- Kovács Krisztián
- 2021. március 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
A fantasy nem mese. Legalábbis ma már nem az. Akár irodalomról, akár filmművészetről beszélünk, a fantasy az olyanoknak köszönhetően, mint N. K. Jemisin, David Mitchell, vagy épp Moskát Anita, esetleg az olyan rendezők munkái okán, mint Gaspar Noé (Hirtelen az üresség), Darren Aronofsky (A forrás), vagy épp Jean-Pierre Jeunet (Az elveszett gyerekek városa), jóval túlnőtt már a műfaj sztereotipikus, kardozós, heroikus vonulatán, és képes a fantázia sosem látott mezsgyéit kiaknázva reflektálni valós társadalmi problémákra is. Persze, nem volt ez mindig így. Volt, hogy a fantasy „csak” mese volt.
A 80-as évek VHS-korszaka alighanem sokunk számára jelentőségteljes időszak, nem csupán azért, mert az akkor látott-átélt filmalkotások kellemes nosztalgiát keltenek bennünk, de azért is, mert vélhetően nagyban meghatározták későbbi filmes, vagy irodalmi ízlésvilágunkat is. Ezúttal a dekadencia évtizedének terméséből 10 felejthetetlen fantasyt hoztunk nektek, melyek nagyrésze ma is képes visszarepíteni gyerekkorunk fantáziavilágába.
Jim Henson 1986-ban készítette el George Lucas produceri felügyelete mellett Dennis Lee gyermekkönyvszerzővel, és Terry Jones-szal, a Monty Python tagjával a filmet, melyre sokan úgy emlékeznek, mint David Bowie talán legemlékezetesebb szerepére, ahol a gonosz Jareth király bőrébe bújt. Klasszikus kliséket követő kedves történet a testvéri szeretetről, tele rengeteg rejtett, és nem annyira rejtett szimbolizmussal, és nem utolsó sorban ez volt Jennifer Connelly egyik első szerepe. Bár a film alapvetően óriási anyagi bukás volt, idővel beépült a popkultúrába, még a mai napig is kapni különböző hozzá kapcsolódó franchise termékeket, ráadásul a nagyrészt David Bowie által írt filmzene is igen nagyot ment a megjelenést követő években.
A film, amire leginkább a félelmetesre és felismerhetetlenre maszkírozott Tim Curry miatt, és a Top Gun zajos sikere előtt álló Tom Cruise-nak köszönhetően emlékezhetünk. Ridley Scott már A nyolcadik utas: a halál, és a Szárnyas fejvadász című filmek után 1985-ben készítette el máig keveset emlegetett fantasy kalandját, pedig az semmivel sem lóg ki a 80-as évekre jellemző hasonló filmek megbízható minőségéből, sőt. A Legenda csodálatos mesevilágot teremt, nem hiába a legjobb vizuális effektusok, valamint smink és maszk kategóriákban számos jelölést kapott a bemutatás utáni években, bár hozzá kell tegyük, hogy némely kortársánál talán kevésbé jól öregedett, ugyanakkor a VHS-korszak népszerű filmjei közé tartozott, és bizonyos csatornák a mai napig műsoron tartják.
Ugyanez elmondható a Willow-ról is. Ron Howard fantasy filmjében a Top Gunnal már befutott Val Kilmer látható, az igazi főszereplő azonban a filmet azóta is leghíresebb szerepeként emlegető Warwick Davis, aki ezzel kora talán legkedveltebb törpenövésű színészévé lépett elő. Érdekesség, hogy a történet George Lucastól származott, aki már 1972-ben el akarta készíteni, de végül több mint tíz évvel később, és számos átírás után tudta csak eladni a forgatókönyvet az MGM-nek. A kritikusok kifejezetten utálták, a nézőknek azonban ez mit sem számított, és a film a bemutatót követően hamar megnégyszerezte a gyártási költségét, és bár sokáig rebesgették a folytatást, azt végül csak Lucas írta meg regényként, összefogva Chris Claremont képregényíróval, és három kötettel is bővítették Willow világát.
Ha valaki nem látta Russell Mulcahy filmjét, az is szinte biztos, hogy ismeri a filmzenét, ami talán némileg túl is nőtt a halhatatlanok csatáján. Freddie Mercury és a Queen páratlan tehetséggel találta el a film hangulatát, Connor MacLoad tragikus öröklétét. A Hegylakót a főszereplő, Christopher Lambert alakítása is kiemeli a tömegből, de a mellékkarakterek legalább ilyen erősek. Sean Connery hatalmas összegért vállalta a bölcs spanyol tanító szerepét, Clancy Brown pedig egészen ördögi, és félelmetes a szadista Kurgan szerepében. A kardpárbajok a kornak megfelelően látványosak, a finálé pedig egészen epikus. A Hegylakóban alapvetően minden megvan, amitől a mai napig emlegetjük, és noha bemutatójakor nem aratott hatalmas pénzügyi sikert, mára a popkultúra megkerülhetetlen része lett.
És bizony ugyanez elmondható Arnold Schwarzenegger első igazán emblematikus szerepéről is. John Milius 1982-ben Oliver Stone-nal kiegészülve készítette el a tragikusan fiatalon öngyilkosságot elkövetett Robert E. Howard Conan, a barbárjának adaptációját, és ki is lehetett volna méltóbb az izomkolosszus hős szerepére, ha nem az akkor épp hollywoodi babérokra törő egykori testépítő világbajnok. A film egyértelmű pénzügyi sikert aratott, a gyártási költségeihez képest 3,5-szer több bevételt termelt, és világszerte ismertté tette az osztrák tölgy nevét, bár a gigászi hosszúságúra nyúló forgatás miatt a Universal nem igazán hitt a film sikerében, és a végső változatból jó néhány túlságosan is brutálisnak és véresnek tartott jelenetet is kivágatott végül.
Jim Henson, Gary Kurtz és a Csillagok háborújában Yodát alakító Frank Oz 1982-es alkotása valóban különleges helyet foglal el ebben a listában, hiszen egy igen egyedi maszkokra épülő animatronikus bábfilmről beszélünk. Hangulatában némileg megidézi a Fantasztikus labirintust – nem véletlen, hiszen egy a rendező, bár ez a film született korábban – mások szerint a Végtelen történettel rokon, de akárhogy is, már csak formája miatt is lenyűgöző, bár olykor kissé bizarr, és idegennek tűnő látványvilágú alkotás. Talán éppen ez volt az, ami miatt sokan idegenkedve fogadták, mivel a megjelenés előtt a stúdió családi filmként harangozta be, ám annál jóval sötétebb tónusú mese. Henson itt mindent beleadott, amit korábbi munkájából, a The Muppet Show-ból megtanult a bábanimációról.
Michael Ende német író 1979-ben adta ki azonos című regényét, mely hamar az ifjúsági irodalom klasszikusává vált, filmes adaptációját az akkor már című világháborús filmmel óriási elismerést szerzett Wolfgang Petersen vállalta magára. A film végül kedves és látványos történetével inkább az Egyesült Államokon kívül tudott széleskörben sikert aratni, noha Ende többször is nyilatkozta azóta, hogy számára óriási csalódást okozott az adaptáció. Az USA-ban inkább a Limahl által énekelt főcímdal futott be igencsak diadalmas utat, megjelenése után a legtöbb slágerlistán az élre ugrott. A filmhez aztán két további folytatás is készült – a másodikban Jack Black is feltűnik – de egyik sem ért fel az első részhez, sőt, annak történetéből és a könyvből is leginkább csak a karaktereket emelte át.
Egy Tim Burton-film, melynek azóta pletykálják a folytatását, amióta csak megjelent 1988-ban, és ami mostanra úgy fest végleg kútba hullott. Michael Keaton egy évvel azelőtt játszotta el a kóbor szellemet, hogy magára öltötte volna Batman jelmezét, a film pedig bizarr fordulataival, horrorisztikus, mégis vígjátékba hajló történetével aratott sikert, és sokan a mai napig az egyik legjobb Burton-alkotásként értékelik. Nem maradt el a pénzügyi siker sem, a mindössze 15 millió dolláros költségvetés közel 80 milliót eredményezett a mozikasszáknál, és később tévésorozat, és rajzfilm is készült belőle, sőt, a 90-es évek elejétől vidámparki látványosságként is megjelent. Több fenti társához hasonlóan erős kultusz épült köré leginkább Keaton alakításának köszönhetően.
Terry Gilliam 1981-ben Sean Connery, John Cleese, Jim Broadbent, Ian Holm és Michael Palin főszereplésével készítette el pályafutása egyik legszórakoztatóbb filmjét, ahogy ő fogalmaz, egy allegóriát arra, miként lehetséges a képzeletünk mentén elmenekülni a valóság kietlenségéből. Az Időbanditák világa legalább olyan groteszk, mint amit egyébként is megszokhattunk mára Gilliam műhelyétől, nem hiába a rendező is a film laza folytatásaként kezeli a Brazil, valamint a Münchausen báró kalandjai című filmjeit. Az élénk fantáziájú kisfiú, Kevin a törpékkel való utazásának kalandjait megörökítő film munkálataiban egyébként az egykori The Beatles-tag, George Harrison is részt vett, sőt, el is készítette a film záródalát, míg a forgatókönyv nagyrészt Michael Palin zsenialitását tükrözi.
Bár ma már vélhetően inkább a 2010-es remake jut az emberek eszébe a cím hallatán, mi most az 1981-es Desmond Davis rendezte filmre gondolunk, melyet furcsamód messze nem az emlékezetes története, vagy a lenyűgöző szereplői tettek széleskörben olyan ismertté, hanem a világhírű maszkmester, Ray Harryhausen, aki olyan pazar stop-motion lényeket alkotott, akik egészen elhomályosították a szereplők teljesítményét, pedig még Laurence Olivier is felbukkant egy rövidke szerepben, mint Zeusz. Harryhausen hivatalosan ezt tekintette utolsó munkájának, és később vélhetően emiatt alakult ki kisebb kultusz körülötte, holott 1981 egyik zajos kasszasikerének is számított, teljes költségvetését már gyakorlatilag az első hétvégén visszahozta, noha végül Az elveszett frigyláda fosztogatóival nem tudta felvenni a versenyt.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?