Az 1950-es évek nem feltétlenül a filmművészeti innovációról szóltak még akkor sem, ha az 1951-es Quo Vadis hatására feléledt a némafilmes korszakban népszerűnek számító kosztümös-szandálos filmek divatja, és hála John Huston 1950-es Aszfaltdzsungelének, és a film noir újraértelmezésének, a bűnügyi filmek továbbra is tartották piaci pozíciójukat, a vígjátékok pedig töretlen népszerűségnek örvendtek, ám meglehetősen ritkán ütötték fel a fejüket olyan egyedi kezdeményezések, mint az 1955-ös év egyik sikermozija, benne a kor, és a közeljövő legnagyobb sztárjaival.
John Sturges Menekülés Fort Bravóból című filmje William Holden főszerepe ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és bár a negatív kritikák Sturges munkáját jobbára dicsérték – inkább a forgatókönyvíró Frank Fentont szapulták – és a film alig-alig teljesítette túl a büdzséjét, a rendező úgy érezte, egy időre elege lett a westernfilmekből, és jó néhány évre szakított a műfajjal. Végérvényesen maga mögött hagyni mégsem tudta, amiből az 1950-es évek egyik legüdébb műfaji hibridje sarjadt. Hollywood-i akták sorozatunk 67. epizódjában a Rossz nap Black Rocknál.
Howard Breslin nevét idehaza vélhetően kevesen ismerik, főleg rádiós forgatókönyveiről és westernregényeiről volt híres. 1946-ban megírta a Bad Day at Honda című novellát, mely 1947 januárjában jelent meg a The American Magazine hasábjain Robert Fawcett angol grafikus igen szuggesztív illusztrációival kiegészítve. A történetből Don McGuire írt forgatókönyvet, majd elvitte egy barátjához, Don Schary-hez, aki megmutatta azt az MGM döntéshozóinak. Schary ekkoriban meglehetős hivatástudattal dolgozott, és igyekezett producerként olyan filmeket tető alá hozni, melyek nem a bevett hollywoodi sémát követik, hanem megpróbálnak valós és égető társadalmi problémákat bemutatni. Az MGM, aki 1951-ben a Quo Vadis sikerének hála menekült meg a teljes csődtől, vevő volt az ötletre, de kérte a forgatókönyv teljes újraírását, így az Millard Kaufman kezébe került.
Az első, amit teljesített, az MGM határozott kérése volt, miszerint változtassa meg a címet, 1953-ban ugyanis kijött egy Hondo című John Wayne-western. Black Rock egy létező arizonai kisváros, amivel úgy érezték, tökéletesen amerikaivá lehet tenni a történetet, noha a forgatás végül Kaliforniában zajlott. Eredetileg Richard Fleishert képzelték el a rendezői feladatokra, de ő akkoriban a Nemó kapitány utómunkálatain dolgozott, a stúdió pedig nem engedte el, így kerülhetett Richard Brooks kezébe a gyeplő, aki korábban már besegített Kaufmannak a szövegkönyv megalkotásában is.
Tracy megszerzése így sem volt egyszerű, mert az akkor már kétszeres Oscar-díjas élő legenda túlságosan öregnek tartotta magát a szerepre. Tekintve, hogy a cselekmény 1945-ben, néhány hónappal a második világháború vége után játszódik, ő pedig 55 éves volt ekkor, nevetségesnek találta, hogy leszerelt katonát akarnak faragni belőle. Végül egy nap a forgatókönyv végső vázlatával kiment a sivatagba, és háromszor az elejétől a végéig átvette a szövegét, ami állítólag olyan erős élményt nyújtott a számára, hogy igent mondott a felkérésre. Ez persze nem jelenti azt, hogy közben ne merültek volna fel kétségei. A másik – háromszoros Oscar-díjas – mellékszereplővel, Walter Brennannel például gyökeresen eltérő politikai nézetei miatt olyannyira nem jöttek ki, hogy kizárólag másokon keresztül álltak szóba egymással, Tracy pedig közvetlenül a forgatás megkezdése előtt még egyszer megpróbált kihátrálni a filmből.
Don Schary figyelmeztette rá, hogy vélhetően az MGM komoly pert akaszt majd a nyakába, és utolsó centig visszafizettetik majd vele az addig a színészre költött nagyjából 430 ezer dollárt, így Tracy végül a mostoha forgatási körülmények (sivatag, és állandó 35-37 fokos hőmérséklet) ellenére megemberelte magát és maradt.
Tracy le volt nyűgözve Robert Ryan alakítását látva, és azt mondta, már csak a közös munka miatt is megérte elvállalni a filmet, bár a forgatás során erőteljesen küzdött magas vérnyomásával, ráadásul, hogy ne hatalmasodjon el rajta újra az alkoholizmusa, szinte csak 7 Upot ivott, de ettől még majdnem minden nap meghívta a szobájába a színészeket egy ún. koktélórára.
Az MGM bízott a filmben, leginkább Schary szavára adva, így összességében 1,3 millió dollárt juttatott a munkálatokra, ami azért számított komoly összegnek, mert a film mindössze néhány helyszínen játszódik, statiszták nélkül. Igaz, Black Rockot teljes egészében felépítették a sivatagban, és a kezdő jelenethez 5500 dollárért még kölcsön is vették a Southern Pacific Railroad egyik vonatát. Sturges az elszigetelt helyszín, a forgatókönyv, a színészek miatt később azt mondta, ez a kedvence saját filmográfiájából, noha a forgatáson többször is összekapott Tracy-vel, aki szinte soha nem akart újravenni egy-egy snittet, aminek hála a rendező végül a munkálatok utolsó negyedében le is lépett, hogy elkezdje előkészíteni A skarlát kabát című filmjét. A filmet így segédje, Herman Hoffman fejezte be, igaz, szinte csak utómunkálatok maradtak rá, melyben már a színészek sem vettek részt.
A film központi karaktere ugyanis az eredeti forgatókönyv szerint nem lett volna testi fogyatékos, és lényegében az írók csak azért „vették el” tőle az egyik kezét, mert akkoriban Hollywoodban az egyik legkomolyabb kihívásnak a színészek a testi fogyatékos szerepek eljátszását tekintették, és úgy vélték, erre még egy akkora sztár, mint Tracy sem fog nemet mondani. Vélhetően Tracy-ben is kellemes emlékek maradtak a film után, ugyanis a forgatáson viselt fekete öltönyét ő maga vette magának, és később ugyanezt viselte az 1962-es Bolond, bolond világ című filmjében is.
A Rossz nap Black Rocknál 1955. november 7-én debütált az Egyesült Államokban, és szerény költségvetéséhez képest közel háromszor annyit hozott vissza, valamint begyűjtött három Oscar-jelölést is; Sturges-t rendezőként, Tracy-t főszereplőként, Kaufman-t forgatókönyvíróként terjesztették fel az aranyszoborra. A film ráadásul igencsak pozitív fogadtatásban részesült; John O’Hara a Collier-ben például a legfontosabb és legjobb filmnek nevezte, mely valaha készült, de Bosley Crowther a The New York Times-ban is el volt ragadtatva tőle, és azt írta: „Sturges türelmes és módszeres építménye, mely kísérteties fénnyel ragyog”. Pauline Kael is egyetértett vele „a mozgókép-kidolgozás iskolapéldájának” nevezte, a Variety pedig dicsérte érzékeny társadalomkritikájáért, és azért az eltökéltségért, hogy azt egyáltalán meg merte fogalmazni. Mára egyébként a Rossz nap Black Rocknál számít például a Fehér Házban legtöbbször játszott alkotásnak is.
Nem hiába, 1965-ben a forgatókönyvírót, Millard Kaufmant a japán kormány kitüntetésben részesítette, amiért korrektül bánt a japán néppel, amire Kaufman azt mondta: „Abszurd volt, hisz nincsenek is japánok a filmben, de persze értem a célzást.” Ez pedig a magasszintű filmművészet egyik ismérve is lehetne: érzékletesen bemutatni valamit, ami explicit módon lényegében meg sem jelenik a vásznon. Többek közt ezért is olyan fontos, formabontó és bátor film a Rossz nap Black Rocknál.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?