Kovács Krisztián
2022. május 4. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 65. – Holt költők társasága (1989)

Szinte hihetetlen, de idén már nyolcadik éve lesz, hogy nincs köztünk Robin Williams, aki kétségtelenül generációjának egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb színésze volt. Noha Williams humoristaként kezdte a pályát, és sziporkázó improvizációs humorának hála kaphatott saját sorozatot Egy úr az űrből címmel, tulajdonképpen már első szerepei alatt is érzékenyen figyelt arra, hogy ne eshessen bele egyetlen hollywoodi skatulyába sem. Nem akarta, hogy pusztán vígjátékszínészként könyveljék el, így bemutatkozó mozifilmje, a Popeye után rögtön egy keserédes drámával jelentkezett, ez volt a John Irving kiváló regénye alapján készült Garp szerint a világ. Talán ő maga sem sejtette, hogy ez a film mégis egyfajta definitív, és szinte csak rá jellemző zsánert hoz létre, melyben művészete igazán kiteljesedhet.

Ezek a humorral vastagon átszőtt drámák jelentették Williams pályájának gerincét, gondoljunk csak az olyan alkotásokra, mint a Jó reggelt, Vietnám!, A halászkirály legendája, vagy a Patch Adams, ám bármennyi emlékezetes karaktert is keltett életre harmincéves karrierje alatt, saját filmográfiájából kedvence mindig is 1989-es filmje maradt, melynek fináléjánál csodálatosabb és katartikusabb befejezést kevés alkotásnak sikerült létrehozni. Hollywood-i akták sorozatunk 65. epizódjában a Holt költők társasága.

Holt költők társasága (1989)

Peter Weir ausztrál rendezőnek az 1980-as évek jelentették az áttörést, ekkor két Harrison Ford főszereplésével készített filmet tett le az asztalra, A kis szemtanú és a Moszkító-part pedig feltették a térképre, mint az egyik legkeresettebb külföldi rendezőt Hollywoodban. Weir következő filmje a Zöld kártya lett volna Andy McDowell és Gerard Depardieu főszereplésével. A forgatókönyvet is Weir jegyezte, aki kifejezetten a francia színészre írta azt, mert ördögi tehetségnek tartotta, és szerette volna megismertetni az amerikai nézőkkel, ám Depardieu túl elfoglalt volt, így a film előkészületei közel egy évet csúsztak. Mindezzel párhuzamosan Jeff Kanew épp az utolsó simításokat végezte a forgatás kezdete előtt új filmje kapcsán, mely egy fiúiskolába érkező tanár alakja körül forgott volna, akinek jelenléte alaposan felbolygatja a konzervatív hagyományok mindennapjait.

A film Tom Schulman félig önéletrajzi ihletésű forgatókönyve alapján készült volna, aki saját, a nashville-i Montgomery Bell Akadémián szerzett tapasztalatait öntötte formába, elsősorban tanára, Samuel Pickering magával ragadó egyénisége előtt adózva.

A stúdió, a Touchstone vezetője kezdettől elégedetlen volt Kanew-val, Shulman ugyanakkor jó barátja volt Weir-nek, így amikor kiderült, hogy a Zöld kártya munkálatai csúsznak, beajánlotta őt a vezetőségnek, akik lényegében azonnal leváltották a korábbi rendezőt, leginkább azért, mert Weir két korábbi filmje annyira erős referenciának számított. A probléma ugyanakkor az volt, hogy a már John Keating szerepére szerződtetett Liam Neeson is távozott a rendezővel együtt, így Weir első feladata volt, hogy új főszereplőt találjon.

Holt költők társasága (1989)

Számos jelölt állt rendelkezésre: Mickey Rourke kiesett a képből, mert több változtatást akart eszközölni a forgatókönyvön, amibe Shulman nem egyezett bele, Mel Gibson túl sokat kért volna, Alec Baldwin és Bill Murray pedig időpontegyeztetési problémák miatt nem jöhetett képbe, Dustin Hoffman pedig kizárólag úgy vállalta volna a főszerepet, ha a rendezői széket is megkaparintja. Robin Williams nagyrészt a Jó reggelt, Vietnám!-nak hála, és persze a meghallgatáson mutatott lenyűgöző előadása miatt kapta meg a szerepet, melyre azóta vágyott, hogy ügynöke elküldte neki a forgatókönyvet. Ahogy később fogalmazott, olyan tanárt akart életre kelteni, akit saját magának is elképzelt gyerekként. A történet másik kulcsfigurájának, Neil Perry-nek a szerepére River Phoenix-et szerette volna a stúdió, de ő akkoriban a legelfoglaltabb tinédzser színésznek számított, így egyszerűen nem fért bele az idejébe, helyére Robert Sean Leonard érkezett.

Weir különös módszerhez folyamodott a forgatás kezdetén. Kitalálta, hogy szeretné erősíteni a fiatal fiúkban az összetartozás érzését, így a teljes forgatás idejére ugyanabban az épületben szállásolta el őket, ahhoz pedig, hogy hűen mutathassa be a fiatalok és Mr. Keating kapcsolatának fejlődését, a hollywoodi szokásokkal tökéletesen szembemenve, a jeleneteket a forgatókönyv szerinti lineáris sorrendben rögzítette, ahogy később képernyőre is került.

Az autentikus és átélt hatás eléréséhez odáig merészkedett, hogy mikor a filmben Perry karaktere öngyilkos lesz, onnantól Robert Sean Leonard sem lakhatott a többiekkel, sőt, nem is találkozhattak, hogy a fiúk valóban átérezzék barátjuk végleges elvesztését. Bár a módszer talán radikálisnak tűnik, a végeredményt látva bejött, és még az sem rontott az élményen, hogy Williams állítólag nem volt a legjobb hangulatban a forgatáson, mert épp zajlott a válópere. Tehetségét mutatja, hogy mindebből semmit sem venni észre a vásznon.

Holt költők társasága (1989)

A Holt költők társasága 1989. június 2-án került bemutatásra, és mindössze 16,4 millió dolláros költségvetéséhez képest világszerte 236 millió dollárt hozott, amivel az év ötödik legnézettebb filmje, és a legnézettebb drámája lett, valamint a kritikusok szinte egyöntetű elismerése fogadta. A The Washington Post „okos és szolid szórakozásnak” nevezte, kiemelve Williams alakítását, míg Vincent Canby, a The New York Times vezető kritikusa úgy fogalmazott: „lenyűgöző film, mely sokkal kevésbé szól Keatingről, mint a fiúkról”. Ezek szerint kiváló döntésnek bizonyult a rendező részéről, hogy a forgatás előrehaladtával megváltoztatta Shulman eredeti forgatókönyvének fináléját, ami szerint Keating meghalt volna leukémiában. Weir azonban úgy érezte, ez a zárlat túlságosan is Keatingre helyezné a hangsúlyt, miközben ő a fiúkat és az ő fejlődésüket akarta fókuszba állítani. Kiváló megérzéssel eszközölt változtatás, a film zárójelenete ugyanis így minden idők egyik legcsodálatosabb és legkatartikusabb fináléjává válhatott.

Furcsamód Williams alakításától mindenki el volt ájulva, köztük Pauline Kael is, kizárólag a Pulitzer-díjas filmkritikus, Roger Ebert nem, aki a Chicago Sun-Times hasábjain nehezményezte, hogy a színész olykor a komoly drámaiba szerepből visszavált a színpadi komikus énjére, amitől alakítása eklektikus és hiteltelen lesz.

Ebert és a Chicago Tribune kritikusa, a mindig szigorú Gene Siskel nem is értette, hogy jelölhették a szerepért Oscar-díjra Robin Williams-t, ő a maguk részéről inkább a mellőzött Matt Dillon-t látták volna a jelöltek listáján. Akárhogy is, abban az évben Williams komoly esélyekkel indult az aranyszoborért folyó versengésben, de a díjat végül Daniel Day-Lewis kapta A bal lábamért. A Holt költők társasága még három kategóriában kapott jelölést, köztük a legjobb rendező, legjobb film és legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban, utóbbiban Tom Shulman haza is vihette az aranyszobrot.

Holt költők társasága (1989)

Robin Williams saját személyes kedvencének tartotta a Holt költők társaságát, mely végül egy Cézár- és egy David di Donatello-díjjal vigasztalódhatott, és a színész kapcsán a legtöbbet emlegetett idézet máig a szállóigévé lett „ó, kapitány, kapitányom.” Nem sokkal a film bemutatása után megjelent annak regényváltozata is Nancy H. Kleinbaum újságíró tollából, 2016-ban pedig végre elkészült a régóta várt színpadi változat is, melyben Jason Sudeikis keltette életre Keating karakterét. Bár összességében a filmkritika a számára Oscart hozó Good Will Huntingot, a Jó reggelt, Vietnám!-ot, (de olykor még az Aladdint is) előrébb sorolja, ha a legjobb Robin Williams-filmekről esik szó, a Holt költők társasága témáját tekintve meglehetősen időtlen,