Kovács Krisztián
2022. április 20. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 64. – Hátsó ablak (1954)

Alfred Hitchcock újra divatba jön. Ez persze butaság, hiszen eleve soha ki sem ment a divatból, az ugyanakkor tény, hogy bár 15-20 évvel ezelőtt jó néhány művéből készült balul elsült remake (többek közt a Psycho-ból is), Hollywood manapság kezdi ismét elővenni a feszültségkeltés nagymesterének műveit: A Manderley-ház asszonyából készült feldolgozást már bemutatták, a Gyilkosság telefonhívásra pedig hamarosan forogni kezd, így még azelőtt gondoltunk írni a talán egyik legnagyobb klasszikusáról és objektíve is legjobb filmjéről, hogy abból (ismét) remake készülne, mert ha valahol, hát itt az eredeti abszolút felülmúlhatatlan.

Az 1950-es évek, és az 1960-as évek eleje kétségkívül Alfred Hitchcock pályafutásának csúcsidőszakát jelentették, olyan maradandó művei születtek ekkor, mint a Szédülés, az Észak-északnyugat, a Gyilkosság telefonhívásra, a Psycho vagy a Madarak, melyek mindegyike akár narratíváját, beállításait, filmezési technikáját tekintve úttörőnek számított Hollywood történetében. 1954-es klasszikusa pedig nem csupán egy a romantikát a thriller jegyeivel vegyítő lenyűgöző kamaradráma, de a mester ezzel mintegy hollywoodi emlékművet is állított a kukkolás „művészetének”. Hollywood-i akták sorozatunk 64. epizódjában a Hátsó ablak.

Hátsó ablak (1954)

1953 vége és 1954 eleje sűrű időszak volt Hitchcock életében, pár hónap alatt két klasszikussá érő filmet forgatott, mindkettőt a John Ford-féle Mogambo című filmben felfedezett későbbi monacói hercegnével, Grace Kelly-vel a főszerepben, előbbi Gyilkosság telefonhívásra címmel került a mozikba az év májusában, és bár manapság az életmű csúcsteljesítményei közt hivatkoznak rá, végül nem ért el annyira kultikus státuszt, mint a másik alkotás. Hitchcock számára a Hátsó ablak azért is volt jelentőségteljes, mert végre egy filmben szerepeltethette kedvenc színészét és színésznőjét, James Stewartot és Grace Kelly-t, ráadásul ekkor kezdett igazán működni az az akkor még újdonságnak számító modell, amit többek közt Cary Grant hatására kezdett használni egyre több híresség, miszerint nem állandó fizetésért dolgoztak, hanem a filmek bevételéből kértek részesedést.

Hitchcock ráadásul addigra korábbi sikereivel már stabil hátteret épített magának a Paramount Pictures-nél, és bár egy ideig fontolgatta, hogy filmjét eredeti, külső helyszínen veszi fel, végül éppen e gyümölcsöző munkakapcsolat miatt vehette rá a stúdiót, hogy építsen fel a számára egy komplett társasházat, belső udvarral együtt. A díszleten többek közt az életében 23 Oscar-díjra jelölt Hal Pereira, valamint Joseph MacMillan Johnson dolgozott közösen, az elkészült épületbelsők és külsők pedig a stúdió addigi legmonumentálisabb díszletévé váltak, melynek ékköve az a modern vízelvezető rendszer volt, mely lehetővé tette a filmben használt esővíz tökéletes elvezetését úgy, hogy az a díszletben a legcsekélyebb kárt se okozza.

Ezen túl Pereira és Johnson egy speciális bevilágítási rendszert is terveztek, mellyel mindössze 45 perc alatt lehetővé tették, hogy a nappali fényből éjszakai sötétség legyen, a naplemente átmeneti színeivel festve meg a műégboltot. Hitchcock mesterműnek titulálta a díszletet, ami annyira otthonosra sikerült, hogy a színészek a forgatás idejére beköltöztek a lakásokba.

Hátsó ablak (1954)

Hely bőven akadt, ugyanis összességében harmincegy, közel teljesen berendezett lakás várta a stábot, noha az is igaz, hogy Hitchcock és kedvenc operatőre, Robert Burks néhol csalt a perspektívával, a főszereplő L. B. Jeffries lakása például valójában a földszinten volt, és onnan zuhant az alagsorba a film fináléjában. Bár a lakások komfortosak voltak, ahhoz képest, hogy „csupán” egy díszletben álltak, a felső lakásokban lévők a nappali fényt biztosító több mint ezer ívlámpa fényében kis híján megsültek, így ezeket a snitteket Hitchcock is minél gyorsabban igyekezett rögzíteni. Maga Hitchcock szinte végig Jeffries lakásában tartózkodott, míg a többi lakás lakójának hússzínű fülhallgató volt a fülében, melyen át az instrukciókat kapták a rendezőtől. Hitchcock autentikus hatást akart elérni, és eszerint válogatta ki a lakókat: a zenész lakásában egy zenész lakott, Ross Bagdasarian Sr. aki az Alvin és a Mókusok révén vált híres dalszerzővé, míg a táncoslány is valóban táncoslány volt, Georgiana Darcy, 17 éves művész.

A gyilkos karakterét a közszájon forgó pletykák szerint Hitchcock gondosan megkomponálta, hogy bosszút álljon David O. Selznick produceren, állítólag ugyanis a két filmesnek számos művészi ellentéte akadt A Manderley-ház asszonya forgatásán, a rendező pedig úgy vett elégtételt, hogy a feleséggyilkos Thorwaldot a producer képére formálta a jellegzetes szemüvegétől az ősz göndör hajig.

Sőt, rávette az őt alakító Raymond Burrt, hogy sajátítsa el Selznick jellegzetes manírjait, gesztusait és hangsúlyait is. A forgatás nagyrészt problémamentesen zajlott, kivéve egy aprócska affért James Stewart felesége és Grace Kelly közt. A fiatal színésznő gyakran és előszeretettel incselkedett férfipartnereivel – állítólag a Mogambo forgatásán az apja korú Clark Gable-lel is rövid románcba keveredett – és miután Kelly egy interjúban úgy fogalmazott, sosem látott férfiasabb férfit James Stewartnál, a színész felesége eljött a forgatásra, és attól kezdve nem is tágított onnan.

Hátsó ablak (1954)

Kevesen tudják, de a Hátsó ablak főszereplőpárosát a pletykák szerint Hitchcock a magyar származású fotósról, Robert Capáról, és annak Ingrid Bergmanhoz fűződő kérészéletű viszonyáról mintázta.

A páros akkoriban találkozgatott, amikor Bergman a Forgószelet forgatta Hitchcockkal 1946-ban, így a rendező közelről figyelhette meg kapcsolatuk kibontakozását. A románc mindössze egy évig tartott a Bergman iránt viszonzatlan szerelmet tápláló rendezőben azonban mély nyomot hagyott, így a Hátsó ablak főhőse fotóriporter lett és Greenwich Village-ben lakott, akárcsak Capá, és mindketten lábsérülést szenvedtek egy munka közben. Hitchcock ugyan előszeretettel adaptált könyveket – gondoljunk csak Robert Bloch-ra, és a Psycho-ra – de a Hátsó ablak az egyik olyan filmje, ahol az alapként szolgáló novella szinte kikopott a köztudatból, ahogy az is, hogy a film valójában adaptáció.

Cornell Woolrich It Had to Be Murder című műve 1942 februárjában jelent meg a Dime Detective Magazine hasábjain, melyet valójában egy H. G. Wells novella, a Through a Window inspirált. A hasonlóság a film és a novella közt azért sem feltétlenül szembetűnő, mert a rendező ezen túl két másik bűnesetből is ihletet merített, ahogy azt később egy Francois Truffaut-nak adott interjúban meg is jegyezte. Az egyik Patrick Mahon ügye, aki 1924-ben gyilkolta meg terhes szeretőjét, Emily Kaye-t, feldarabolta a testét, majd egy vonat ablakából szórta ki a testrészeket. A fejjel azonban nem tudta mihez kezdjen, ez adta az ötletet Hitchcocknak a szomszéd virágoskertjében elásott bizonyítékhoz. A másik egy 1910-es gyilkossági ügy volt, ahol Dr. Hawley Crippen megölte a feleségét, közös ismerőseiknek pedig azt mondta, a nő Amerikába utazott. Amikor egy különösen makacs barát sehogy sem akadt az asszony nyomára, majd a nő egyik ékszere feltűnt a férj szeretőjén, a rendőrség gyanút fogott. A nyomozók testrészeket találtak Crippen otthonában, így le is tartóztatták a férfit.

Hátsó ablak (1954)

A Hátsó ablak 1954. augusztus 4-én egy jótékonysági vetítésen mutatkozott be a közönség előtt New Yorkban, a Rivoli Színházban, a teljes bevételt pedig a stúdió az American–Korean Foundation számára ajánlotta fel, akik a dúló koreai háború áldozatainak családját igyekeztek segíteni belőle, széleskörben pedig csak 1954. szeptember 1-jén került a mozikba. Bosley Crowther, a The New York Times vezető kritikusa azt írta róla: „bár nem jelentős alkotás, feszült és izgalmas”. Ezzel szemben a Time rajongott érte, és „Hitchcock második legjobb filmjének” titulálta, összességében pedig négy Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb rendezés, operatőri munka és adaptált forgatókönyv kategóriákban. A film egyike volt a híres Hitchcock-i ötösnek, vagy a Hiányzó Hitchcockoknak, annak az öt filmnek, amelyek nem sokkal bemutatásuk után eltűntek a forgalmazásból és csak évtizedekkel később, a nyolcvanas évek közepén kerültek ismét a nézők szeme elé (közéjük tartozott a Szédülés és a Kötél is.)

Mindez nagyrészt Hitchcock sara, aki a negatív kritikákra válaszul visszavásárolta a kópiákat, hogy aztán 30 évig ne engedje bemutatni, de 1980-as halála után azok lányára szálltak örökségül.

1983-ban végül a Universal vásárolta meg a jogokat, ám a negatív kópiák igen rossz állapotban voltak, kisárgultak, kifakultak és megsérültek. A film restaurálását 1997-ben kezdte meg Robert A. Harris, majd a restaurált változatot 2000-ben küldték újra mozikba, aztán kiadták Blu-ray-n és DVD-n is. 1998-ban közben elkészült a remake az akkor már tolószékbe kényszerült Christopher Reeve főszereplésével, de meglehetősen fagyos fogadtatásban részesült, míg 2007-ben egy nem közvetlen, de egyértelműen a Hátsó ablak által inspirált változat is készült Disturbia címmel Shia Leboeuf főszereplésével. Manapság a filmet Hitchcock egyik legnagyobb klasszikusának, és igazi mesterműnek tartják, a Sight & Sound, a Time Out és az Empire magazin is minden idők 20 legjobb filmje közé sorolta, mi pedig csak remélhetjük, hogy nem éri utol a dúló hollywoodi remake-hullám, mert bizony a Hátsó ablak úgy tökéletes, ahogy közel hetven évvel ezelőtt bemutatták.