• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Jordan Peele

Film

Jordan Peele, avagy a modern horrorfilm John Carpentere?

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Nehéz egy olyan behatároltnak tűnő műfaj esetében, mint a horror, olyasmikkel dobálózni, mint örökség, újítás, modernizálás, hiszen az alapmotívumok látszólag változatlanok már Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényének 1818-as megjelenése óta, azonban különösen a 80-as évek után úgy tűnt, a horrormesterek megfeledkeztek róla, hogy a horror nem pusztán a vizuális rémisztgetés utánozhatatlan eszköze, és hogy az emberek belső félelme ennél sokkal alapvetőbb érzelmekre épül.

Ezen félelmek egyik legavatottabb ismerője, a hangulatkeltés mestere, az a John Carpenter volt, aki bár sosem készített a mozis világot kereskedelmileg letaroló filmeket, mégis képes volt olyan hangulati elemekhez, olyan társadalmi tabutémákhoz, vagy általános félelmekhez nyúlni, melyek bőven túlmutattak a 80-as években már divatosnak tűnő olcsó rémisztgetésein. Carpenter utolsó, igazán értékelhető filmje, a Vámpírok, vagy még inkább Az őrület torkában óta már több, mint 20 év telt el, mire 2017-ben újfent érkezett valaki, aki látszólag tökéletesen megértette, miről is szól a horror műfaja.

Jordan Peele

Jordan Peele

Mitől működőképes egy horrorfilm?

A rövid válasz: sok mindentől, az igazi kérdés inkább az, mitől válik igazán emlékezetessé. Bizonyára mindannyian ismeritek az érzés, amikor egy-egy filmes élmény szinte észrevétlenül kúszik be a gondolataitokba, és napokig nem hagy nyugodni. Ezt hívják maradandóságnak, és kétlem, hogy a Rémálom az Elm utcában és társai (mondom ezt úgy, hogy kifejezetten bírtam Freddy Krueger még gyengébben sikerült gaztetteit is) akárcsak 1-2 napig is velünk maradtak a filmek megtekintése után. Az ok egyszerű, ezek a horrorfilmek – és ez különösen a 2000-es évek után vált divattá – csupán a felszínt kapargatták logikátlan fordulataikkal, unszimpatikus szereplőikkel, faékegyszerűségű történeteikkel, ahol ráadásul a horrort csupán a hangi és speciális effektekkel való trükközés jelentette.

Ha felidézzük a filmtörténelem legfontosabbnak kikiáltott horrorfilmjeit (mi is összeszedtünk belőlük egy csokorra valót), akkor világosan látszik, hogy Az ördögűző, a Rosemary gyermeke, vagy az Ideglelés azért is maradhatott fent, mert a leghétköznapibb helyzeteket, vagy épp helyzetektől való legalapvetőbb emberi félelmekbe kapaszkodott, azokat forgatta ki, ezáltal szolgálva a néző számára az azonosulást. Jó példa erre Steven Spielberg kultikus Cápa című filmje, hiszen tengerben, tóban vélhetően mindenki fürdött már, és mindenkinek a fejében lezajlott a gondolatsor, vajon milyen vérszomjas lények úszkálnak a lábunk alatt. John Carpenter – azon túl, hogy persze felhasználta a saját kora nyújtotta technológiai lehetőségeket is – talán az utolsó olyan horrorrendező volt, aki a vizualitáson túl odafigyelt arra, hogy történetének meglegyen a maga személyre szabott szimbolikája is.

Tűnj el!

Tűnj el!

Miért fontos a művészi koncepció?

Mert ez ad valódi élt a filmnek, és ez az, ami a képsorokon túl is nyit egy újabb értelmezési dimenziót a látottaknak. Amikor pedig később visszaemlékszünk egy filmre, sokkal könnyedebben idézzük fel ezt a bizonyos mögöttes tartalmat, vagy nevezzük művészi koncepciót, mint magát a történet fordulatait, vagy akár a karaktereket. Ez az, amiben – különösen szerzői filmjeit tekintve – John Carpenter elképesztően erős volt, gondoljunk csak Az őrület torkában, vagy A sötétség fejedelme című filmjeire, de nem tisztán horror műfajba sorolható művei közül is érdemes felemlegetni az Elpusztíthatatlanokat.

Az őrület torkában a saját, materiális valóságunkba betüremkedő képzelet és fantázia meséje, A sötétség fejedelme a vallás és a tudomány szembenállásáról, és egymást kiegészítő igazságairól szól, az Elpusztíthatatlanok pedig egy sci-fibe mártott, még mindig aktuális kapitalizmuskritika, vagyis mindhárom történet olyasmi, amivel mi is találkozunk, akár mindennapi életünk során, amiről mindannyiunknak megvan a véleménye, és amit ezáltal a horror kitűnően képes kiforgatni, és a saját képére formálni, vagyis itt már rég többről beszélünk, mint egyszerű celluloid termékről. Nem hiába, ezeket az alkotásokat akár 30 évvel elkészültük után is felemlegetjük.

Mi

Mi

Hogy jön a képbe Jordan Peele?

A nem túl ismert komikusból hirtelen egy legjobb eredeti forgatókönyvnek ítélt Oscar-díjjal kulthorrorrendezővé avanzsált Peele egyértelműen Carpenter törekvéseit viszi tovább, a meta-lét kérdéseit pedig már eddigi két filmjében is számtalan módon járta körbe, miközben társadalmunk legégetőbb problémáiról sem rest a legfinomabb szimbolikák, vagy épp a legdirektebb ábrázolásmódok mentén beszélni. Ez a két film, a Tűnj el!, valamint a Mi olyan posztmodern remekek, melyek mintegy a művészi horrorfilm alzsánerét hívták életre, mely fogalmat a magam részéről utoljára Carpenter neve kapcsán mertem emlegetni.

A Tűnj el! zseniálisan egyszerű alapötlete (a fekete fiú, aki a fehér barátnője hazavisz bemutatni a kizárólag fehérekből álló családjának) olyan élethelyzet, melyen vélhetően mindannyian keresztülmentünk, feszengtünk kényelmetlenül egy számunkra idegen, vagy újszerű társaságban, a Mi felütése pedig – bár jóval szürreálisabbnak tűnik – végeredményben megintcsak egyszerű, és mintegy felteszi nekünk az önironikus kérdést, vajon mi látunk szörnyetegeket a világban magunk körül, vagy mi magunk vagyunk a szörnyetegek? Vajon elfogadjuk a gonoszt, vagy a gonosz éppen bennünk gyökerezik?

Peele az Oscar-díjjal

Peele az Oscar-díjjal

A mélyebb dimenziók

Persze ez még mindig csupán a mondanivaló felszíne, és Peele filmjeiben mélyebbre kell mennünk ahhoz, hogy meglássuk a valóban maradandó értékeket. A Tűnj el! egy állandó jelleggel fennálló társadalmi témát, az afroamerikai kisebbség és a fehér többség viszonyát veszi górcső alá, ám messze nem a megszokott módon, és nézőpontból, hiszen ezúttal fricskát is mutat a feketéknek, úgy szól nekik és róluk, hogy közben finoman gúnyt is űz azokból, akik közülük „fehérnek” akarnak látszani, ezt pedig ennyire nyíltan eddig kevés film merte megfogalmazni, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a forgatókönyv rendkívül intelligens sorain át tulajdonképpen az egész mai Egyesült Államok társadalmi keresztmetszetének ellentmondásai megelevenednek.

A társadalmi egyenlőtlenségekről talán még szembetűnőbben mesél a rendező második filmje, a Mi, mely alapvetően is az ún. Doppelgänger-effektusra épít, és az ebből fakadó kettősség merőben új szimbólumként vonul végig a teljes film egyfajta vezérmotívumként. Az pedig, hogy Peele saját szürreális alapötletével ugyanaz az arcot adja végül a jóknak és a rosszaknak, teljes mértékben semmissé teszi az ilyeténformában való kategorizálást, és utal az előző részben már taglalt gonoszságértelmezési problémára. Bár mindkét film globális gondolatokat fogalmaz meg, alapvetően mégis inkább az Egyesült Államok önhittsége elé állít görbetükröt, mindezt olykor groteszk humorral, amiről nekem sokszor ugranak be olyan zsenik nevei is, mint David Lynch, vagy Jean-Luc Godard.

Merre tart a horror műfaj?

Merre tart a horror műfaj?

Miért fontos, amit Peele csinál?

A horror az utóbbi 20-25 évben egy végtelenül kiüresedett és sekélyes műfajjá vált, ami elavult trendek fantáziátlan ismételgetésére korlátozódott, mely trendek sajnos annyira beleivódtak a mozinézők retinájába, hogy egy olyan merész ötletekkel, és komplex mondanivalóban bíró alkotás, mint amiket Peele letett az asztalra, már nehezen követhető, szürreális ócskaságnak tűnik. Valóban, a Tűnj el!, és a Mi egyáltalán nem nyilvánvaló filmek, sem történetüket, sem hangulatukat, sem ábrázolási eszközeiket illetően, ám végtelenül meghálálnak minden rájuk fordított percet.

Manapság, amikor Hollywood a képregényadaptációk, sci-fi franchise-ok, lélektelen folytatások, és teljességgel felesleges feldolgozások virágkorát éli, szükség is van az olyan innovatív, és választott műfajukról másként gondolkodókra, mint amilyen Peele, úgyhogy a magam részéről hosszú és kreativitásban gazdag pályafutást várok tőle. A hozzá hasonlók erejére manapság nem csupán szükség van, de jelenlétük, és ötleteik lehetnek a kulcspontok Hollywood minőségi mélyrepülésének megállítására.

.

.

Kapcsolódó cikkek

Nyakig sárban az árkok mélyén – 10 kiváló film a Nagy Háborúról

Kevesebb szó esik a filmvásznon az első világégésről, pedig klasszikusok születtek a témában.

Köves Gábor: Végszónak sem rossz

Az interjút mindig az alany készíti, és nem a riporter – Könyvkritika

Köves Gábor vadonatúj interjúkötete jóleső nosztalgia, és szakmaiság keveréke.

Egy évem Salingerrel (2021)

Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

Az Egy évem Salingerrel nem jó film, mégis kellemes élmény.

Nicolas Cage megint valami érdekes?-be nyúlt

Ellopott malacát keresi Nicolas Cage a legújabb filmjében

Cage megint valami egészen furcsába kezdett, mutatjuk is az előzetest.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Mustafa Kemal Atatürk (1881-1938)

    Mustafa Kemal Atatürk – A modern Törökország megálmodója

    Egy volt katona vezette be Törökországot a XX. századba.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. június 22.

    Nyakig sárban az árkok mélyén – 10 kiváló film a Nagy Háborúról

    Kevesebb szó esik a filmvásznon az első világégésről, pedig klasszikusok születtek a témában.

    • 2021. június 18.

    Filmek négy fal közt – 10 kiváló kamaradráma, melyhez elég egy szoba és pár szereplő

    Filmek, melyek újfent bizonyítják, hogy jó történethez pár szereplő is elég, akik nem tesznek mást, csak beszélgetnek.

    • 2021. június 17.

    7 társadalmi szatíra, mely megbotránkoztat, elgondolkodtat, megnevettet

    A vígjáték keveset használt, de általában nagyot szóló zsánere.

    • 2021. június 16.

    Búcsú Hollywoodtól – 9 elfeledett színész, aki egykor igazi sztárnak számított

    Hollywood olykor meglehetősen zordan bánik egykori kegyeltjeivel.

    • 2021. június 14.

    20 éve ért véget egy 60 éves gyermekkor – A Hanna-Barbera birodalom

    Avagy akik Tom és Jerry, A Jetson család, vagy Scooby Doo kalandjai felett bábáskodtak.