Kovács Krisztián
2020. április 15. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Joaquin Phoenix, a szomorú bohóc, aki legyűrte a múlt démonjait

Szenzációs érzés látni a nagy révbe éréseket, és azt, miként képesek (ésszerű keretek közt) lobbizni a színész- és alkotótársak egy-egy kollégájuk sikeréért. Így volt ez annak idején, a 90-es évek elején, amikor már mindenki évről-évre várta, hogy Al Pacinot végre díjazni fogja az Akadémia, és így volt ez Leonardo DiCaprio-nál is mielőtt A visszatérő című film főszerepéért elvitte az Oscart. Hacsak őket kettejüket említjük, kétségtelenül Hollywood kedvenceiről beszélünk, még akkor is, ha a döntőbizottság sokáig várt a díjazásukkal, ám akad olyan színész, aki látszólag náluknál sokkal kevésbé nyilvánvaló név, és akinek ugyanakkor szintén akár már két évtizeddel ezelőtt is kijárt volna az elismerés.

Joaquin Phoenix kétségtelenül nem nyilvánvaló neve Hollywoodnak. Öntörvényű zseni, aki szó szerint a nagyobb testvér árnyékából kilépve nőtte ki magát az álomgyár egyik legsokoldalúbb, jó értelemben vett művészévé, aki ezzel párhuzamosan tragédiák egész sorát tudja maga mögött, és aki már számtalanszor hátat fordított volna a filmezésnek, ugyanakkor egészen az idei évig kellett várnia, hogy életének minden erőfeszítése végül a legnívósabb filmes díjban csúcsosodhasson ki.

Joaquin Phoenix arcai

Egy másfajta gazdagság

Ma már kevés egyértelműbb tézis van a filmrajongók körében, minthogy Joaquin Phoenix korosztályának egyik legkiemelkedőbb férfi színésze. Azt, hogy valaki olyan végtelenül összetett alakításokra legyen képes, mint amit a The Master, a Gladiátor, vagy épp a díjesővel elhalmozott Joker esetében képes volt, alighanem talán életének minden megpróbáltatása előre determinálta is. Ahogy sokan mások, Phoenix is legalulról kezdte, és ez szó szerint értendő, héttagú családja, miután szülei elhagyták azt a Dél-Amerikában székelő vallási gyülekezetet, melyben korábban megismerkedtek, az Államokba kis túlzással hajléktalanként tért vissza, és az öt testvér sem tehetett mást, minthogy a maguk módján beszálljanak a család jövedelemszerzésébe.

Phoenix keserűen korán kellett, hogy megtanulja, mit jelent a pénz értéke, mit takar a családi összetartozás, milyen erős a vér köteléke, és hogy ebben az átkozottul nagyvilágban kizárólag a hozzád legközelebb állókra számíthatsz. Az, hogy mindezen élmények mellett a fiatal fiú különös érzékenységről is tanúbizonyságot tett, valósággal űzte a színész szakma, a művészet felé. Testvéreivel apró színdarabokat adtak elő az utcán, hogy pénzhez jussanak, és minden pénz a családi kasszába folyt. Ahogy Phoenix fogalmazott később egy interjúban: „Pénzünk ugyan nem volt, de annyi más módon voltunk mégis gazdagok.” Mikor szüleik észrevették, hogy a gyermekekbe valódi tehetség szorult, castingokra kezdték hordani őket, és még tíz éves sem volt, Joaquint bátyjához, Riverhez hasonlóan felfedezte a showbiznisz.

Joaquin balra) és River

A kisebbik testvér

Joaquin Phoenix manapság is rettenetes interjúalanyként él a köztudatban, több olyan újság is akad, amely nem szívesen ül le beszélgetni vele, más riporterek kifejezetten kihívásként tekintenek a magának való művészre, holott alighanem csupán arról van szó, hogy a színművészetnek valóban kizárólag a művészi dimenziója érdekli Phoenixet, az ezzel járó csillogás, a vörösszőnyeg, az interjúk, és a népszerűség már jóval kevésbé. Ez a típusú, rendkívül szerény és alázatos hozzáállás is vélhetően gyermekkorában gyökerezik, és bár ma már egyértelműen Hollywood egyik legnagyobb sztárja, és nemzedéke legtehetségesebb színésze, továbbra is ott bujkál benne valamiféle különös szerénység, mintha még ma sem igazán bízna önmagában.

Phoenix legalább három alkalommal hagyta abba a színészkedést, és talán erről is ez a különös bizonytalanság tehet. 15 évesen felhagyott a szakmával, míg testvére, River, aki akkor már a jövő egyik legnagyobb reménységének számított a stúdiók egyöntetű véleménye szerint, kétszer egymás után meg nem nézette vele a Dühöngő bika című filmet, arra kérve, hogy figyelje Robert de Niro alakítását. Bátyja unszolására végül Joaquin folytatta, vagy mondjuk úgy, újrakezdte. River Phoenixnek óriási szerepe volt abban, hogy idén, 2020-ban öccse átvehette az Oscart, nem hiába fogalmazta bele könnyek közt köszönőbeszédébe is szeretett és korán elveszített testvérét. A történetet vélhetően mindenki ismeri, River a Johnny Depp résztulajdonában álló Viper Room nevű bár előtt halt meg drogtúladagolásban éppen öccse karjai közt.

Párjával, Rooney Marával

Az újrakezdések embere

Joaquint mélyen lesújtotta River elvesztése, különösen annak körülményei. A hívás felvétele, melyben Joaquin értesíti a mentőket testvére túladagolásáról, nyilvánosságra került, a még mindig csak 19 éves fiú pedig rosszindulatú megjegyzéseket kapott arról, milyen hisztérikusan zokogott a telefonba. Az esetet vélhetően csak tetézte a tény, hogy elterjedt a nézet a filmkritikusok körében, hogy a két testvér közül egyértelműen River volt a tehetségesebb, sokan nyilatkoztak lesajnálóan Joaquinról, akiről kevesen hitték, hogy nem hogy túlszárnyalja-e, de egyáltalán elérheti-e bátyja tehetségének nagyságát.

Joaqiun Phoenix az újrakezdések embere, aki méltó a nevéhez, hiszen minden egyes művészi megsemmisülése, vagy kiégése után főnixmadárként kelt életre, és a 90-es évek második felében már számtalan kritikus és néző írta felül saját korábbi véleményét a fiatalember kvalitásaival kapcsolatban, ám 2000 volt az az év, amikor mindenki elhitte, Joaquin Phoenix lehet a jövő nagy reménysége. Abban az évben három filmje debütált a mozikban, de közülük is kiemelkedett a Gladiátor mellékszerepe, melyben Ridley Scott kizárólag vele akarta eljátszatni a zsarnok, és pszichopata Commodus császárt. A döntés kiváló volt, Joaquin ördögi karakterré vedlett át a szerep kedvéért, bár állítása szerint iszonyúan izgult minden pillanatban a kamera előtt. Akárhogy is, ez a szerep meghozta a várt elismeréseket, ám mégsem változtatta meg a még mindig csak 27 éves fiatalembert. Az alázat, a szerénység továbbra is kitartott, ezt jól jelzi az, mennyire önfeledten volt képes örülni Russell Crowe Oscar-díjának, dacára annak, hogy őt magát elkerülte az aranyszobor.

A megható Oscar-beszéd

Megható önazonosság

Phoenix – bár nem beszélnek róla annyit, mint Christian Bale-ről – ugyanúgy a method acting kíméletlen művelője, ahogy korábban Daniel Day-Lewis, vagy Marlon Brando. Ha kell, kifejezetten kegyetlenül bánik önmagával, hogy kihozza a legtöbbet a szerepből, ám játéka sosem válik öncélúvá, nem jellemzőek rá a nagyvonalú, már-már karikatúraszerű alakítások, sőt, valahogy mindig sikerül elkapni a figura lelkületének legmélyét, és onnan felépíteni a karaktert, aminek pusztán csak csúcsa és betetőzése volt a Joker lebilincselően félelmetes, és kiszámíthatatlan Arthur Fleckje. Ha létezik színész, akit egész élete, döntései, tragédiái a színész létre determináltak, akkor az alighanem Joaquin Phoenix.

És, hogy miért nem olyan egyértelmű és nyilvánvaló alakja ő a mai Hollywoodnak, mint volt Al Pacino, vagy Leonardo DiCaprio a saját Oscar-lobbija környékén? Phoenixet látszólag jóval kevésbé érdekli, hogy ki mit gondol róla, bátran kimondja, amit gondol, és itt most messze nem a környezetvédelemről, vagy a vegán életmódról beszélek, sokkal inkább a társadalmunkat alapjaiban meghatározó, elsősorban emberi problémákról. Éppen ezek a szenvedélyes beszédek azok, amik miatt olykor még az álomgyár is vakarta a fejét, és azon töprengett, mennyire vág egybe saját hitvallásával egy ilyen ember díjazása. Hogy ezért húzódott-e ilyen sokáig, míg az aranyszobor Phoenix kezébe került, nem tudni, de nagy összegben fogadnánk rá – ismervén a döntéshozók önérzetességét – hogy bizony része volt benne.

Ha néztétek az Oscar-díjátadót, és azt, ahogy Phoenix átvette a díjat a Joker főszerepéért, majd meghatódtatok, mikor alig-alig jutott szóhoz testvére említésétől, akkor alighanem talán ti is úgy gondoljátok, hogy abban a pár pillanatban ott volt minden, amiért kedvelni és tisztelni lehet ezt az embert. Mert minden egészen nyilvánvaló művészi értékén, és fáradhatatlan munkavégzésén és szorgalmán túl még mindig ott motoszkál benne minden alapvető emberi érték iránti elkötelezettség, a hit abban, hogy a dolgok jóra fordulhatnak, mert vélhetően őt éppen erre tanította meg az élet. Az pedig, hogy ezeket az élményeket tehetsége képes lefordítani a mozivászon nyelvére, már kétségtelenül a mi szerencsénk.