Kovács Krisztián
2021. december 3. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Idegenvezetőből lett Amerika halk szavú hőse – 105 éve született Gregory Peck

Immáron tizennyolc éve, hogy Gregory Peck nincs köztünk, ám gyakorlatilag manapság is minden létező, Hollywood történetének legnagyszerűbb férfisztárjait tömörítő listán helyet kap, nem véletlenül. Bár életében a kritikusok számtalanszor elmarasztalnák szerintük korlátozott eszköztára, minimalista játéka miatt, ma már nehéz elképzelni az amerikai filmművészetet nélküle, és nem csupán azért, mert kiváló filmek egész sorának színvonalát emelte csendes, kimért, rendkívüli intelligenciát sugárzó jelenlétével, de önmagában az amerikai filmes hősök legendájának egyik tartóoszlopává vált.

Gyakorlatilag nem volt olyan filmes műfaj, melyben nem próbálta ki magát, a háborús eposztól, a társadalmi drámán és a vígjátékon át, a sci-fi, a horror, a western, vagy a krimi műfajig, mindenhol maradandót alkotott, minden közegbe képes volt belesimulni, pedig Peck élete gyerekként nem feltétlenül ígért nagyívű szakmai sikereket, gazdagságot, vagy rendezett családi életet. Ő maga viszont minden interjúban önmagunk tiszteletére, és elfogadására hívta fel a figyelmet, ami érthetővé teszi, miért árad végtelen önazonosság minden egyes szerepéből.

Gregory Peck (1916-2003)

A New York-i idegenvezető

Peck ír gyökerű családban látta meg a napvilágot 1916. április 5-én, öt éves korától a nagyanyja nevelte, akivel gyakran töltötték az időt mozielőadásokon, ám a kis Gregory ekkor még messze volt tőle, hogy önmagát is a színpadon, vagy a vásznon képzelje el. Katonai akadémiára járt, orvosnak készült, de az egyetemet végül nem tudta kortársaival együtt befejezni, önmagát eltartó fiatalként a mindössze 26 dolláros félévenkénti tandíj kigazdálkodása is nehézkesnek bizonyult, így sokszor ételért cserébe dolgozott a különböző egyetemi elitkluboknak, mint takarító, vagy konyhai kisegítő. Végül otthagyta az egyetemet, és New Yorkba ment szerencsét próbálni, de kezdetben az élete csupa nehézség volt.

Számtalanszor kényszerült lopásra, apró betöréseket követett el, miközben az éjszakáit a Central Park egyik padján töltötte.

Később dolgozott kikiáltóként az 1939-es világkiállításon, az NBC-nél, a Radio City Music Hall-nál, valamint a Rockefeller Centerben pedig idegenvezetőként. 1940-ben ételért cserébe kezdett dolgozni a Barter Theatre-ben, Virginiában, ahol végül öt különböző darabban is szerepet kapott. Tapasztalataival felvértezve visszatért New Yorkba, és elcsípett egy mellékszerepet egy George Bernard Shaw darabban, miután pedig egy táncpróbán komolyabb hátsérülést szenvedett, mentességet kapott a katonai szolgálat alól, miután Japán 1941. december 7-én megtámadta Pearl Harbort. A délceg, magas, kellemes hangú, jóképű és jókiállású fiatalemberben a háború alatt az amerikai hős karakterére ismertek a rendezők, így az elkövetkező években folyamatosan volt munkája.

Peck, és Harper Lee Pulitzer-díjas regénye

Amerika halkszavú hőse

Peck pályája ettől fogva meredeken ívelt felfelé, és mindössze 50 színházi előadással a háta mögött figyelt fel rá David O. Selznick, aki korának egyik leghíresebb hollywoodi producere volt, és magával vitte Los Angelesbe, ahol megkapta első filmes szerepét az 1944-es A dicsőség napjaiban. Bár a film kifejezetten rossz kritikákat kapott, és Peck teljesítményétől sem voltak elájulva, Selznick vitte magával a következő filmre. A The Keys of the Kingdom című filmben egy önfeláldozó misszionáriust játszott az elutasító Kínában, alakítását pedig a Variety és a The New York Times is egyértelműen dicsérte. Az egyértelmű áttörésre két évet kellett még várni.

1946-ban került a mozikba Alfred Hitchcock egy manapság már kevesebbet emlegetett, ám tőle megszokott módon formabontó mozija, az Elbűvölve, melyben Peck egy emlékezetkieséssel bajlódó férfit alakító, akit gyilkossággal vádolnak, és aki maga sem tudja, valóban ő-e a tettes. Rendkívül érett, kimunkált, ugyanakkor a karakterhez illően kimért alakítás volt ez tőle, innentől pedig már nem volt megállás, 1947-ben első Oscar-díj jelölését is begyűjtötte az Őzgidáért, és alakítását Golden Globe-díjjal tüntették ki.

Peck mindössze pár év alatt került Hollywood A-listás férfisztárjai közé, olyan exkluzív társaságba, melynek tagja volt Laurence Olivier, Charlton Heston, James Stewart, Cary Grant, vagy épp John Wayne, és persze az idén már 121 éve született Spencer Tracy is.

Ahab kapitány szerepében a Moby Dick adaptációjában

A csendes igazság

Peck egyik kevesebbet emlegetett, ám emblematikus szerepformálása az Idegen a cowboyok között című 1958-as William Wyler által rendezett filmhez köthető, mely mindemellett tökéletesen lefesti, miért is szerették annyira a nézők. Peck soha nem a hangos, kardcsörtető főhőst alakította, ő a csendes, nyugodt, békés megoldásra, ám ezen át az átlagétól eltérő elvei érvényesítésére törekszik minden más karakter felett álló objektivitással, makacssággal és igazságérzettel, és végül 1962-ban tulajdonképpen pontosan ez a karakter juttatta el karrierje csúcsára. A Harper Lee Pulitzer-díjas regényéből készült Ne bántsátok a feketerigót! Atticus Finch-e az igazság makulátlan lovagja, Peck alakítása pedig olyannyira belesimult a karakterbe, hogy manapság is színiiskolákban oktatják, mint példát a színészmesterség önazonosságára.

Peck számtalan filmben alakított hasonló karaktereket, ám azokat mindig az adott témához, hangulathoz, és persze műfajhoz igazította.

A Római vakáció, a Navarone ágyúi, vagy a McKenna aranya kiváló példák erre, Pecket pedig a világháborút követő generáció legkiemelkedőbb csillagai közt tisztelték, ő pedig pályája csúcsán, majd annak második felében is olykor alaposan rácáfolt azokra, akik korábban a szegényes színművészi eszköztár kritikáival illették.

Bár manapság is a Ne bántsátok a feketerigót! című alkotást illik a legjobb filmjeként, és szerepformálásaként tisztelni, részemről Peck akkor volt igazán elemében, mikor látszólag hozzá nem illő figurákat alakított, és kilépett a csendes hős karakteréből.

Sophia Lorennel és az Oscar-díjjal

Elhagyva a komfortzónát

Gondoljunk csak a végletekig megszállott, és embereit is az őrület és a vég határára kergető Ahab kapitányra a Moby Dickben, aki a bosszú kedvéért a józan eszét is képes feladni, vagy épp kései korszakából ott van az Ira Levin regényéből készült A brazíliai fiúk, ahol egészen ördögi a mágikus tekintetű mészáros, Jozef Mengele szerepében (kevés antagonista karaktere közül talán itt a legjobb), és akkor nem is beszéltünk a MacArthur címszereplőjéről, a híres ám ellentmondásos amerikai tábornokról, vagy épp a minden idők egyik legfélelmetesebb horrorfilmjének tartott Ómen apaszerepéről. Peck bátran mert más választani, mint amit elvártak tőle, merészsége pedig nem csupán tudatos döntésekkel, de alapos felkészüléssel, és végletekig precíz szorgalommal párosult.

Peck mindezeken túl már fénykorában sem igazán kedvezett a szárnyait bontogató bulvársajtónak. Bár első feleségétől viszonylag viharos körülmények között vált el (egy Ingrid Bergmannal folytatott kérészéletű románc miatt), második felesége mellett ötven évet át, egészen haláláig kitartott. Barátai, ismerősei, kortársai szerint a művész élt-halt a családjáért, öt gyermeke született, ám sikerekben gazdag pályafutása nem múlhatott el tragédiák nélkül. Jonathan nevű fia még harminc éves sem volt, mikor 1975-ben főbe lőtte magát. Pecket megrázta a szeretett fiú elvesztése, de megtalálta a kiutat a munkájában, pályafutása végén pedig afféle jutalomjátékként még eljátszott egy-egy apróbb szerepet karrierje két emblematikus filmjében, a Cape Fear – A rettegés foka, valamint a Moby Dick feldolgozásában is.

Gregory Peck álmában hunyt el 2003. június 12-én, 87 éves korában egy páratlanul teljes életművet hagyva maga mögött. Temetésén a gyászbeszédet az a Brock Peters mondta, akivel a Ne bántsátok a feketerigót! című filmben dolgoztak együtt, sírjánál lerótta a kegyeletét Lauren Bacall, Sidney Poitier, Lionel Richie, Harrison Ford, és az a Michael Jackson is, akivel haláláig jóbarátok voltak. Peckre hagyatéka után ma is az amerikai film aranykorának egyik legragyogóbb hőseként emlékeznek, és alighanem az is volt, mert valami olyasmit képviselt, ami egész lényét áthatotta: