Bár manapság úgy tűnhet, hogy Hollywood minden korábbinál jobban ráfeküdt a soros sikerkönyvek azonnali mozgóképes adaptálására, valójában egy-egy kiváló regény vagy novella évtizedekkel ezelőtt is busás bevételt és díjözönt vetített előre, különösen egy olyan ünnepelt szerző esetében, mint amilyen Ernest Hemingway volt. A később irodalmi Nobel-díjat nyert író talán minden kortársánál erőteljesebben befolyásolta az amerikai prózát, és az álomgyár is viszonylag korán felfigyelt rá, így legtöbb és legfontosabb műveiből gyakorlatilag már életében filmes adaptáció készült: igaz, ő maga bár borsos áron adta el a filmjogokat, a feldolgozások csupán töredékével volt igazán elégedett.
Különösen igaz ez a novelláiból készült filmekre. Hemingway legfőbb jellemzője a tökéletesen kerekre és szikárra csiszolt próza, mely pont annyi szót tartalmaz, amennyire szükség van, ami azonban egy-egy másfél-két órás filmhez nyilvánvalóan kevés, így aztán a rendezők és forgatókönyvírók nem átallották felhigítani némileg a feldolgozandó mű cselekményét, ami aztán vagy jót tett a végeredménynek vagy nem. Nem történt ez másként talán legszebb novellája esetében sem. Hollywood-i akták sorozatunk 54. epizódjában A Kilimandzsáró hava.
Az egész életében a vadászatért és halászatért rajongó Hemingway régi vágya volt Afrikában is próbára tenni magát. Álma végül 1933-ban valósult meg, amikor feleségével 10 hetes szafarira indultak Kenyába és Tanganyikába. Az élményanyag új lendületet adott Hemingway egy rövid ideje parkolópályára tett művészetének, és nem csupán az Afrikai vadásznapló című regényes útibeszámoló született belőle, de két igen különleges novella, a Francis Macomber rövid boldogsága, valamint A Kilimandzsáró hava. E két mű – különösen utóbbi – azért is érdekes, mert Hemingway különösen a Búcsú a fegyverektől zajos sikere után igyekezett levetkőzni a novellista megjelölést, melyet az irodalomkritika aggatott rá, és azt kívánta, hogy regényíróként hivatkozzák. A Kilimandzsáró hava végül 1936 augusztusában jelent meg nyomtatásban az Esquire magazinban.
A filmjogokra a 20th Century Fox csapott le 1948 júniusában. Hemingway belement az üzletbe, mivel igencsak elégedett volt az 1946-ban mozikba került A gyilkosok című novellájának adaptációjával, különösen a stílust, és Burt Lancaster alakítását dicsérte, és üdvözölte, hogy a készítők nem akarták kifacsarni a mondanivalót. A stúdió végül 125 ezer dollárt fizetett neki, ami példátlanul magas összegnek számított, ugyanakkor a Fox meg volt győződve róla, hogy a film témájánál fogva bőségesen meghálálja majd a bizalmat.
A rendezés a Golden Globe-díjas, és kétszeresen Oscarra jelölt Henry King kezébe került, aki ragaszkodott az eredeti helyszíneken történő forgatáshoz, amit a stúdió annak ellenére is megszavazott neki, hogy baljós hírek keringtek az egy évvel korábban bemutatott Afrika királynője forgatási nehézségeiről – vadállatok támadását, trópusi betegségeket emlegettek – így aztán végül azon jeleneteket, ahol a szereplők is látszanak, stúdióban vették fel, és csak a vadállatokról készítettek snitteket a helyszínen. A főszerepre kezdetben többen pályáztak: Humphrey Bogart friss Oscar-díjasként nem kívánt részt venni egy nehézkes, és sok utazással járó forgatáson, Marlon Brando pedig túl fiatalnak bizonyult a főszerephez.
Miután a stúdió szerette volna elmélyíteni a sztori szerelmi szálát, hogy ezzel felcsigázzák a női nézőket, így kizárólag a film kedvéért egy plusz karaktert is beleírtak a szövegkönyvbe, mely szerepet aztán a kor egyik szépségideálja, Ava Gardner kapott. A forgatás – hála a stúdióban épített díszleteknek – viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott annak ellenére, hogy a stáb megfordult Nairobiban, Kairóban és a francia Riviérán is, az egyetlen fennakadást az jelentette, mikor Peck egy Gardnerrel közös jelenetben, miközben a nőt cipelte, kificamította a bokáját, és az orvos tíz nap ágynyugalomra ítélte. A 20th Century Fox nagy reményekkel várta aztán a bemutatót, ezzel a filmmel akarták ugyanis megnyerni az évi bevételi versenyt, tudván, hogy az MGM az Ének az esőben musicalt, a Paramount pedig Cecil B. DeMille filmjét, A földkerekség legnagyobb showját küldi majd mozikba.
A Kilimandzsáró hava végül 1952. szeptember 17-én mutatkozott be New Yorkban, majd október 23-tól vetítették országszerte. A filmplakátokon és az intróban is konzekvensen feltüntették Hemingway nevét, tudván, hogy ez is nézőcsalogatóként hat majd, és a stúdió számításai lényegében bejöttek: hárommillió dolláros költségvetése után közel 13 millió dollárt hozott a pénztáraknál, így végül az év második legtöbb bevételt termelő filmje lett – Cecil B. DeMille alkotását nem sikerült legyőznie. Két Oscar-díjra jelölték, de végül egyet sem kapott meg, és ugyan általánosságban a kritikusok is odavoltak érte, akadtak az átlagtól jelentősen elütő vélekedések is.
A Variety szintén kiemelte a film színvilágát, operatőri munkáját, és dicsérte Peck alakítását, mondván filmről-filmre egyre érettebb szerepformálás jellemzi. Ezzel szemben a Monthly Film Bulletin szerint a film szaggatottá és nehézkessé tette Hemingway gördülékeny novelláját. Craig Butler, az AllMovie munkatársa évtizedekkel később vette újra elő a filmet, és megjegyezte: „A Kilimandzsáró hava nem öregedett szépen… a forgatókönyv a senki földjén jár-kel, nem igazán emlékeztet Hemingway műveire, ugyanakkor a vizualitása ma is igazi lakoma a szemnek, Gardner és Peck pedig kitűnő együtt, ami némileg feledtetni tudja a film egyenetlenségét.”
A Bowker’s Directory szerint a filmnek komoly esélye volt rá, hogy olyan jelentőségteljes alkotás legyen 1952-ben, mint amilyen az Elfújta a szél volt 1939-ben, ami némileg talán túlzás, de hozzátették, hogyha lehet így fogalmazni, ez volt az 1950-es évek elejének „celebfilmje”. Egy interjúban aztán megkérdezték Ernest Hemingway-t is nem sokkal a bemutató után, hogy mit gondol a filmről, mire határozottan kijelentette, hogy a pénz, amit kapott érte, jól jött, de esze ágában sincs megtekinteni az alkotást, amióta hallotta, hogy saját novellájának befejezését beáldozták a készítők a hollywoodi happy endért.
A Kilimandzsáró hava idén tölti be a 70. évét, és igaz, ami igaz, bizonyos részleteiben valóban nem öregedett túl elegánsan, némileg talán lassúnak hat, és elhibázott ziccer, hogy végül elengedte Hemingway novellájának eredeti befejezését, ugyanakkor vizualitásában, színeiben és beállításaiban csodálatos idéz meg egy letűnt kort, mindegy, hogy az afrikai szavannákról, a spanyol polgárháború hadszínteréről, vagy a francia Riviéráról van szó. Nem csoda, hogy a 20th Century Fox mikor 2007-ben kiadta The Ernest Hemingway Film Collection című ötlemezes gyűjteményt, elsőként Henry King filmjét jelentette meg újra DVD kiadásban.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?