Kovács Krisztián
2019. december 17. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hollywood-i akták 7. – Ragyogás (1980)

Stanley Kubrick a XX. századi filmtörténelem egyik emblematikus zsenije, aki forradalmi újításaival, utánozhatatlan atmoszférájú alkotásaival vált számos mai rendező példaképévé. Stephen King a horrorirodalom koronázatlan királya, a XX. század és a popkultúra egyik legolvasottabb szerzője, aki kisvárosi horrortörténeteivel közel 40 éve borzongatja meg az olvasók fantáziáját. Kettejük művészetének találkozása pedig iszonyatos nehézségek árán teremtette meg a horrorműfaj filmtörténelmi klasszikusát.

Kubrick kapcsán nem egyszer hangzott el a népszerű tézis, hogy sajátságos munkamódszere miatt látszólag mindig az őrület és a zsenialitás határán táncolt, ám minden filmje közül e most tárgyalt alkotás az, melynek forgatásáról, előkészületeiről, és utóéletéről is megannyi legenda kering a köztudatban akár a forradalmi kameramozgásokról, a színészek idegösszeroppanásáról, a stábban uralkodó feszült légkörről, vagy épp a rendező, és az eredeti regény írójának folyamatos szembenállásáról. A Hollywood-i akták hetedik részében minden idők egyik legjobb horrorfilmje, a Ragyogás.

Ragyogás

Technikához filmet

Kubrick idejekorán eldöntötte magában, hogy lehetőleg minden filmes műfajba igyekszik majd belekóstolni pályafutása során, és bár már korábban is számtalanszor használt irodalmi alapanyagot a műveihez, azokat minden esetben saját képére formálva, mintegy szerzői filmmé alakítva. Érdekes módon a Ragyogás esetében két érdeklődési köre találkozott egymással. Egyrészt néhány évvel korábban jelent meg a piacon egy forradalmian új technika Garrett Brown találmányaként, ez volt a Steadicam, mely úttörőnek számított a lebegő kameramozgásokat tekintve a piacon, és mely természetesen az egyébként is megszállott újító Kubrick számára egyértelműen a technikai hátteret jelentette következő filmjéhez.

Mindezen túl a rendező régóta érdeklődött a paranormális tevékenységek iránt, de azok ábrázolását a korabeli horrorfilmekben nem találta megfelelőnek, ő a maga részéről más értelmezést látott volna viszont a filmvásznon. 1977-ben a Warner Bros. igazgatója, John Calley, aki tisztában volt Kubrick ezen vágyával, küldött neki egy regényt egy bizonyos Stephen King tollából, mely A ragyogás címet viselte. Ez volt a fiatal író mindössze harmadik megjelent regénye, de már a jövő legnagyobb horrorszerzőjeként emlegették, a regényre pedig a horror új dimenziójaként hivatkoztak. Kubricknak tetszett a regény, és úgy vélte, ebben végre bemutathatja az időközben Brown-tól megvásárolt technológiai újítást is, magasabb szintre emelve a horror filmes értelmezését.

Az a bizonyos 127-szer felvett jelenet

Egy lineáris történet

King megtisztelőnek tartotta, hogy regényét a kor egyik legnagyobb filmrendezőzsenije készül megfilmesíteni, és mintegy önszorgalomból megírta hozzá a forgatókönyvet is. Kubrick nem volt híve ennek a módszernek, így King adaptációját olvasás nélkül hajította a kukába, mondván úgyis tartalmaz néhány részt, mely neki már az eredeti regényben sem tetszett, és melyekkel a filmben sem számol. Az előkészületi fázisban a közismerten maximalista rendező még sokszor kikérte King véleményét, ám egyik alkalommal sem a történetet, vagy a karaktereket érintő kérdésekben, sokkal inkább a Ragyogás mögöttes filozófiai tartalmát illetően pl. vallás és hit szerepéről, vagy a túlvilág értelmezéséről.

A casting során aztán végérvényesen eldőlt, hogy Kubrick tökéletesen igyekszik eltávolodni az eredeti regénytől. Bár Jack Torrance szerepére többen ácsingóztak, állítólag Chevy Chase, Martin Sheen, Leslie Nielsen és Christopher Reeve is esélyesként merült fel, Robert de Niro és Robin Williams pedig a forgatókönyvet is olvasta, végül Kubrick első számú választása, Jack Nicholson kapta a szerepet, ami újfent kiverte a biztosítékot Kingnél, mert szerinte Nicholson zseniális színész, de Torrance karakterét egy átlagos férfiként írta meg, miközben Nicholson alakításán az elejétől látszik, hogy őrült. Ugyanígy járt Wendy Torrance karaktere is, akit King egy naiv szőkeségként képzelt el, Kubrick azonban egy lelki sebektől és frusztrációktól zavart nővé alakította, a szerepre pedig Shelley Duvallt választotta, akinek az alakítása egy korábbi Robert Altman filmben fogta meg.

Kubrick a kamera mögött

Egy rémálomszerű forgatás

Kubrick mániája volt, hogy egy-egy jelenetet akár sok tucatszor is megismételtetett, míg egy felvételt végül alkalmasnak talált. A Ragyogás kapcsán nem ritkán 40-50-70-szer is felvettek egy-egy snittet, egy alkalommal 127-szer lőtték el Nicholson és Duvall egyik katartikus közös jelenetét. Kubrick űzte-hajtotta a színészeit, és mindenkivel úgy bánt, úgy viselkedett, amivel úgy érezte, hogy még jobb reakciókat válthat ki belőlük saját karakterüket tekintve. A legrosszabbul egyértelműen Shelley Duvall járt, akit a rendező szó szerint az idegösszeroppanás szélére sodort azzal, hogy folyamatosan kifogásolt mindent, amit a színésznő csinált, arrogánsan és indulatos válaszolt neki, így Duvall hisztérikus jelenetei a filmben jórészt valódi érzelmeket tükröznek.

A rendező a stábnak sem kedvezett. Újító jelleggel elhatározta, hogy a film jeleneteit lineáris sorrendben forgatja majd le, vagyis a forgatás kezdetére már minden egyes díszletnek állnia kellett, ami többek közt a sövénylabirintus, és a szálló hátsó felének megépítése kapcsán éjszakába nyúló megfeszített munkát jelentett. Bár Nicholson később számtalanszor megvédte Kubrick radikális módszereit, azt róla is elmondta akkori élettársa, Angelica Huston, hogy esténként csak annyi ereje maradt a férfinak a forgatás után, hogy hazaérve végignyúljon az ágyon, és azonnal elaludjon. Nicholson fanatikus színész volt, de soha korábban nem érzett fáradtság lett úrrá rajta a Ragyogás munkálatai közben. Fáradtságára rájátszott, hogy Kubrick gyakorlatilag az adott jelenetek előtt mindig megváltoztatta a forgatókönyvet is, így azt ott helyben kellett a színészeknek megtanulni.

Forgatási szünetben

Egy borzongató klasszikus

Stephen King a mai napig sem szívesen ejt szót a filmről, ahogy fogalmazni szokott „olyan, mint egy csillogó luxuskocsi, motor nélkül”, utalva arra, hogy Kubrick változtatásai elvették az eredeti regény mondanivalóját. Valóban, a rendező még a regényben emblematikusnak tartott jeleneteket is képes volt egy az egyben kihagyni, ilyen pl. a sövényállatok megmozdulása, ami A ragyogásban az egyik legfélelmetesebb jelenet, ám a kor technológiai akadályai miatt nem lehetett volna igazán látványosan leforgatni, Kubrick pedig nem kockáztatott. A rendező természetesen a végkifejletet is alaposan átírta. Azt állítólag már a regény olvasásakor tudta, hogy az eredeti finálét nem fogja felhasználni, jobb ötlete azonban nem volt.

Végül több alternatív megoldás is kínálkozott, az egyiket még Kinggel is megbeszélte, utóbbi azonban nem érezte elég erősnek, és kitartott a regény befejezésének adaptálása mellett. Kubrick végül aztán addig húzta a húrt, hogy a filmet már öt napja vetítették a mozik, mikor visszavonatta a kópiákat, és a teljes finálét kicseréltette, hogy aztán az új befejezéssel küldje vissza azt a mozikba. A rendezőhöz méltóan az első alternatív befejezés felvételeit úgy ahogy volt, megsemmisítette, így később, a DVD extráihoz sem kerülhetett fel.

A kép, ami beleégett a popkultúrába

Kritikai visszhang

A Ragyogás 1980. május 23-án debütált az amerikai mozikban, az Entertainment Weekly pedig hamarosan minden idők 9. legrémisztőbb filmjének választotta, amiben van némi igazság. Kubrick zsenije leginkább a film szuggesztív hangulatvilágában, fojtott légkörében, klausztrofób atmoszférájában csúcsosodik ki, melynek hála a feszültség gyakorlatilag konzekvensen, jelenetről-jelenetre fokozódik, míg végül Torrance őrületébe torkollik. A 22 millió dolláros költségvetést a bemutató után a film ugyan megkétszerezte, ami egy szigorúan 18 év felettieknek vetített alkotás esetében kifejezetten jó eredménynek számított, de mégsem lehetett persze egy lapon emelgetni pl. A nyolcadik utas: a halál elképesztő sikerével.

Ahogy minden klasszikus esetében, a kritikai visszhang itt is felemásra sikerült. Egyesek egy újabb, maradandó Kubrick-mesterművet láttak benne, mások fanyalogtak a lassú történetvezetésen, utóbbi kapcsán Kubrickot még a legrosszabb rendező Arany Málna-díjára is jelölték, a forgatás végére pedig pszichológushoz kényszerülő Shelley Duvall pedig megkapta a maga legrosszabb női mellékszereplő jelölését is. A filmet idehaza nem mutatták be a mozik, Kubrick szigorúan megtiltotta, hogy műveit a szocialista országok számára is forgalmazzák, és bár az 1980-as évek végén VHS-en elérhetővé vált videótékák polcairól, kis idő múlva onnan is eltűnt. A rendező 1999-es halála után aztán filmjei Magyarországon is komoly rajongótáborra tettek szert, életművében pedig a Ragyogás egy valódi gyöngyszemnek számít, és alighanem egybehangzó vélemény, hogy King horrorisztikus műveit azóta sem sikerült ilyen tökéletes módon vászonra vinni, mint ahogy Stanley Kubrick tette azt 1980-ban.