Alternatív idősíkot építeni a művészetben – legyen szó a film, vagy az irodalom területéről – iszonyúan nehéz. Egy sor politikai, társadalmi, gazdasági, szociológiai, és pszichológiai, olykor pedig még ökológiai és antropológiai következményt kell újragondolni, mindezeket logikus és működőképes módon összefonni, hátteret és karaktereket építeni hozzá, és még így is előfordulhat, hogy a nagy daráló, melybe összeöntöd a koktélt, megmakacsolja magát működés közben.
Még kimagasló, sokszorosan díjazott és elismert szerzők esetén is előfordul, hogy bedöglik a turmixgép. Így járt pl. a cyberpunk atyja, a Neurománc szerzője William Gibson is, A gépezet című, Bruce Sterlinggel közösen jegyzet regényében. Ha visszagondolok olvasmányélményeimre, meglehetősen kevés olyan regényt tudok mondani, ahol az író kimagasló atmoszférával teremtette újra a történelmet. Korábban összeszedtem egy listát ezekből a művekről, és már akkor is első helyen említettem Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című 1962-es regényét, mely immáron 4 éve, hogy az Amazon jóvoltából megkapta a maga adaptációját. Az idén már harmadik évadát letudó széria azonban mindössze főbb csapásvonalait, és karaktereit hasznosítja Dick művének, ám amit azon túl tesz, azt nevezem mesteri világépítésnek.
The Man in the High Castle Forrás: imdb.com
A történetet dióhéjban talán a legtöbben ismeritek, a náci Németország sikert aratott az oroszok elleni hadjáraton, az Egyesült Államok pedig képtelen volt Pearl Harbor után hatékonyan visszavágni, így a szövetségesek végül elveszítették a háborút, a megtört és meghasonlott ország területét pedig a Nagy Német Birodalom és a Japán Csendes-Óceáni Államok egy vékonyka Semleges Zóna kivételével felosztotta egymás közt, és a maga képére formálta.
Megvalósultak Hitler nagyratörő álmai, megépült Berlinben a monumentális Dicsőség csarnoka, az Empire State Building csúcsán a horogkeresztes-csíkos amerikai lobogót lebegteti a szél, és a Times Square óriás kivetítőiről is a horogkereszt néz le ránk. A háború után született amerikai fiatalok már a Hitlerjugend szellemiségében cseperednek fel, nem léteznek a polgárjogi mozgalmak, vagy épp a rock & roll, a zsidók, vagy a melegek ugyanúgy üldözöttnek számítanak a keleti parton, míg nyugaton a japánok lenézően és erőszakosan viselkednek a fehér „őslakosokkal”, a japán titkosrendőrség, a Kempeitai pedig mindent szemmel tart és ellenőriz, olykor kegyetlen megtorlási hullámot indítva az ellenállókkal szemben.
Ebben a világban létezik egy film, egy film, amit az Ember a fellegvárban készített, és aminek híre lassan begyűrűzik a birodalom és a császárság területére, komoly felfájást okozva a teljhatalmú vezetőknek, különösen, ha a film az Ellenállás kezébe kerül, amit természetesen meg kell akadályozni.
The Man in the High Castle Forrás: imdb.com
Olyannyira kiváló a háttérépítés. Az első évad elején még megengedsz magadnak egy mosolyt, látva a New yorki házak oldalán terpeszkedő gigászi horogkereszteket, és a kedélyes kertvárosi szomszédok Sieg Heil! felkiáltású reggeli üdvözleteit, aztán kicsit később szorongani kezdesz, ahogy látod a náci ideológiába lassan elmerülő Egyesült Államokat, a Kempeitai ügynökeinek brutalitását, vagy épp az Ellenállás hasztalannak tűnő küzdelmét, mert mindez annyira valóságosnak hat.
Valóságos is, hisz valós történelmünkben is láttunk ehhez hasonló momentumokat, ám az, hogy a vásznon ezúttal a világ vezető nagyhatalmát heréli ki Németország és Japán, az önkéntelenül is rákényszerít, hogy belegondolj a szereplők olykor kilátástalan és viszontagságos életébe. A The Man in The High Castle rendezői és dramaturgjai, sminkesei, és díszlettervezői, no meg a vizuális szakemberek minden részletre kiterjedő élő és lélegző világot építettek fel, ahol mindennek, amit a való életből ismersz, megvan a maga helye, csak általában tökéletesen másutt. Dick regénye és a széria egyszerűen megragadta a XX. század közepének történelmét, és csavart rajta egyet.
The Man in the High Castle Forrás: imdb.com
Dick rövidke regénye nyilvánvalóan nem elég, hogy kiszolgáljon három teljes évadot, mely egyenként 10 db egy órás epizódból áll, így aztán a készítők alaposan felturbózták a sztorit, ami egy lassan-lassan sci-fibe hajló hidegháborús kémtörténetté vált. Természetesen akadnak kisebb üresjáratok, megkockáztatom néhány jelenet is erőltetetten hat, de összességében a koherenciára nem lehet panasz. A sorozat felvázol egy szintén ismerős alaphelyzetet, a hidegháborús szorongás társadalomformáló atmoszféráját, a nácik az egész világot akarják azzal, hogy háborút terveznek Japán ellen, Japán pedig mindenáron igyekszik felzárkózni a fegyverkezési versenyben, és lehetőleg elkerülni az összecsapást, mert tudja, hogy alulmaradna benne.
Ez az alapszituáció alapjaiban határozza meg a két ország vezetőinek mentalitását, gyakorlatilag mindenki gyanús, mindenki gyanakszik a másikra, és senki sincs birtokában a teljes igazságnak, emiatt a feszültség a nézőben is izzik az utolsó képkockákig, és mi magunk is drukkolhatunk a számunkra kedves, vagy épp gyűlölt karaktereknek. A készítők elképesztően következetesen, és kellemes tempóval bontják ki ezt az ezerszínű és izgalmas világot, nem restellve olykor-olykor komoly öniróniát gyakorolni, melyek összecsengve saját valóságunkkal, valóságos lúdbőrzést váltanak ki. Az egyik ilyen jelenet a harmadik évad elején, mikor Japán a nevadai sivatagban teszteli saját hidrogénbombáját, ugyanott, ahol a valóságban a később Japánban bevetett tölteteket tesztelték az amerikaiak, amikor pedig egy beszélgetésben elhangzik, milyen hely Nagasaki, a válasz csak annyi, nagyon szép város.
The Man in the High Castle Forrás: imdb.com
A háttér és a sztori mit sem érne, ha nem lennének szimpatikus és kedvelhető karakterek, akikért izgulhatunk, és ez a terület legalább akkora erénye a szériának, mint a fenti kettő. A két csúcskarakter egyértelműen az amerikai Oberstgruppenführer John Smith, aki olykor vakon, olykor kétkedve, de teljesíti a Führer elvárásait, miközben próbálja összetartani a családját, és megmenteni súlyos beteg kamaszfiát. Rufus Sewell számára igazi jutalomjáték, és a kiváló angol karakterszínész brillírozik is, kimerem jelenteni, hogy ennél tökéletesebb szerepformálást még nem láttam tőle. És ugyanígy tökéletes a másik oldalon a 90-es évek akciófilmjeinek állandó japán főgonoszát alakító Cary-Hiroyuki Tagawa, mint Tagomi kereskedelmi miniszter, akinek több szempontból is nagy szerepe van a végső konfliktus alakulásában. Tagawa alakítása a láthatatlanul saját rendszerével szembemenő diplomata alakjában egészen finom és érzékeny.
Persze a többiekre sem lehet panasz, bár a főszereplő Juliana Craint alakító Alexa Davalos lassan jött bele a szerepbe, de a harmadik évadra bőven beérett, és igen erős alakítást hoz, igaz, karaktere is sokkal árnyaltabbá vált időközben. A többiek is helyt állnak, mégha nem is érhetnek fel Tagawa és Sewell alakításához, a két „nagy öreg” olyannyira elviszi a hangsúlyt. Ami viszont fontos, és hozzátesz az élményhez, hogy minden egyes szereplő megkapja a maga játékidejét a vásznon, így a nézőnek bőven nyílik lehetősége eldönteni, kikhez ragaszkodik, és kikhez nem.
The Man in the High Castle Forrás: imdb.com
Minden pozitívuma ellenére meg kell jegyezzem, hogy a The Man In The High Castle tempója nem éppen kapkodó, nincsenek gyors snittek és vágások, az egész történet kimérten, és ráérősen csordogál, ám ennek a tempónak megvan a maga előnye, hisz ne feledjük, egy komplett, érthető és értelmezhető, logikus világot kell felépíteni és bemutatni. A magam részéről csak második megnézésre jutottam erre a következtetésre, elsőre olyannyira elvitt magával a széria világa, a baljós alternatív múlt, hogy csak bámultam, és visszavágytam ebbe a viszontagságos korba.
Mindazonáltal a The Man In The High Castle persze nem tökéletes, de mesterien teremt nyugtalanító valóságot, izgalmas és érdekes szereplőket mozgat, kellő öniróniával dolgozik, ráadásul meglehetősen átfogó módon mutat be olyan jelenségeket, mint a nyomozati, kémkedési és hírszerzési módszerek, a társadalmi rétegződés, az autokrata hatalmi rendszerek működése, és korrumpálhatósága, egyszóval számos eseményt, melyek a valóságban is jelen vannak a mindennapjainkban. A széria ezúttal nem csak sejtet, mint oly sok alternatív mű, hanem kimond, és alighanem sorozatformátumban még nem láttam izgalmasabb választ arra a kérdésre, hogy „mi lett volna, ha?”.
Tetszett a cikk? Akkor olvasd el ezeket is, és nyomj egy LIKE-ot, hogy ne maradj le a legújabb írásokról!
Sci-fibe oltott elmebeteg ötletparádé – A Rick & Morty széria
8 sorozat, mely megdolgoztatja az agyad
Az igazság odaát volt, van és lesz – Az X-akták és hatásai
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
