
- Kovács Krisztián
- 2022. április 13. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Minden valamire való filmrajongó tisztában van vele, hogy siker tekintetében messze nem minden a minőség, pedig objektíven lehet-e ennél jobb fokmérő? Aligha, mégis számos tényező közre játszhat abban, hogy egy film bukás lesz, vagy kasszát robbant, és akkor még nem is beszéltünk a kései érés effektusáról. Gondoljunk csak a jelenleg az imdb.com szerint minden idők legjobb filmjének számító A remény rabjaira, mely bemutatásakor csúfos anyagi bukást jelentett a stúdiónak, hogy aztán VHS-en kiadva, és a szájhagyományt segítségül hívva boldog-boldogtalan háztartásába eljutva tornázza magát a Top 250-es lista csúcsáig, hogy aztán ott hosszú évekre elmozdíthatatlanul lecövekeljen.
Az 1960-as évek végétől valami megváltozott az amerikai horrorfilmgyártásban, ami nagyrészt egy merész rendezőegyéniség, George A. Romero gore-horrorjának, Az élőholtak éjszakájának volt köszönhető, ami függetlenfilmként, a stúdiók és a cenzúra beleszólása nélkül készülhetett el, és underground klasszikusból generációs mesterművé nőtte ki magát. Az 1950-es évek konzervativizmusában még jelenlévő cenzúra, az ún. Hays-kódex egyébként is idejétmúltnak tűnt, és mikor végleg száműzetésbe vonult, megkezdődött a horrorfilmek aranykora többek közt olyan egyéni hangú zseniknek hála, mint amilyen a szintén függetlenfilmes vonalról érkező John Carpenter.
A dolog (1982)
John W. Campbell Jr. az amerikai ponyva aranykorában mondhatni teljhatalmú úrnak számított. Az Astounding Science Fiction, és az abból lett Analog sci-fi magazin főszerkesztőjeként évtizedekig hatalmas befolyással bírt a műfaj alakulására, és olyanoknak adott először megjelenési lehetőséget, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke és Robert A. Heinlein. Ugyanakkor Campbell termékeny szerzőnek is számított, leghíresebb művét Who Goes There? címmel és Don A. Stuart álnéven 1938-ban adta közre. Bár 1951-ben készült már belőle egy erősen a hidegháború hangulatából táplálkozó alkotás, az még a képi ábrázolás szigorú szabályozásának köszönhetően csak részben volt képes visszaadni Campbell eredeti írását, ugyanakkor az 1970-es években szárba szökkenő horrorláz (amit csak elősegített Az ördögűző 1973-as sikere, és 10 Oscar-jelölése) alatt számos korábbi irodalmi siker adaptációja kezdett formálódni a hollywoodi stúdiókban.
David Foster és Lawrence Turman akkoriban olvasták újra Campbell novelláját, és fel is ajánlották a Universal Pictures-nek, hogy készítsenek belőle egy modern és a korábbinál könyvhűbb adaptációt.
John Carpenternek az akkor már a filmterven dolgozó producer, Stuart Cohen dobta fel a rendezés ötletét. Cohen és Carpenter jó barátok voltak, de a Universal nem hitte, hogy egy függetlenfilmes területről érkező rendező képes lenne elvinni egy ekkora produkciót, így ők inkább Tobe Hoopert szerették volna felkérni, aki 1974-ben komoly sikert aratott A texasi láncfűrészes mészárlással.
A stáb a forgatás előtt
Hooper és partnere, Kim Henkel kidolgozott egy vadonatúj koncepciót, de az nem tetszett a stúdiónak, így Hooper faképnél hagyta őket, akárcsak az ő helyettesítésére kiszemelt John Landis, így aztán a film egy időre parkolópályára került. Amikor azonban bemutatkozott a mozikban Ridley Scott filmje, A nyolcadik utas a halál, és hatalmas sikert aratott, a stúdió újra elővette a távolról ugyan, de hasonló koncepció mentén elképzelt Campbell-adaptációt. Carpentert ekkor újra felkérték a rendezésre, leginkább a Halloween sikere miatt, de ő addigra már megtekintette az 1951-es filmet, és úgy vélte, annál jobbat nem valószínű, hogy lehetne készíteni, így vonakodott elfogadni az ajánlatot, különösen amikor megtudta, mekkora költségvetésben, és ezzel szemben milyen látványtervekben gondolkodik a Universal. A stúdió ugyanis összesen 10 millió dollárt szánt A dolog munkálatai, és összesen 200 ezret a speciális effektekre, ami összehasonlítva Ridley Scott filmjével, nevetséges összegnek tűnt.
Végül persze a költségek folyamatosan nőttek, és a speciális effektekre 1,5 millió dollárt használtak fel, igaz, előzetes bejelentés nélkül, főleg a forgatási helyszínekkel való trükközésből megmaradt pénzt forgatva vissza. A probléma azonban inkább ott jelentkezett, hogy a számos forgatókönyvváltozat közt nehezen találták meg az igazit, pedig még a Legenda vagyok világhírű írója, Richard Matheson is besegített a stábnak.
Kurt Russell, akivel Carpenter már a Menekülés New Yorkból kapcsán is együtt dolgozott, a kezdetektől részt vett a produkcióban, és ötleteivel segítette is a rendezőt és az írót, többek közt saját karaktere jellemrajzának véglegesítését is ő maga végezte.
Russell és Carpenter a forgatáson
A sztoriboardot a forgatókönyv és Carpenter elképzelései alapján Mike Ploog és Mentor Huebner rajzolta meg olyan hihetetlen pontossággal, hogy azok 90%-át gyakorlatilag egy az egyben forgatták le később. A tizenkét hétig tartó forgatás 1981. augusztusának végén indult Alaszkában, aztán a stáb áttelepült a Brit-Kolumbiában lévő Stewartba, néhány belső jelenetet pedig stúdióban rögzítettek, számos díszletelemet közben módosítva, és újra és újra felhasználva, hogy ne ússzanak el a költségek. Carpenter a forgatás közben jött rá, hogy a forgatókönyv számos eleme túl van magyarázva, és sok felesleges jelenetben nem látni mást csak a szereplők beszélgetését, így ezeket ú közben variálta át, vagy vágta ki végleg, ami összességében megintcsak kurtította a költségvetést, ami azért így is jócskán túllépte a megszabott keretet. A filmzenére a rendező személyesen kérte fel Ennio Morricone-t, még Rómába is elutazott, hogy beszéljen a mesterrel.
Bár a zeneszerző neheztelt érte, végül nem szült haragot a két szakember közt. Carpenter úgy vélte, hogy a filmet a speciális effektek viszik majd el a hátukon, amire szükség is lehetett, ugyanis a bemutató előtt két héttel került mozikba Steven Spielberg E. T. – A földönkívüli című filmje, ami hasonló tematikát egészen más oldalról és más műfajban közelített meg, így Carpenter bármennyire is bízott az ellenkezőjében, számított a bukásra, noha arra a gyűlöletfolyamra, amit a film kapott, még ő sem volt felkészülve.
Stan Winston dolgozik a maszkokon
A dolog 1982. június 25-én mutatkozott be az Egyesült Államokban, a nyitóhétvégén 3,1 millió dollárt keresett, és végül nagy nehezen 19,6 millió dollárral zárt, amivel 4 millió dollárral haladta meg a költségvetését. Ez még önmagában nem rossz eredmény, sokkal inkább a kritikák voltak azok, melyek a filmet porig alázták. „Minden idők leggyűlöltebb filmjének” vagy épp „unalmas szemétnek” titulálták. David Ansen, a Newsweek hasábjain azt írta, hogy a készítők összekeverték a speciális effektek használatát a feszültségkeltéssel, Vincent Canby a The New York Times-ban pedig megjegyezte, hogy „csak akkor szórakoztató, ha a néző póklábú emberfejekre és kutyaboncolásra vágyik”. Azért akadtak pozitív gondolatok is: Kurt Russell alakítását szerették a kritikusok, ahogy a mellékszereplőkkel is ki voltak békülve; dicséretet kapott az operatőri munka, és természetesen a nem mindennapi speciális effektek is.
Nehéz megítélni, mi okozta a filmet övező gyűlöletet, de egyes kritikusok szerint az elképesztően nyomott hangulata lehetett a felelős, ami éppen az Egyesült Államokban akkor uralkodó recesszió kellős közepén érkezett, ahol az emberek vidámságra, nem újabb kiábrándulásra vágytak. Ott volt aztán az E. T. sikere, ami abban az évben mindent lepipált, valamint a fantasy és sci-fi filmek dömpingje, melyek gyakorlatilag egymástól raboltak nézőket. Olyan filmeket mutattak be pár hét különbséggel, mint a Szárnyas fejvadász, a Conan, a barbár, a TRON, a Poltergeist, a Mad Max 2 és a Star Trek: Khan haragja, és e filmek közül szinte csak Carpenter alkotása kapott szigorú, R besorolást.
Akárhogy is, az 1980-as évek végén, és az 1990-es évek elején a kritikusok is újraértékelték A dologról alkotott véleményüket, a film pedig lassan az underground horrorszcénából felemelkedett a mainstreambe. A 90-es években rengetegszer került a tévé képernyőjére, és rendre a legtöbbet kölcsönzött filmek közt szerepelt a videotékákban, ami elég volt, hogy kultstátuszt, majd széleskörű elismerést vívjon ki magának. Manapság már nem kérdés, hogy A dolog a modern horror mérföldköve, számos magazin – köztük az Empire, a The Boston Globe, az Entertainment Weekly vagy az Esquire – minden idők legjobb horrorfilmjének nevezte. John Carpenter 2011-ben egy interjúban azt mondta: „A kedvencem a saját filmjeim közül, és egészen máshogy alakul a karrierem, ha sikeres lett volna. Egyáltalán nem utálom a filmeket, melyeket el kellett készítenem A dolog sikertelensége miatt, de minden másképp alakul, ha a film sikert arat.” Carpentert talán már nem vigasztalja filmje rehabilitációja, azt pedig mi is állítjuk, hogy kevés hangulatosabb horror létezik, mely egyetlen filmben egyesít mindent, amiért érdemes nézni, és követni e változatos műfajt.
A dolog (1982)
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?