywood-i akták 52. – Száll a kakukk fészkére (1975)

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Amikor Kirk Douglas 1962-ben megszerezte Ken Kesey regényének megfilmesítési jogait, valószínűleg még maga sem mert akkora sikert képzelni, mint amekkorát végül az idén (már) negyvenhat éves film aratott. Egy mérsékelten ismert kelet-európai rendezőt végleg a filmipar legnagyobbjai közé emelt, egy elvitathatatlanul egyedi, korszakos, „idősödő” színésztehetséget roppant erővel a hollywoodi sztárpályára állított. Ezen, és sok egyéb más érdeme okán is nevezhetjük, Miloš Forman Száll a kakukk fészkére című alkotását valódi filmtörténeti halhatatlannak.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Száll a kakukk fészkére (1975)

Mint, ahogy azt említettem, Kesey Menlo Parki veteránkorházi tapasztalatain alapuló regényének adaptációs jogait Kirk Douglas már a hatvanas évek derekán megvásárolta. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy saját maga főszereplésével készítse el a filmes változatát, hasonlóan Stanley Kubrick 1960-as eposzi léptékű Spartacusához, aminek létrehozásában Douglas mind főszereplőként, mind pedig producerként is oroszlánrészt vállalt. A New York-i Broadway-n meg is valósult a regény színházi változata, amiben – 1963. november 13-a és 1964. január 25-e között, összesen nyolcvankét alkalommal – Kirk Douglas, William Daniels és Gene Willder elevenítették meg Patrick R. McMurphy-t és az elmegyógyintézet lakóit. Ám a kérész életű darab után hosszú évekre megtorpantak az idősebb Douglas abbéli ambíciói, hogy elkészítse a regény celluloid változatát.

Létezik egy közkedvelt anekdota, miszerint valamikor a hatvanas éves közepén Kirk Douglas Prágában járt, és találkozott Miloš Forman-nal, akinek már ekkor megígérte, hogy elküldi a regényt és annak filmes vázlatait, de vélhetőleg a kommunista Csehszlovákia cenzorai elkobozták ezt a csomagot.

Hogy a fenti kis színes történetnek mennyi valóságalapja van, a film szempontjából lényegtelen, hiszen tíz évvel később, a már idősödő Douglas helyett fia, Michael Douglas volt az, aki végül valóban az emigráns Miloš Forman-t kérte fel Kesey könyvének a megfilmesítésére.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Száll a kakukk fészkére (1975)

Valószínűsítem, hogy Patrick R. McMurphy története egyetlen filmrajongó számára sem hangzik ismeretlenül. S vélhetőleg az elkötelezett könyvfogyasztók számára is ismerősen cseng, Ken Kesey azonos című regénye.

Ahogy az örökösen alábbhagyó, és felizzó vitában állást foglalók – miszerint a könyv, vagy az adaptáció a jobb – között is, hosszú évtizedek alatt e két alkotás, az összemérhetetlenség eklatáns példájává rögösült. Ennek ellenére azért pár mondatban érdemes lehet ismertetni a film cselekményét.

Patrick R. McMurphy (Jack Nicholson) egy elmegyógyintézetbe kerül, miután többszörösen büntetett előéletű rebellisként egy rab-gazdaságban ideggyengének hazudja magát, hogy megússza a további büntetését. Az állam az intézet főorvosát kéri fel, hogy figyeljék meg hősünket és állapítsák meg róla, hogy szimuláns vagy valóban orvosi kezelésre szorul. McMurphy így kerül be a Miltred Ratched (Louise Fletcher) főnővér irányítása alatt álló osztályra. McMurphy folyamatosan provokálja a benti rendszert is, apró kis lázadásokat szít az ápoltak között, amelyek mind Ratched nővér hatalmának megdöntésére irányulnak. A roppant magabiztos McMurphy a film fordulópontjáig abban a tudatban tölti mindennapjait, hogy minden társa tőle eltérően az intézet beutalt „rabja”. Sőt meggyőződése, hogy a hetven napos elzárása után, ő maga szabadon távozhat. Mígnem egy őr világosítja fel, hogy ellentétben vele, társai mind szabad akaratukból vesznek részt a kezeléseken, és szemben a börtönnel, itt nem a kiszabott büntetés leteltével szabadulhat. Hanem csak akkor, amikor az ápolók és az orvosok gyógyultnak nyilvánítják.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Száll a kakukk fészkére (1975)

Miloš Forman a forgatás kezdete előtt maga is négy hetet egy Oregon megyei szanatóriumban töltött, hogy természetes közegükben figyelhesse meg az ott kezeltek és dolgozók viselkedését. Hasonlóan Ken Kesey-hez, akinek forgatókönyv vázlatát egyébként nem fogadta el. Sőt egy másik, a filmmel kapcsolatos anekdota szerint, a rendező és az író úgy összevesztek azon, hogy a mozi – hűen a regényhez Bromden főnök szemszögéből, vagy pedig Forman elképzelései szerint, McMurphy perspektívájából – mutassa be a történetet, hogy végül Kesey soha életében nem volt hajlandó megnézni az elkészült alkotást.

Miloš Forman Pesaroban mondta még 1965-ben, a következőket – „gyakran a szemére vetik a nuovo cinemának, hogy kikerüli korunk nagy témáit, nagy problémáit. Nem vagyok olyan biztos ebben. A legutóbbi időkben maga a tudomány is inkább a mikrokozmosz felé fordította a figyelmét. Ezzel mintegy nekifogott, hogy korrigálja azt az egyenetlenséget, amely egészen a középkorig nyúlik vissza. Ebben az időszakban ugyanis minden teleszkóp a mérhetetlen világegyetemet kutatta, a végtelen felé fordult. Senki sem érdeklődött a porszemek, az atom iránt, s ebben a szellemóriások nagyszerű és naiv őrültsége fejeződik ki.

Ez a forman-i filmkészítés esszenciája – humanista, emberszabású hősök foglalkoztatják, s egyszerre fedezhetőek fel a kafkai szürrealizmus és a haseki szatíra jellemvonásai. Ez a rövid idézet tökéletesen leírja annak a filmes irányzatnak a filozófiai magját, amit cseh új hullámnak neveznek.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Száll a kakukk fészkére (1975)

Nem véletlen, hogy a hetvenes évek hajnalán felerősödő új-hollywoodi generációra, műfaji filmes reneszánszra, Truffaut-on és Godard-on túl, a Formanhoz hasonló kelet-európai rendezők is nagy hatással voltak. Forman, ahogy azt számos alkalommal elmondta a Száll a kakukk fészkére-t szándékosan naturalista stílusban kívánta filmre vinni, nagy hatással volt rá Frederick Wiseman – és a cinema verité – amerikai dokumentumfilmes 1967-es Titicut Follies c. munkája, ami egy Massachusetts-i javítóintézet börtönőrültjeivel foglalkozik.

Forman visszaemlékezéseiben azt is megemlíti, hogy gyakran forgott a kamerája akkor is, mikor a szereplők nem tudták, és sokszor hagyta, hogy improvizáljanak egy-egy jelenetben. Ezen sok kis apró finomságnak, és talán a rendező által Európából „importált” filmes érzékenységnek okán, épült fel egy hollywoodi filmekben máig ritka – egyetemes szolidáris miliő –, aminek köszönhetően még ennyi évvel később is aktuális ennek a filmklasszikusnak a mondanivalója.

Végezetül fenti gondolatomat alátámasztandó, még két fontos részletet tárgyalnék a filmből, a film fordulópontját és megoldását. Mire ugyanis elérünk a film, szerintem fordulópontjának nevezett részéig, – mikor is McMurphy szembesül a saját végzetével – addigra a rendező felépítette a nézőben a tökéletes szimpátiát a lázadó McMurphy iránt. Szinte minden egyes kisebb nagyobb epizóddal (a gyógyszer erőszakos kényszerítésével, a demokratikusnak mondható szavazás után a meccs nézés tiltásával, az esténkénti kártyázás, mint “egyetlen szórakozás” megvonásával) tovább mélyíti az azonosulásunk szintjét, lassan engedi, hogy magába szippantson az intézet fehér falainak világa. Képtelenség kivonni magunkat a filmből, tökéletesen felépített drámához van szerencsénk, ami mindvégig fenntartja az intenzitást.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Száll a kakukk fészkére (1975)

A film és egyben a rendező, jól használja a történetben elliptikusan visszatérő zenét, émelyítő és egyúttal idegtépő is, ahogy a hegedűk szólnak, egyszerre diegetikus (mivel látjuk, hogy a nővérek minden reggel felrakják a lejátszóra a lemezt) és egyben nondiegetikus is (mert a zene folyamatosan hallatszik egyenlő hangon a párbeszédekkel), amivel eléri a rendező, hogy szinte mi is bent érezzük magunkat a körben. Ráadásul olyan nyugodt zenével, ami sok mindent eredményez a nézőben, – idegességet, izgatottságot, feszültséget – csak épp nyugodtságot nem, s talán ezt érezhetik a bentlakók is. A békésnek látszó felszín mögött elfojtottan mindvégig ott él a feszültség, ami egy ponton kirobban, és olyan elviselhetetlenné válik, hogy nagyon várjuk már a film végét, hogy megszabaduljunk ettől a rendkívül zavaró érzéstől. Habár egy mikrotársadalom tragédiáját nézzük, mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy bizony az egész világunk ilyen: steril, nem tűri az egyéniséget, bármi áron helyreállítja a rendet, semmi nem változik, bármit is teszünk.

Sokrétegű mondanivalója van a filmnek, napokig lehet rajta gondolkodni, és érdemes is. Jack Nicholson emberábrázolását mély karakterismeret jellemzi, karizmatikus egyéniségének drámai ereje teljes mértékben uralja a vásznat. Louise Fletcher a főnővére szerepében méltó ellenfél, nem véletlenül kapott Oscar-díjat játékáért, annak ellenére, hogy mindösszesen huszonkét percet látjuk Ratched nővért a mozivásznon. Milos Forman tökéletes arányérzékkel vezeti végig a nézőt ezen a komoly drámán, – amely, nem győzöm hangsúlyozni, még ma is aktuálisan foglalkozik a hatalom és az egyén viszonyával – nem kíméli a lelkünket, de ettől lesz igazán maradandó a film.

Pontos színészvezetés, maximális atmoszférateremtés, fanyar társadalomkritika, egy belülről bomlasztó antihősre felépítve, ami annak ellenére sem hat elcsépeltnek, hogy mára már „kedvelt” toposszá vált. Forman ugyanis a történetei többszintű értelmezését sajátos dramaturgiai érzékkel tudja a kommersz és az intellektuálisan egyedi határán vezetni.

A legnagyobb rendezők sajátja ez, kevesen vannak ebben a klubban. Filmtörténeti mérföldkő, – sok szempontból is, hogy csak a legplasztikusabb példát említsem, az Ez történt egy éjszaka (1934), és A bárányok hallgatnak (1991) mellett Milos Forman alkotása az egyetlen, melynek sikerült az un. Oscar grand slam, vagyis az öt főkategóriában elnyerni az aranyszobrot, –  klasszikus dráma, melyen nem fog az idő.

Kapcsolódó cikkek

Alan Rickman 27 kötetet írt tele élete tapasztalataival

Emma Thompson előszavával jövő tavasszal jön magyarul Alan Rickman 25 évig írt naplója

Az összességében 27 kötetes gyűjtemény nem kevés szerkesztői munkát igényel még a megjelenésig.

Donald Sutherland főszereplésével jön a következő Stephen King-adaptáció

A végeredményt úgy fest, hogy már idén ősszel láthatjuk majd.

Ahol a folyami rákok énekelnek /Forrás:https://f21.hu/irodalom/olvassotthon-delia-owens-ahol-a-folyami-rakok-enekelnek/

Magányos kislány a lápvilág közepén, avagy az ártatlanság elvesztése – Könyvkritika

Újra elővettük az elmúlt évek egyik legnagyobb nemzetközi bestsellerét.

Nyugati nyaralás (2022)

Érdemes felszállni arra a nosztalgiavonatra, amely a Nyugati nyaralásra robog velünk! – Filmkritika

A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. szeptember 6.

    Középfölde kisokos – 5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán

    5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán

    • 2022. szeptember 1.

    Hollywood hercegnőjére egy igazi herceg is felfigyelt – 40 éve hunyt el Grace Kelly

    A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.

    • 2022. augusztus 26.

    Betűkből filmet – Hollywood aranykorának 7 világhírű forgatókönyvírója

    Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.

    • 2022. július 19.

    Gondolatok a jövőből – 9 csavaros sci-fi, amit látnod kell

    Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.

    • 2022. július 8.

    Öt órai tea és fényezett családi ezüst – A Downton Abbey világa

    Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?