Koczó Olivér
2021. november 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 52. – Száll a kakukk fészkére (1975)

Amikor Kirk Douglas 1962-ben megszerezte Ken Kesey regényének megfilmesítési jogait, valószínűleg még maga sem mert akkora sikert képzelni, mint amekkorát végül az idén (már) negyvenhat éves film aratott. Egy mérsékelten ismert kelet-európai rendezőt végleg a filmipar legnagyobbjai közé emelt, egy elvitathatatlanul egyedi, korszakos, „idősödő” színésztehetséget roppant erővel a hollywoodi sztárpályára állított. Ezen, és sok egyéb más érdeme okán is nevezhetjük, Miloš Forman Száll a kakukk fészkére című alkotását valódi filmtörténeti halhatatlannak.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Mint, ahogy azt említettem, Kesey Menlo Parki veteránkorházi tapasztalatain alapuló regényének adaptációs jogait Kirk Douglas már a hatvanas évek derekán megvásárolta. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy saját maga főszereplésével készítse el a filmes változatát, hasonlóan Stanley Kubrick 1960-as eposzi léptékű Spartacusához, aminek létrehozásában Douglas mind főszereplőként, mind pedig producerként is oroszlánrészt vállalt. A New York-i Broadway-n meg is valósult a regény színházi változata, amiben – 1963. november 13-a és 1964. január 25-e között, összesen nyolcvankét alkalommal – Kirk Douglas, William Daniels és Gene Willder elevenítették meg Patrick R. McMurphy-t és az elmegyógyintézet lakóit. Ám a kérész életű darab után hosszú évekre megtorpantak az idősebb Douglas abbéli ambíciói, hogy elkészítse a regény celluloid változatát.

Létezik egy közkedvelt anekdota, miszerint valamikor a hatvanas éves közepén Kirk Douglas Prágában járt, és találkozott Miloš Forman-nal, akinek már ekkor megígérte, hogy elküldi a regényt és annak filmes vázlatait, de vélhetőleg a kommunista Csehszlovákia cenzorai elkobozták ezt a csomagot.

Hogy a fenti kis színes történetnek mennyi valóságalapja van, a film szempontjából lényegtelen, hiszen tíz évvel később, a már idősödő Douglas helyett fia, Michael Douglas volt az, aki végül valóban az emigráns Miloš Forman-t kérte fel Kesey könyvének a megfilmesítésére.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Valószínűsítem, hogy Patrick R. McMurphy története egyetlen filmrajongó számára sem hangzik ismeretlenül. S vélhetőleg az elkötelezett könyvfogyasztók számára is ismerősen cseng, Ken Kesey azonos című regénye.

Ahogy az örökösen alábbhagyó, és felizzó vitában állást foglalók – miszerint a könyv, vagy az adaptáció a jobb – között is, hosszú évtizedek alatt e két alkotás, az összemérhetetlenség eklatáns példájává rögösült. Ennek ellenére azért pár mondatban érdemes lehet ismertetni a film cselekményét.

Patrick R. McMurphy (Jack Nicholson) egy elmegyógyintézetbe kerül, miután többszörösen büntetett előéletű rebellisként egy rab-gazdaságban ideggyengének hazudja magát, hogy megússza a további büntetését. Az állam az intézet főorvosát kéri fel, hogy figyeljék meg hősünket és állapítsák meg róla, hogy szimuláns vagy valóban orvosi kezelésre szorul. McMurphy így kerül be a Miltred Ratched (Louise Fletcher) főnővér irányítása alatt álló osztályra. McMurphy folyamatosan provokálja a benti rendszert is, apró kis lázadásokat szít az ápoltak között, amelyek mind Ratched nővér hatalmának megdöntésére irányulnak. A roppant magabiztos McMurphy a film fordulópontjáig abban a tudatban tölti mindennapjait, hogy minden társa tőle eltérően az intézet beutalt „rabja”. Sőt meggyőződése, hogy a hetven napos elzárása után, ő maga szabadon távozhat. Mígnem egy őr világosítja fel, hogy ellentétben vele, társai mind szabad akaratukból vesznek részt a kezeléseken, és szemben a börtönnel, itt nem a kiszabott büntetés leteltével szabadulhat. Hanem csak akkor, amikor az ápolók és az orvosok gyógyultnak nyilvánítják.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Miloš Forman a forgatás kezdete előtt maga is négy hetet egy Oregon megyei szanatóriumban töltött, hogy természetes közegükben figyelhesse meg az ott kezeltek és dolgozók viselkedését. Hasonlóan Ken Kesey-hez, akinek forgatókönyv vázlatát egyébként nem fogadta el. Sőt egy másik, a filmmel kapcsolatos anekdota szerint, a rendező és az író úgy összevesztek azon, hogy a mozi – hűen a regényhez Bromden főnök szemszögéből, vagy pedig Forman elképzelései szerint, McMurphy perspektívájából – mutassa be a történetet, hogy végül Kesey soha életében nem volt hajlandó megnézni az elkészült alkotást.

Miloš Forman Pesaroban mondta még 1965-ben, a következőket – „gyakran a szemére vetik a nuovo cinemának, hogy kikerüli korunk nagy témáit, nagy problémáit. Nem vagyok olyan biztos ebben. A legutóbbi időkben maga a tudomány is inkább a mikrokozmosz felé fordította a figyelmét. Ezzel mintegy nekifogott, hogy korrigálja azt az egyenetlenséget, amely egészen a középkorig nyúlik vissza. Ebben az időszakban ugyanis minden teleszkóp a mérhetetlen világegyetemet kutatta, a végtelen felé fordult. Senki sem érdeklődött a porszemek, az atom iránt, s ebben a szellemóriások nagyszerű és naiv őrültsége fejeződik ki.”

Ez a forman-i filmkészítés esszenciája – humanista, emberszabású hősök foglalkoztatják, s egyszerre fedezhetőek fel a kafkai szürrealizmus és a haseki szatíra jellemvonásai. Ez a rövid idézet tökéletesen leírja annak a filmes irányzatnak a filozófiai magját, amit cseh új hullámnak neveznek.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Nem véletlen, hogy a hetvenes évek hajnalán felerősödő új-hollywoodi generációra, műfaji filmes reneszánszra, Truffaut-on és Godard-on túl, a Formanhoz hasonló kelet-európai rendezők is nagy hatással voltak. Forman, ahogy azt számos alkalommal elmondta a Száll a kakukk fészkére-t szándékosan naturalista stílusban kívánta filmre vinni, nagy hatással volt rá Frederick Wiseman – és a cinema verité – amerikai dokumentumfilmes 1967-es Titicut Follies c. munkája, ami egy Massachusetts-i javítóintézet börtönőrültjeivel foglalkozik.

Forman visszaemlékezéseiben azt is megemlíti, hogy gyakran forgott a kamerája akkor is, mikor a szereplők nem tudták, és sokszor hagyta, hogy improvizáljanak egy-egy jelenetben. Ezen sok kis apró finomságnak, és talán a rendező által Európából „importált” filmes érzékenységnek okán, épült fel egy hollywoodi filmekben máig ritka – egyetemes szolidáris miliő –, aminek köszönhetően még ennyi évvel később is aktuális ennek a filmklasszikusnak a mondanivalója.

Végezetül fenti gondolatomat alátámasztandó, még két fontos részletet tárgyalnék a filmből, a film fordulópontját és megoldását. Mire ugyanis elérünk a film, szerintem fordulópontjának nevezett részéig, – mikor is McMurphy szembesül a saját végzetével – addigra a rendező felépítette a nézőben a tökéletes szimpátiát a lázadó McMurphy iránt. Szinte minden egyes kisebb nagyobb epizóddal (a gyógyszer erőszakos kényszerítésével, a demokratikusnak mondható szavazás után a meccs nézés tiltásával, az esténkénti kártyázás, mint „egyetlen szórakozás” megvonásával) tovább mélyíti az azonosulásunk szintjét, lassan engedi, hogy magába szippantson az intézet fehér falainak világa. Képtelenség kivonni magunkat a filmből, tökéletesen felépített drámához van szerencsénk, ami mindvégig fenntartja az intenzitást.

Száll a kakukk fészkére (1975)

A film és egyben a rendező, jól használja a történetben elliptikusan visszatérő zenét, émelyítő és egyúttal idegtépő is, ahogy a hegedűk szólnak, egyszerre diegetikus (mivel látjuk, hogy a nővérek minden reggel felrakják a lejátszóra a lemezt) és egyben nondiegetikus is (mert a zene folyamatosan hallatszik egyenlő hangon a párbeszédekkel), amivel eléri a rendező, hogy szinte mi is bent érezzük magunkat a körben. Ráadásul olyan nyugodt zenével, ami sok mindent eredményez a nézőben, – idegességet, izgatottságot, feszültséget – csak épp nyugodtságot nem, s talán ezt érezhetik a bentlakók is. A békésnek látszó felszín mögött elfojtottan mindvégig ott él a feszültség, ami egy ponton kirobban, és olyan elviselhetetlenné válik, hogy nagyon várjuk már a film végét, hogy megszabaduljunk ettől a rendkívül zavaró érzéstől. Habár egy mikrotársadalom tragédiáját nézzük, mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy bizony az egész világunk ilyen: steril, nem tűri az egyéniséget, bármi áron helyreállítja a rendet, semmi nem változik, bármit is teszünk.

Sokrétegű mondanivalója van a filmnek, napokig lehet rajta gondolkodni, és érdemes is. Jack Nicholson emberábrázolását mély karakterismeret jellemzi, karizmatikus egyéniségének drámai ereje teljes mértékben uralja a vásznat. Louise Fletcher a főnővére szerepében méltó ellenfél, nem véletlenül kapott Oscar-díjat játékáért, annak ellenére, hogy mindösszesen huszonkét percet látjuk Ratched nővért a mozivásznon. Milos Forman tökéletes arányérzékkel vezeti végig a nézőt ezen a komoly drámán, – amely, nem győzöm hangsúlyozni, még ma is aktuálisan foglalkozik a hatalom és az egyén viszonyával – nem kíméli a lelkünket, de ettől lesz igazán maradandó a film.

Pontos színészvezetés, maximális atmoszférateremtés, fanyar társadalomkritika, egy belülről bomlasztó antihősre felépítve, ami annak ellenére sem hat elcsépeltnek, hogy mára már „kedvelt” toposszá vált. Forman ugyanis a történetei többszintű értelmezését sajátos dramaturgiai érzékkel tudja a kommersz és az intellektuálisan egyedi határán vezetni.

A legnagyobb rendezők sajátja ez, kevesen vannak ebben a klubban. Filmtörténeti mérföldkő, – sok szempontból is, hogy csak a legplasztikusabb példát említsem, az Ez történt egy éjszaka (1934), és A bárányok hallgatnak (1991) mellett Milos Forman alkotása az egyetlen, melynek sikerült az un. Oscar grand slam, vagyis az öt főkategóriában elnyerni az aranyszobrot, – klasszikus dráma, melyen nem fog az idő.