Kovács Krisztián
2022. február 10. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 57. – A Sierra Madre kincse (1948)

Hollywood elmúlt száz évében számos klasszikus alkotás született, melyek aztán a későbbiekben komplett műfajokat határoztak meg jelenlétükkel. A 2001 Űrodüsszeia a sci-fi, A máltai sólyom a film noir, A keresztapa a gengszterfilm, a Quo Vadis? a történelmi kosztümös drámák fejlődését segítette elő, a kalandfilmek terepén pedig akad egy alkotás, mely éppúgy meghatározta Steven Spielberg kalandfilmjeit, ahogy Sergio Leone spagetti-westernjeit is, noha ez a film idén már éppen hetvennégy éves lesz, és csupán egy kitartó és feltörekvő rendezőzseninek köszönhette, hogy egyáltalán elkészült.

John Huston maga volt Hollywood aranykora – ezt mi magunk állítottuk a legendás rendezőről írott korábbi portrénkban, aki számos különböző zsánerben olyan klasszikusokat szállított le fél évszázados pályafutása alatt, mint az említett A máltai sólyom, az Aszfaltdzsungel, az Afrika királynője, a Moby Dick, a Kallódó emberek, az Aki király akart lenni, vagy A Prizzik becsülete. Filmjei, leginkább kiváló színészvezetése miatt összetéveszthetetlenek, mégis karrierje egyik legnagyobb sikere kis híján kisiklatta még épp csak beindulóban lévő pályafutását. Hollywood-i akták sorozatunk 57. epizódjában A Sierra Madre kincse.

A Sierra Madre kincse (1948)

Huston egy rövid európai kirándulást követően helyezkedett el Hollywoodban forgatókönyvíróként, egyik első komolyabb munkája a Humphrey Bogart főszereplésével készült Magas Sierra című dráma volt, melynek hála megkapta a lehetőséget, hogy filmre adaptálja Dashiell Hammett kultikus hard boiled krimijét, A máltai sólymot, ami egy csapásra lökést adott karrierjének. Hustonnak volt egy álomprojektje. Még 1935-ben akadt a kezébe az élete végéig rejtőzködő és identitását mindvégig rejtegető B. Traven által írt A Sierra Madre kincse című kalandregény, melyet egy német kiadó, a Büchergilde Gutenberg hozott ki még 1927-ben.

Huston azonnal beleszeretett a műbe, leginkább azért, mert az egyszerű kalandregény jelleg alatt komoly morális dilemmákat boncolgatott, melyek valósággal követelték a megfilmesítést. Huston azonban tisztában volt a hollywoodi szokásokkal: akkoriban a legtöbb film a Paramount és a Warner gigászi stúdiókomplexumaiban forgott, a filmkészítők pedig ritkán merészkedtek ki azon kívülre.

Huston később is szeretett eredeti helyszíneken forgatni (az Afrika királynője kapcsán Kongó dzsungeleibe cipelte a stábját), így aztán mikor feldobta az ötletet a Warner stúdió vezetőjének, Jack L. Warnernek, miszerint filmre adaptálná Traven regényét, és Mexikóban forgatna, Warner kis híján kinevette. Huston az általa írt és már kész forgatókönyvvel győzte meg, és a ténnyel, hogy a Casablanca 1942-es gigászi sikerével világhírűvé lett Humphrey Bogart is rajongója volt Traven művének, és mikor megtudta, hogy Huston tervezi a filmváltozat elkészítését, maga jelentkezett az egyik szerepre. Warner végül beleegyezett, noha később vélhetően számtalanszor bánta meg a döntését. Huston első körben szereplőket keresett Bogart mellé, miután meggyőzte a stúdiót, hogy az általuk óhajtott George Raft-Edward G. Robinson-John Garfield hármas nem megfelelő, és bár a későbbi elnök Ronald Reagant nem sikerült szerződtetni, végül saját apját, Walter Hustont is leigazolta a produkcióhoz.

A forgatási szünetben, jobbról a második John Huston

Az idősebb Huston vonakodott a szereptől, Bogart állítólag viccesen meg is jegyezte a meghallgatáson: „Egy Huston se semmi, de kettő kész gyilkosság.” A filmet végül nagyrészt a mexikói kikötővárosban, Tampicóban forgatták, de a munkálatok nem zajlottak zökkenőmentesen, pedig két igazi, hazai nagyság segítette őket. Frida Kahlo férje, Diego Rivera, és a szintén nemzetközi hírű festő, Miguel Covarrubias szerepe aztán az volt, hogy ne csak vizuálisan támogassák a produkciót, de járjanak közben Huston filmjéért a mexikói elnöknél. Történt ugyanis, hogy a kormányzat a forgatás kezdete után néhány nappal megvonta az engedélyt a filmtől, mondván az olyan tartalmat fog bemutatni, mely rossz színben tünteti fel Mexikót. Bár a közbenjárás segített, Huston a helyi lapoknak kenőpénzt adott – ez akkoriban Mexikóban nem volt szokatlan jelenség – hogy kizárólag pozitív híreket közöljenek a forgatás állapotáról, így a lapok megírták azt is, hogy az amerikaiak igen nagylelkűek, mert minden egyes mexikói stábtagnak és statisztának 10 pesót, tehát nagyjából két dollárt fizetnek egy napra.

A Warner a forgatási tempóval elégedett volt, de Jack L. Warner minden egyes nap lekérette az előző napi számlákat, az egyre növekvő költségek miatt pedig komolyan elgondolkodott, hogy leállítja a forgatást. Warner tajtékzott a dühtől, nem csupán Huston, de saját ostobának tűnő döntése miatt is, hogy zöld utat adott egy filmnek, melynek nem lesz happy end a vége, és amiben még szerelmi szál sincs. Ez akkoriban Hollywoodban ritkaságnak számított, és szinte biztos kudarcra volt ítélve.

Warner azzal sem volt tisztában, hogy A Sierra Madre kincse nem csupán egy B-kategóriás western, hanem egy morális tanmese arról, miként fertőzi és mérgezi meg végleg három szövetséges barátságát az arany ígérete és a kapzsiság. Tartott tőle, hogy a nézők nem fogják tudni értelmezni a forma és a mondanivaló kettősét. Huston ellenben attól tartott, hogy a cenzúra majd közbeszól, és nem kellett csalatkoznia.

Utólag színezett fotó a forgatási szünetről

1948-ban még érvényben volt a Hays-kódex, ami szigorúan szabályozta a filmekben megjeleníthető káromkodás mértékét. Huston forgatókönyve e tekintetben egy az egyben vette át Traven szövegeit, de a kódex miatt a stúdió kötelezte némely párbeszéd megváltoztatására. Ugyanakkor a film egyik csúcspontja, Humphrey Bogart karakterének lefejezése szintén a vágóasztalon végezte, mivel a cenzúra ebben a formában nem engedte volna mozikba a filmet. A bemutatóra végül 1948. január 6-án került sor, és a film, melynek forgatása 2,6 millió dollárt emésztett el, meglehetősen szerényen kezdett, mondhatni igazolva Jack Warner félelmeit. Ugyanakkor a számok hétről-hétre nőttek, a film híre gyorsan terjedt, és végül 4,1 millió dollárnál zárt, amivel akkoriban komoly sikernek számított. A 21. Oscar-díjátadón aztán A Sierra Madre kincse négy Oscar-jelölést kapott, melyből hármat díjra váltott. John Huston két aranyszoborral távozott, övé lett a legjobb rendezés és legjobb forgatókönyv díja, apja pedig a legjobb férfi mellékszereplő kategóriáját nyerte meg.

A filmről akkor és azóta is számos magasztaló kritika látott napvilágot, de a lényeget talán legjobban Roger Ebert, Pulitzer-díjas filmkritikus foglalta össze, aki annyit mondott: „A film nem az aranyról, hanem a karakterekről szól”, ezzel alátámasztva, hogy karakterépítés szempontjából a film 1948-ban messze megelőzte a korát, és minden korabeli filmet, ami nem csupán a kiváló alapanyagnak, de Huston szuggesztív színészvezetésének is köszönhető.

Humphrey Bogart kedvenc szerepeként emlegette Dobbs karakterét, Huston pedig az Aki király akart lenni mellett A Sierra Madre kincsét tartotta számon karrierje főműveként. A film persze hamar kultikus státuszt vívott ki magának hollywoodi körökben, és alig akad filmrendező, aki ne tisztelné a műfaj halhatatlanjai és saját kedvencei közt, legyen szó George Lucas-ról, aki a Csillagok háborújához használta inspirációként, vagy Paul Thomas Andersonról, aki Huston filmjéből merített ihletet, mikor a Vérző olajat forgatta.

Csapatkép

Stanley Kubrick, aki egész életében mindössze egyszer adta közre tíz kedvenc filmjének listáját, a 4. helyre sorolta Huston filmjét, Spike Lee szerint mindenkinek látnia kell, aki rendezésre adja a fejét, míg Sam Raimi nemes egyszerűséggel minden idők legjobb filmjének nevezte. Vince Gilligan bevallottan Bogart karakteréről mintázta Walter White alakját a Breaking Bad – Totál szívás című sorozatában, a Stone Roses nevű angol rockzenekar pedig dallal tisztelgett előtte.

Tulajdonképpen nem létezik olyan filmes toplista, melyen ne szerepelne előkelő helyen Huston alkotása, aki később egy interjúban azt mondta, hálás érte, hogy az 1930-as években a Hays-kódex még szigorúbb szabályozást írt elő az amerikai filmgyártásban.

Amikor rákérdeztek, hogy érti ezt, felelevenítette a ma már nagyrészt elfeledett Vincent Sherman nevét, aki Errol Flynn jóbarátja volt, és számtalanszor dolgozott együtt Robin Hood megformálójával, és aki rögtön Traven regényének megjelenése után forgatókönyvet írt a műből, de egyszerűen nem talált stúdiót, aki bevállalta volna. Sherman állítólag nem volt hajlandó változtatni a szkript erőszakos tartalmain, aminek az lett a vége, hogy műve valahol egy hollywoodi asztalfiókban végezte. Ha a producerek és a stúdiók akkor némileg bátrabbak, vagy kevésbé szigorú a szabályozás, Huston vélhetően sosem kapott volna engedélyt Warnertől, hogy egy már filmre adaptált történetet újrázzon, így azonban nem csupán kritikai- és közönségsikert aratott, de egy olyan filmet tett le az asztalra, mely 74 év alatt alig-alig veszített a fényéből.