Kovács Krisztián
2022. június 29. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 67. – Quo Vadis (1951)

Az 1950-es évek elején Hollywood a lehetőséget kereste a fejlődésre, és ezáltal persze gazdasági pozíciója megerősítésére. 1939-ben az Elfújta a szél elsöprő sikere jól mutatta, hogy megéri monumentális látványba invesztálni, mert az akár többszörösét hozhatja vissza, ennek ellenére az 1940-es évek mégis a jóval kisebb költségvetésből elkészíthető film noir műfaj aranykorává váltak, élen John Hustonnal a rendezői, Humphrey Bogarttal pedig a főszereplői poszton, de természetesen ezekben az években a háborús gépezet sem tette lehetővé, hogy a kötelező propaganda-és toborzófilmeken kívül Hollywood bármi egyébre is számolatlanul szórja a pénzt.

Az 1950-es évek eleje ugyanakkor már egy gyökeresen más időszak volt, melyben olyan immáron akár 10-15 éve is fiókban heverő filmtervek indulhattak el a megvalósulás útján, melyekre a meglehetősen szigorúan szabályozott költségkeret addig nem adott lehetőséget, a stúdiók pedig, akik közül nem egy akkoriban épp a csőd szélén áll korábbi sikerei dacára is, úgy döntött, kockáztat saját személyes túlélése érdekében. E kockázatból végül az elkövetkező 15-20 év korszakos filmdivatja sarjadt ki. Hollywood-i akták sorozatunk 67. epizódjában a Quo Vadis.

Quo Vadis (1951)

Az Elfújta a szél 1939 decemberi bemutatója lehetőséget adott volna egy új filmhullám, a nagyköltségvetésű, kosztümös filmek előretörésének, melyben különösen a vadonatúj filmtechnikák, többek közt a Technicolor színezés biztosított volna komoly lökést, ám az Egyesült Államok 1941-es háborúba lépése tulajdonképpen pontot tett egy egyébként is ingatag döntéshelyzet végére.

Pedig épp a Vivien Leigh és Clark Gable nevével fémjelzett alkotás sikere miatt vásárolta meg az MGM a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz főművének megfilmesítései jogait az író örököseitől, és vele együtt az 1924-es némafilmes változat is hozzájuk került, az előkészítés pedig egészen 1941 teléig tartott, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok is óhatatlanul belesodródik a világégésbe. A film parkolópályára került, és csak 1947-ben foglalkoztak vele újra, akkor az MGM kibérelte a római Cinecitta stúdiót, valamint az olasz főváros mellett egy 140 hektáros területet a kültéri jelenetek forgatásához.

1948-ban a művészeti vezető, a jelmeztervező és a díszletkészítő megérkezett Rómába, és azonnal elkezdődött a grandiózus díszletek építése. Az MGM semmit sem akart a véletlenre bízni, és a főszerepet felajánlották Clark Gable-nek, aki gondolkodás nélkül visszautasította azt, mondván nincs római fizimiskája, és egyébként is idétlenül festene a kosztümökben. 1949-re John Huston ült a rendezői székben, a főszereplőpáros pedig a pályakezdő Elizabeth Taylor és Gregory Peck lett volna. Peter Ustinov álma volt volna eljátszani Nero császárt, Huston segédletével remekelt is a castingon, és kecsegtették a sikerrel, de aztán abban az évben a film előkészületeit ismét szüneteltették pénzügyi problémák miatt (a díszletek építését azért rendületlenül folytatták), és mire beköszöntött 1950, már Mervyn LeRoy ült a rendezői székben Sam Zimbalist mindenható produceri jelenléte mellett.

Quo Vadis (1951)

Ahogy lenni szokott, az új rendező és producer érkezésével a casting is átrendeződött, LeRoy az ismeretlen Audrey Hepburn-t akarta a női főszerepre, aki az MGM akkori legnagyobb, állandó szerződésben lévő sztárjával, Deborah Kerr-el nem versenghetett, így ő kapta Lygia szerepét miután felszabadult korábbi munkái alól, míg a férfi főszereplő Robert Taylor lett. Az MGM összességében akkoriban rekordnak számító 7 millió dollárt szánt a produkcióra (meghaladva saját korábbi sikerfilmje, az Elfújta a szél keretét, igaz, több mint tíz év távlatából), amivel mintegy azt kockáztatta, hogy egy esetleges bukás romba döntheti a teljes stúdiót.

Ahol lehetett, igyekeztek spórolni, így rendkívül alulfizetett, helyi olasz munkaerőt alkalmaztak, akik számára a háborús pusztítás utáni években még a centes fizetés is mesés honoráriumnak számított.

A forgatás 1950. május 22-én hajnalban vette kezdetét, nehezítő tényezőként azonban néhány héttel később beköszöntött a még Olaszországban is ritkaságnak számító rekkenő nyári forróság, ami a nehéz szövetekből készült, roskadásig díszített jelmezek miatt így alaposan próbára tette a színészeket és statisztákat, ám nagyobb probléma volt, hogy az aréna-jelenetekben az idomított oroszlánok sem voltak hajlandóak megmozdulni a rettenetes hőség miatt, így a stúdió kénytelen volt a Culver City-beli központjából klímaberendezéseket és ipari ventillátorokat szállíttatni a helyszínre, mert az olasz stúdiónak akkoriban még nem volt ekkora infrastrukturális kapacitása. A Quo Vadis legendás volt arról, hogy akkoriban minden idők legtöbb jelmeze ehhez a filmhez készült, szám szerint 32 000 db, amit csak az 1963-as Kleopátra című film tudott felülmúlni.

Quo Vadis (1951)

Ugyancsak jelentős a filmben látható cameo-k sora: Elizabeth Taylor fogolyként, Sophia Loren rabszolgaként, Christopher Lee kocsihajtóként, Bud Spencer császári gárdistaként látható, mindannyian még jóval azelőtt, hogy világhírnévre tettek volna szert, és a legtöbbjük a stáblistán sem került feltüntetésre.

A film narrációját a veteránnak számító Walter Pidgeon végezte, akit 1956-ban például a kultikussá érett Tiltott bolygó című sci-fiben láthattuk az őrült tudós, Dr. Morbius szerepében is. A végső költségvetés majdnem 8 millió dollárra rúgott, mikor a filmet a sajtókörút után 1951. november 8-án mozikba küldte a stúdió, az azonban a nézői lelkesedést látva egyetlen pillanatig sem tűnt kétségesnek, komoly sikert fog aratni, és végül csak az Egyesült Államokban és Kanadában 21 millió dollárt keresett, közel 6 millió dollár tiszta nyereséget termelve, amivel egyébként 1951 legtöbb bevételt produkáló filmjévé is vált.

A Variety kritikájában azt írta, hogy „hosszú idő után először van értelme a kolosszális kifejezésnek”; Edwin Schaller, a Los Angeles Times munkatársa úgy nyilatkozott: „valószínűleg a legnagyobb film, mely valaha készült”; míg Richard L. Coe, a The Washington Post munkatársa „mesésen szórakoztató alkotásnak” nevezte. Bosley Crowther a The New York Times rettegett vezető kritikusa szerint „a mozi ragyogásának és a puszta banalitásnak, a verbális unalomnak, a történelmi igényességnek, és az erotika ábrázolásának megdöbbentően mesteri kombinációja”. Az egyetlen igazán negatív hangvételű kritika a brit Monthly Film Bulletin című kritikai lapban jelent meg, szerintük: „a film bizonyítja, hogy önmagában a látvány és a méret meglehetősen unalmas tud lenni, amennyiben elválik az alkotói tehetségtől és a jó ízléstől”, majd mintegy zárszóként „lassú és fantáziátlan rendezésnek” titulálta.

Quo Vadis (1951)

A Quo Vadis-t 1952-ben nyolc Oscar-díjra jelölték, melyből végül egyet sem váltott díjra, de Peter Ustinov hazavihette a legjobb férfi mellékszereplő Golden Globe-díját. Mára a film klasszikus, de legalább ekkora klasszikusnak számít a magyar Rózsa Miklós filmzenén végzett munkája, aki eleve híres volt arról, hogy szeret autentikus hatást kelteni, miután viszont a római zenéről nem maradtak fent ókori források, így úgy döntött, hogy főleg ógörög és zsidó zenei motívumokból építi fel a soundtracket, amivel iskolát teremtett az elkövetkező húsz évben megjelenő filmek zenei divatjához is. Rózsa nem tartózkodott a forgatás helyszínén, így nem tudott a látottakból kiindulni, a teljes kottát Culver City-ben írta meg, és végül az MGM brit stúdióiban rögzítette a Royal Philharmonic Orchestra-val, ám e felvételek hiteles kópiái később egy Culver City-beli raktártűzben odavesztek.

Rózsának nem volt beleszólása zenei motívumai filmes felhasználásába, és később, 1982-ben megjelent önéletrajzában nehezményezte is, hogy Sam Zimbalist producer önkényesen vágatta meg a filmhez készült szerzeményeit, ugyanakkor ez adott lehetőséget a zeneszerzőnek arra is, hogy többek közt a fináléban hallható témát némi módosítással újra felhasználhassa 1959-ben a Ben Hur forgatásán. Itt még Rózsát csak jelölték Oscar-díjra, de William Wyler filmje kapcsán aztán el is nyerte a kitüntetést.