Film

Katharine Hepburn, az álomgyár öntörvényű, díjhalmozó nagyasszonya

Kovács Krisztián
2020. március 6.
Becsült olvasási idő: 7 perc

Hirdetés

Hollywood ezerszínű, mint egy megvadult kaleidoszkóp, és természetesen ezerszínűek azok is, akik benne élnek és táplálják. James Dean, Marlon Brando, Charlton Heston egyértelműen az álomgyár aranykorának sztárjai voltak, ám még így sem emelkedett egyikőjük sem abba a státuszba, melybe Katharine Hepburn, akinek nem parancsolt senki, aki mindig a maga feje után ment, akinek makacsságáról legendák szóltak, és aki éppen a maga végtelen szabadszellemű önazonosságával volt képes minden idők legnagyobb színésznőjévé emelkedni.

Hepburn 1907. május 12-én született a connecticuti Hartfordban, kivételesen hosszú élete során minden létező díjat elnyert, az életét pedig úgy élte, ahogy élni akarta: magasról tett a nőket érintő szűklátókörű konvenciókra, mélyen tisztelte a művészetet, szenvedélyesen élte a szerelmet, a hírek szerint kitűnő társ volt, és hű barát, a függetlenség mintaképe, színészek és színésznők generációinak ikonja, és Hollywood történetének egyik legnagyobb legendája. Sokan és sokszor igyekeztek megfejteni Hepburn nagyszerűségét, ám ennek hátterében egy végtelenül összetett személyiség lakozik, ami még 113 évvel születése után is folyamatos beszédtémát szolgáltat.

Katharine Hepburn

A modern nő mintaképe

Hepburn kapcsán teljesen felesleges részletes életrajzot írni, aprólékosan végigmenni pályája mérföldkövein, hiszen az ő esetében valójában a személyisége mindent meghatározott, ami csak vele történt, a kudarcait éppúgy, mint a sikereit, a művészetért, és az alapvető emberi elfogadásért tett erőfeszítései pedig legendásak. Ahogy sok más esetben, az ő legalapvetőbb értékeit is a gyermekkori élmények hozták magukkal. Ahogy szülei, úgy ő is nyitott volt a világ újdonságaira, ám ez messze nem csupán a történelmet, a tudományokat jelentette, sokkal inkább az emberi természet, a társadalom jobbá tételével kapcsolatos törekvéseket, elméleteket. Hepburn édesanyja tulajdonképpen egész életén át harcolt a nők egyenjogúságáért, mely harcban apja is támogatta a maga szókimondó stílusában, és e két irányvonal valami olyasmi volt, ami Hepburnt is haláláig elkísérte, és mintegy egyesült is alakjában.

Hollywood aranykorában, amikor a nők alapvetően szépségük, és bájaik alapján kaphattak szerepeket, és csak másodsorban a tehetségüknek köszönhetően, Hepburn tisztában volt vele, hogy a producerek szemében – legalábbis külső jegyeit tekintve – nem kelhet versenyre Vivian Leigh-vel, vagy Bete Davis-szel, esetleg később Marylin Monroe-val, de tegyük hozzá, ez soha nem is tartozott a céljai közé.

Akarta, és hitt is benne, hogy a tehetségnek kell megmutatnia az ember művészi nagyságát, ami nem mérhető melltartóméretben, vagy a bugyi színében. Már egészen fiatalon, a Broadway-n eltöltött idejében is megbotránkoztatta az itészeket azzal, hogy a korabeli női divat helyett férfinadrágban járt, ezzel is jelezve, hogy attól, hogy nőnek született, nem alacsonyabbrendű, és így kelt ki a nők tárgyiasítása ellen is, mely akkoriban gyakorlatilag elfogadottnak számított a stúdiók részéről.

James Stewart oldalán a Philadelphiai történetben

Hollywood kívülállója

Hepburn érthető módon küzdött az egyenjogúságért, hiszen már idejekorán el kellett fogadnia, hogy ő más, mint a kortársai. Saját magát transzneműnek tartotta, akadt, amikor megbotránkoztató nyilatkozatokat tett azzal kapcsolatban, hogy ő nem más, mint a férfiak és nők közti hiányzó láncszem. Elképzelhetjük, ezek a gondolatok, milyen visszhangot keltettek akkoriban, ugyanakkor kétségtelen az is, hogy bár szókimondása miatt jó néhány ígéretes szerepet veszített el (egy időben, elmondása szerint többet veszített, mint nyert), az ezerszínű hollywoodi forgatagon belül szerencsére megtalálta azokat az embereket, akik osztozni tudtak „másságában”, és akik nem ezek ellenére, hanem éppen emiatt és ezzel együtt üdvözölték hamar nyilvánvalóvá váló fantasztikus tehetségét.

George Cukorral ekkortájt, az 1930-as évek legelején ismerkedett meg, összesen tíz filmet forgattak együtt, legendás barátság volt az övék, de még Cukor – akit homoszexualitása miatt szintén kikezdett a szakma – sem menthette meg Hepburnt a mellőzéstől, mikor stílusa, megnyilatkozásai, vagy magatartása túlságosan sok lett a saját, szűkre szabott konvencióihoz körömszakadtáig ragaszkodó Hollywoodnak. Minden idők egyik legnagyobb színésznője viszont tipikus példája annak, aki az akadályban is a kihívást látja.

Félreállítását nem problémaként, hanem egy új lehetőségként értelmezte, és amikor a stúdiók nem keresték szerepekkel, ő visszatért oda, amit amúgy is a legjobban szeretett: a színpadra. És Hepburn értékítélete, elköteleződése, és szorgalma végül az ő malmára hajtotta a vizet.

Jó barátjával, Humphrey Bogarttal az Afrika királynőjében

Egy furfangos hölgy

Már Oscar-díjas színésznőként, az álomgyártól távol kezdett bele 1939-ben A Philadelphiai történet című darabba, mely elképesztő színpadi sikert hozott. Hepburn rendkívül intelligenciájára, élelmességére jó példa, hogy a történetben azonnal meglátta a Hollywoodba való visszatérés lehetőségét, így megvásárolta a megfilmesítés jogát, onnantól kezdve pedig ő adott utasítást a stúdióknak, hogy ki írja a forgatókönyvet, ki rendezzen, és kit képzel el a főbb szerepekben. A rendezői székbe természetesen jóbarátja, George Cukor került, főszerepekbe pedig önmagán kívül két kedvelt kollégát Cary Grantet és James Stewartot képzelt el. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Philadelphiai történet 1940-es debütálása fordulópontot jelentett Hepburn életében.

Alakítása kapcsán az egyik korábbi, kemény kritikusa egyszerűen úgy fogalmazott: „ezért mindent megbocsátunk.” És valóban, Hepburn törekvései, önmaga elfogadtatására, arra, hogy a külsőségek, a sztereotípiák, az elvárások helyett pusztán a tehetsége alapján ítéljék meg, itt ért révbe, hiszen gyakorlatilag ezt követően azt csinált Hollywoodban, amit csak akart. Ő maga azonban az ismerősei szerint csak akkor érezte igazán jól magát, ha a környezete is osztozott az örömében, a lány azonban, akinek egyaránt voltak futó kalandjai férfiakkal és nőkkel is, tartott az elköteleződéstől, és egy rövidke kényszerházasságon kívül sosem állapodott meg, és még a gondolattól is távol tartotta magát.

Egészen addig, míg meg nem ismerkedett Spencer Tracy-vel.

Spencer Tracy-vel 27 évig alkottak egy párt

Az egyetlen szerelem

A nem kevésbé legendás színészóriás életének egy nehéz időszakában, épp a Philadelphiai történet megfilmesítése idején találkozott Hepburnnel, aki korábbi szerepei alapján igen nagyra tartotta Tracy-t, kettejük kapcsolatára pedig manapság már, mint Hollywood aranykorának egyik legszebb szerelmi történetére emlékeznek. Valóban, ez a 27 évig, Tracy haláláig tartó viszony valóban filmbe illő, nehézségekkel terhelt románc volt, és mintegy az egyetlen igazi szerelem Hepburn életében. Tracy nős volt, és gyakorló alkoholista, mikor találkoztak, ráadásul akkoriban született meg a fia, John, aki siketen látta meg a napvilágot. Hepburn segített a férfinek úrrá lenni függőségén, hogy jó apjává válhasson a fiának, és az extrém körülmények miatt megegyeztek abban is, hogy nyílt viszonyt folytatnak egymással, de Tracy nem hagyja el a családját. Ez az állapot látszólag mindenkinek megfelelt.

A pár gyakorlatilag nem is élt együtt, egészen Tracy utolsó éveiig, amikor Hepburn a munkáját is feladta, hogy ápolhassa betegeskedő szerelmét, ahogy később fogalmazott, ez részéről nem volt kérdés, hiszen ők ketten lelkitársak voltak. Minden szempontból, hiszen a szakma gyakorlatilag máig Tracyt tartja (Laurence Olivier mellett) kora egyik legnagyobb, és egyben első realista filmszínészének, akinek alakításai abszolút kiállták az idő próbáját, és ebben alighanem szintén hasonlítanak egymást Hepburnnel, a köztük lévő egészen különleges összhang pedig egyértelműen megmutatkozik kilenc közös filmjük minden jelenetében.

Különös a sors, hogy Hepburn alig pár héttel Tracy halála után éppen utolsó közös filmjük főszerepéért vehette át karrierje második Oscar-díját.

Henry Fondával Az aranytó című filmben

A Hepburn-i örökség

Ha Katharine Hepburnről beszélünk, beszélnünk kell arról, alakításaival mit tett a modern filmkészítésért, és miként kövezte ki az utat az olyan tehetségeknek, mint Meryl Streep, akit talán az ő legnagyobb művészi örökösének is nevezhetünk. Hepburn a jó értelemben vett művész prototípusa volt, valósággal gúnyt űzött Hollywood felszínes csillogásából, gyűlölte, ha fotózzák, előszeretettel hazudozott az újságíróknak, ám ha tehette, inkább el sem fogadta az interjúmeghívásokat. Egyetlen célja az volt, hogy alakításai beszéljenek helyette. Hepburn nem volt ösztönös színész, és ezt el is mondta magáról. Egy-egy film előtt hosszasan tanulmányozta a szövegkönyvet, a karaktereket, miközben azokat a maga képére formálta.

Azt akarta, hogy ne csak eljátssza a karaktert, de egyenesen azzá váljon, törekvését nyugodtan nevezhetjük a később Marlon Brando, vagy Daniel Day-Lewis által is követett method-acting technika előfutárának is. Persze Hepburnnek is megvoltak a kedvenc szereptípusai még akkor is, ha tudatosan törekedett rá, hogy karrierje színes legyen, és számtalan műfajba belekóstolt, ugyanakkor központi motívumként mindig erős, független nőket igyekezett eljátszani, ám az ő alakjukat is lehetőség szerint több dimenzióban megmutatni, amiről úgy vélte, saját önazonosságához, személyiségfejlődéséhez is hozzájárulhat.

Nem hiába, Katharine Hepburn manapság már kulturális ikonnak számít, sőt, már életében annak számított, és a kultúra történetének egyik leghíresebb hölgy képviselője, aki törekvéseivel a nőkről vallott modern gondolkodás- és ábrázolásmódot hozott el a férfiközpontú Hollywoodba,

és már azelőtt a feminista mozgalmak élharcosának számított, hogy egyáltalán ezek a törekvések konkrét nevet kaptak volna. Hepburn ráadásul a modern nőt nem csupán eljátszotta, de a magánéletében is megélte, miközben ő maga talán nem is tudott róla, hosszútávon milyen sokat is tett azért, hogy a nemek közti bizarr különbségek legalább elinduljanak némi egyensúlyi állapot felé.