Guillermo del Toro-nál talán senki nem szereti jobban a szörnyeket: koboldok, démonok, pokolfajzatok, űrlények, vámpírok, trollok és sötét tündérek; talán nincs is olyan lény a világon, aki ne érezné otthon magát valamelyik filmjében. A különc és egyedi rendező rengeteg ütős filmmel tette már le a névjegyét – mint például az Ördöggerinc, A Faun labirintusa vagy A víz érintése –, elég egyértelmű hát, hogy olyan kreativitás lakozik benne, amely messze kiemeli őt a szürke középszerűségből.
Az egyedi látásmódú rendező felnőtteknek szánt tündérmeséi tele vannak bizarrabbnál bizarrabb lényekkel, olyanokkal, akiktől a hétköznapi ember jobb esetben csak frászt kapna, rosszabb esetben pedig szívrohamot. Del Toro azonban nem, hogy nem fél, de még szereti is a szörnyeit, akiket úgy szólaltat meg filmjeiben, hogy szokatlan külső ide vagy oda, a végére egy kicsit mi is megkedveljük őket.
Guillermo del Toro, a szörnykirály
„Az elejétől kezdve volt bennem valami furcsa. Nem tudom, mikortól váltak a szörnyek a szenvedélyemmé, de valamikor igen fiatalon lehetett. 4-5 évesen például már azt kérdezgettem az anyámtól: alhatok ma a koporsóban?, majd fogtam magam, és belemásztam egy dobozba vagy fiókba. Háromévesen pedig mandragóragyökeret kértem karácsonyra, hogy varázsolhassak.” A szörnyek részei a klasszikus hollywoodi alapanyagnak Nosferatutól, Drakulán át Frankenstein szánni való teremtményéig: hiába a félelem és az undor, úgy vonzanak minket, mintha csak cukorból lennének, ez a furcsa, megmagyarázhatatlan kíváncsiság (mert valójában erről lehet szó) pedig napjainkban is ugyanúgy ott él bennünk, emberekben, mint a horrorfilmek hajnalán, az 1900-as évek elején.
Ha már a szörnyfilmeknél tartunk, del Toro-nál jobban, talán senki sem ért hozzájuk, ám míg egyes lényeivel bizarr külsejük ellenére is tudunk azonosulni, másoktól a frász is kitör rajtunk – utóbbira tökéletes példa A Faun Labirintusának hátborzongatóan sápadt arcú szereplője. A világ egyik legjobb rémmeséjének tartott, a Franco-diktatúra idején játszódó film olyan szörnyet keltett életre, amely csak alig 5 percet szerepelt a filmvásznon, mégis úgy bevéste magát az emlékezetünkbe, hogyha szeretnénk, sem tudnánk onnan kitörölni. Bár a címszereplő Faun sem egy bájos jelenség, a Sápadt Ember pontosan úgy néz ki, mintha a rémálmainkból lépett volna elő:
A Sápadt Ember a Faun labirintusából
Del Toro rémei lehet, hogy fenyegetőek, kísértetiesek, olykor pedig groteszkek, a maguk nemében azonban többnyire szerethető lények. A rendező szörnyek iránti vonzódása egyébként már egész kiskorában kezdődött, a kultikus Famous Monsters of Filmland magazin elolvasása után az író-rendező valósággal falta a szörnyes könyveket, elveszett abban a félelmetes, ám valahol mégis érzelmekkel tarkított világban, amelyek otthont adnak ezeknek a különös teremtményeknek.
Del Toro kötődése a furcsa lényekhez tehát már idejekorán elkezdődött, szenvedélyét pedig felnőttkorában sem nőtte ki a filmszakma és a nézők nagy szerencséjére. A rendező gyakran a borzalom lencséjén keresztül vizsgálja a világot olyan témákat járva körül szörnyeivel, mint a szabadság, a tekintély, a félelem és a remény. Éppen ilyen komor szemüvegen keresztül néz a világra Santi is, a szellemfiú, aki del Toro egyik legszebb és legszemélyesebb filmjében öltött testet, amelyet egy érdekes történet ihletett: egy anekdota szerint a rendezőt ifjú korában halott nagybátyja szelleme látogatta meg, és ez az eset inspirálta a film megalkotására.
Nem Santi azonban az egyetlen szellem, akivel del Toro filmjeiben találkozhatunk: a kritikusok által kevésbé elismert, ám a közönség körében annál népszerűbb Bíborhegy maga a megtestesült gótikus szellemtörténet, amely egy írói ambíciókat kergető fiatal nő kálváriáját járja körül egy hátborzongatón gyönyörű vizuális effektekkel tarkított alkotásban.
Ördöggerinc
Guillermo del Toro védjegyének számító szörnyetegei közül a Mimic – A júdás faj című sci-fi horrorból ismert Mimic is érdemel pár szót, akinél kevésbé szerethetőbb lényt kitalálni sem lehetne: a hatalmas, rovarszerű csáprágókkal bíró nyálkás teremtmény nem elég, hogy rettentően csúnya, még betegséget is terjeszt, méghozzá halálosat. Bár közel sem az óriásbogár lett a rendező legeredetibb szörnye – maga del Toro is amolyan elrontott gyerekként tekint rá –, egy kissé gusztustalan, ám a maga nemében működő szörnyfilm főszereplőjét tisztelhetjük benne.
Bár biztos van egy-két keményvonalas del Toro rajongó, aki nem ért ezzel egyet, de A víz érintéséből ismert különös, kétéltű lény megkerülhetetlen a rendező szörnyes kelléktárának felsorolásából. A négy Oscar-díjas alkotás egész biztos, hogy sokaknak a torkán akadt,
A víz érintése nem a Pokolfajzat és a Penge 2 mainstream vonalára, és nem is a rendező munkásságától jelentősen elütő Tűzgyűrű gyerekes mentalitására épít, hanem sokkal inkább egy mélyebb, és komorabb irányvonalat képvisel, úgy mint az Ördöggerinc, vagy A Faun labirintusa.
Bár a rendező bestiáriumának névsora még közel sem ér itt véget, ha bármelyik filmrajongótól megkérdeznénk, hogy ki a szörnyfilmek jelenlegi királya, jó eséllyel azt mondaná, hogy Guillermo del Toro. Egész egyszerűen azért, mert egyetlen ma élő rendező sem nyúl olyan művészi érzékenységgel és kreativitással ezekhez a különc lényekhez, mint ő, aki gyönyörű keretbe foglalt meseiségével időről időre meglepi a nézőket. Del Toro lebilincselő történettel, magával ragadó mágikus realizmussal és kiváló esztétikai érzékkel formálja filmjeit, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy a gonosz nem a szörnyeiben, hanem az emberekben lakozik.
A víz érintése emberszerű-hibridje
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
