Szabó Fruzsina
2021. május 14. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Martin McDonagh, a dialógus mestere, aki színdarabjaival az arcunkba mászik, filmjeivel gyomorszájon rúg

A dráma provokatív és kísérletező fenegyereke, a csiszolatlan gyémánt drámaíró, aki az iskolát be sem fejezve ugrott fejest a munkanélküli művészek segélyen tengődő életébe, a tehetségét televízión érlelő őstehetség filmrendező és forgatókönyvíró, és egyben a suttyó ír bevándorló leszármazott, aki egy alkoholgőztől fűtött establishment-ellenes kirohanásában elküldte James Bondot a búsba – cikkünkben Martin McDonagh munkásságára és életére vetünk egy pillantást.

Kissé necces egy ötvenegy éves fickót fenegyereknek titulálni, és talán ma már nem is annyira passzol a Három óriásplakát Ebbing határában-nal nagykorúvá vált íróra. Martin McDonagh dráma- és forgatókönyvíró, filmrendező és producer 1970-ben született Londonban. Ír származású szülei 1992-ben költöztek haza Nyugat-Írországba, Galway-be, ahol ő maga is sokat vendégeskedett a rokonoknál azelőtt, így szerezhette ismereteit a környékről, az ott élő emberekről és a nyelvjárásról.

Martin McDonagh

A példaképek

Gyerekként nagy rajongója volt Al Pacinónak. Hogy láthassa őt színpadon is, elment megnézni tizennégy éves korában David Mamet Amerikai bölényét, ahol olyan élményben volt része, amire nem számított. Teljesen magával ragadta az, ahogy Mamet a dialógusokkal és a nyelvvel bánik: az élő szót imitáló, mégis tudatos szerkesztésű szöveg. A drámaírót Harold Pinter, Vladimir Nabokov és Jorge Luis Borges, David Lynch és Quentin Tarantino mellett később is mesterének tekinti.

Tizenhat évesen bátyjával, a Gárdistával 2011-ben a filmvilágba berobbanó Johnnal mindketten otthagyták az iskolát, hogy írók lehessenek. A testvérek mindig nagy hatással voltak egymásra, Martin például John lázadó nyomdokaiba lépve kezdett tizenkét évesen punk-rockot hallgatni, és eltávolodni a vallástól, a Gárdista gyártásából pedig Martin vette ki a részét producerként. Tíz éven keresztül otthon ült, a kedvenc filmjeit nézte és olvasott, ekkor népmesékre alapuló sötét novellákat kezdett írni.

Bolti és irodai alkalmi munkákat végzett, hogy jogosult maradjon a munkanélküli segélyre, és közben rendületlenül ostromolta a BBC-t rádiójátékaival. Állhatatosságáról tanúskodik, hogy huszonkétszer utasították vissza, de végül kettőért is díjat vihetett haza.

Mészáros Csaba, Átrium, Vaknyugat

Berendezkedés-ellenes pimaszság

Először nem tehetségével, hanem lobbanékony szókimondásával vonta magára a sajtó figyelmét. Egy alkalommal ugyanis, miután a 1996 Evening Standard Theatre Awards gáláján átvette a Legígéretesebb pályakezdőnek járó díjat, Max Hastings újságíró pohárköszöntője az angol királynőnek rendkívül felbosszantotta őt és testvérét. Amikor felháborodásuknak hangot is adtak, Martin érezte, hogy egy erős kéz landol a vállán.

Az ifjú író hátrafordult, és maga Sean Connery meredt rá szigorúan, sűrű, összevont szemöldökkel.

Az egykori James Bond megrovására Martin először bocsánatot kért, de rögtön meg is gondolta magát, és hozzátette: „Elmész te a picsába.” „Neki nem skót nacionalistának kéne lennie?” Jegyezte meg a The Guardiannek az esetről.

A legrosszabb az volt az incidensben, meséli McDonagh a lapnak, hogy azt követően édesanyja egy hétig nem szólt hozzá.

Kulka János és Szombathy Gyula a Radnóti Színház Kripli előadásán

Egyenesen az arcodba

Már fiatalon ráébredt, hogy erős a dialógus írásban, így a színház szinte adta magát. Első színdarabja, a Leenane szépe, amely egy igen problematikus anya-lánya kapcsolatot mutat be, 1996-ban látott napvilágot. A The Famous People szerint egyenesen neki köszönhetjük az in-yer-face színházi irányzat születését, ám ez vakmerő túlzás. Valójában már 1990 óta létezik az irányzat.

Az in-yer-face theater Aleks Sierz könyve alapján az a fajta színház, amely megragadja a nézőket a gallérjuknál fogva, és addig rázza őket amíg le nem esik nekik a mondanivaló. Az eredetileg sportkommentátorok által mintegy indulatszóként használt in-yer-face kifejezés jelentése agresszív, provokatív, pimasz. A természetes határok átlépését sugallja; azt, hogy valami sokkoló dolgot vagyunk kénytelenek közelről szemlélni, miközben betolakodnak a személyes szféránkba. Azt akarja elérni, hogy a néző ne csupán leválasztva szemlélje az eseményeket, hanem zsigeri szinten élje is át őket. McDonagh néhány önálló darabja mellett két trilógiát is jegyez, ez a Leenane-trilógia és az Aran szigetek.

A trilógia darabjai között felfedezhető intertextualitás még erősebben érezteti, hogy egy konzisztens univerzumban zajlanak a történések. Sajátos ritmus és ismétlések húzzák alá a szövegben, hogy a szereplők mennyire képtelenek megértetni önmagukat.

Six shooter

Az ál-bunkó entellektüel

McDonagh azt állítja, hogy nem olvasott ír drámákat, és cseppet sem tekint irodalmi elődeire nacionalista büszkeséggel: „nem hinném, hogy büszkék lehetünk arra, amit országunkban az elődeink írtak… ha nem te magad írtál valamit, akkor pont annyi közöd van hozzá, mint egy eszkimónak”. Mégis egyértelműen tettenérhetőek John Millington Synge, Seán O’Casey vagy Lady Gregory nyomai a művein, ilyen például a hiberno-angol nyelvjárás (latinul Írországot Hiberniának hívják), amit McDonagh az Írországban játszódó színműveiben használ, továbbá az, ahogy a cselekmény középpontjában álló közösség és a helyszín elmaradottságát hangsúlyozza.

A felfúvódott tehéntől a fogorvosa ujjába lyukat fúró édesanyáig

A film forgatókönyvek és novellák írása mindig jobban érdekelte, vallotta be Charlie Rose-nak egy interjú során. Bár alapvetően félszeg személyiségű, ami szerinte nem is fog változni, mégis a filmek iránti nagyobb, és egyúttal a színház iránti csekélyebb tisztelet miatt inkább a rendezésnek szeretne élni. McDonagh a 2006-ban a Legjobb rövidfilmért járó Oscart elnyerő Six shooterrel kezdte a filmes pályafutását. Ebben egy feleségét gyászoló középkorú férfi és egy antiszociális fiatal srác vonaton kötött valószínűtlen barátságát követhetjük figyelemmel.

Az utazás több abszurd és tragikus fordulatot is vesz, és számos alkalommal ad alkalmat a film mintegy huszonhat perces játékideje arra, hogy a föld alá kívánjuk magunkat szégyenünkben, amiért hangosan felnevettünk néhány olyan mozzanaton, amin normál esetben rendes ember nem nevet. A film szabadon megtekinthető YouTube-on IDE kattintva.

In Bruges

A Ne nézz vissza című filmben nagy hatással volt McDonagh-re, hogy Nicolas Roeg rendező a várost – Velencét – szereplőként mutatja be. Egy egyhetes Bruge-i tartózkodás alatt született meg az ötlet benne, hogy a városban filmet kell forgatnia. A magyarul sután Erőszakiknak fordított cím nem adja vissza a város jelentőségét a filmben – sem azt, hogy nem egy bárgyú vígjátékról, vagy akciófilmről van szó, hanem egy egzisztenciális drámáról –, Bruge ugyanúgy élő, lélegző karakter, mint Ken vagy Ray, a két bérgyilkos, akiket Harry, a főnökük egy balul sikerült meló miatt küld a belga történelmi kisvárosba, ami a férfi szerint „egy kibaszott tündérmese”. Valójában Ray számára a hely maga a purgatórium, ahol szembe kell néznie tetteivel és azok következményeivel.

Azon túl, hogy elképesztő hitelességgel ábrázolja a depresszió és a gyász jellemzőit, a rendező egy bűvész ügyességével csempészi a szemünk elé a fontosabb eseményekhez vezető apró jeleket, utalásokat. Ezek pont annyira kapnak hangsúlyt a film jeleneteibe rejtve, hogy megjegyezzük őket, de még ne veszítsék el a spontán természetességüket.

Ilyen például Ray megjegyzése, hogy egy üres üveg akár veszélyes fegyver is lehet, ami felvezeti az éttermi konfliktust a kanadai fintorgó házaspárral.

kép_A hét pszichopata és a si-cu

A hét pszichopata és a si-cu című filmben már számos karakter ábrázolásában jeleskedik az író-rendező. A karakterek őszintesége, valamint az, hogy olyan lassan bontakoznak ki előttünk, ahogy a való életben, erre a filmjére is jellemző. Érdekes húzás, hogy a főszereplőt, a kisiklott, önmagát kereső és közben álomvilágba menekülő alkoholista írót saját magáról nevezte el McDonagh Martinnak, azaz Marty Faranannek. Ígéretes témaválasztása és izgalmas, sok lehetőséget magukban hordozó karakterei ellenére ez a filmje sikerült a leggyengébben, a cselekmény a film körülbelül kétharmadánál elveszíti a lendületét, döcögőssé, következetlenné válik, és a befejezés sem vágja úgy földhöz a nézőt, ahogy az McDonagh tökösségétől elvárható lett volna.

„Nagyon vicces, nagyon erőszakos, és meglepően megható” írja Steve Pond a TheWrap-nek a Három óriásplakát Ebbing határábanról, amely számos díjat is kapott. Frances McDormand nem először, és nem is utoljára vette át a Legjobb színésznőnek járó díjat – 1997-ben a Fargóban, 2021-ben a Nomádok földjében nyújtott alakításáért díjazták; Sam Rockwell pedig a Legjobb férfi mellékszereplő díját vihette haza. McDonagh a drámáiban már bevett szokásként alkalmazott technikáját, hogy a helyszínt metaforaként használja egy társadalmi jelenségre, vagy problémára, itt is alkalmazta, megtévesztve egy-két, a kákán is csomót kereső, absztrahálni képtelen kritikust, akik túl karikatúraszerűnek ítélték meg azt, ahogy McDonagh az amerikai vidéket bemutatta.